„…egyre drágább lesz a múlt. ”[1] (Beszélgetés Rakovszky Zsuzsával)

Tamás Noémi felvétele

Rakovszky Zsuzsával Récsei Noémi beszélget[2]

Mennyit változott az Ön ars poeticája a kezdeti évekhez viszonyítva? Mi volt az, ami az évek folyamán meghatározta az írói hitvallását?

Nem az ars poeticám változott, hanem én. Talán sosem volt néhány mondatban összefoglalható ars poeticám. Ahogy én változom, feltehetőleg az is változik valamelyest, amit írok. Nyilván a fiatalkori, líraibb érzésekre, megnyilvánulásokra hajlamos személyiségtől inkább egy prózaibb és megfigyelői szerepre alkalmasabb személyiség felé halad az ember, ahogy megy az idő, és ez nyilván abban is megnyilvánul, hogy egy darabig csak verseket írtam, aztán később prózát is kezdtem.

Az irodalom művelése nekem ösztönös és kevésbé tudatos dolog. Az ember a késztetést érzi, de nem feltétlenül fogalmazza meg magának az indokot, hogy miért ír, illetve miért foglalja írásba a gondolatait. Ha nagyon földhöz ragadt akarok lenni, akkor ez olyan, mint a főzés, ha ez ember megkóstolja, hogy ízetlen, akkor tudja, hogy ebbe kellene még egy kis só.

Más ember lett azután, hogy elkezdte a prózaírást? Mennyire váltott szemszöget?

Ez úgy lépésekben történt. Fiatalon inkább írtam lírai verset, később is írtam ugyan verset, de inkább szerepverseket, amikor a beszélő személyt is ki kell találni, tehát egy az egyben nem a lírai én nyilvánul meg, hanem közbeiktat az ember egy figurát. Annak a figurának a gondolatvilágát és a hanghordozását tükrözi elsődlegesen a vers és csak következtetni lehet belőle a szerző véleményére erről a figuráról. Egy darabig ilyen jellegű verseket írtam, és innen aztán már csak egy lépés volt a próza, ahol már nem csak a figurákat, hanem a helyszínt, a történetet is ki kell találni hozzá, hogy el kezdjen élni a történet.

Az inspiráló elemek és az ingergazdagság kéz a kézben járnak. Maga az alkotás erős szellemi munka és ingerhatások után jön létre. Ön mennyire tartja fontosnak az ingergazdag környezetet?

A napjaim nagy része munkával telik, ritkábban mozdulok ki. Azt hiszem, hogy ez nem baj, végül is többféle inger létezik, amely kiválthatja az íróból a szükséges érzéseket. Ha ingerként tekintünk az irodalomra, akkor olvasni otthon is lehet. De lehetséges, hogy egy idő után kiürül az ember „ingerállománya” és akkor igényelné, hogy egy időn keresztül nagyobb tömegben kapja az ingereket. Itt most az ingerek alatt a vitát, az eszmecserét, mások nézeteit is értem. Azt nem lehet kiszámítani és tudatosítani sem, hogy miből mit hasznosít az ember, van rá némi esély, hogy ingergazdag környezetből én semmit nem tudok felhasználni, mert ezek pont nem azok az ingerek, amelyekre éppen szükségem van. De van olyan lehetőség is, hogy ingerszegényebb környezetben épp megkapom azt a szikrát, amire épp szükségem van.

13 év telt el A kígyó árnyéka című műve megjelenése óta. Vissza tudja-e pörgetni azokat az érzéseket és ingereket, amelyek hatására megírta az említett művet?

Az ingerek egy részét vissza tudom pörgetni. Minden azzal kezdődött, hogy egész életem során nagyon szerettem a helytörténeti könyveket bogarászni. A régi városoktól van egy olyan érzésem, mintha ott lenne a múlt, a sok leélt élet. A kezdetekkor még nem sokat tudtam a könyvemről, de amikor már körvonalazódott, biztos voltam benne, hogy egy bizonyos nagy tűzvész benne lesz.

Nem akartam, hogy a mű cselekménye pusztán pszichologizáláson, a szereplők lelkivilágán alapuljon. Akkor úgy gondoltam, hogy azok a szorongások meg egyéb érzelmek valamiféle megfelelő objektív alapot kell, hogy kapjanak, tehát valamilyen cselekménybe forduljanak. A könyvben ábrázolt korszak erre alkalmas volt, mert például egy személyiségcsere nehezen elképzelhető modern környezetben, ahol mindenféle dokumentumok bizonyítják a személyazonosságot. Abban az időben könnyebben elképzelhető, hogy valaki egy másik városba költözve másik személyiséget vegyen föl.

A nyelv, a nyelvezet is különleges szereppel bír a műben – nagy segítséget jelentett, hogy valakinek, egy fiktív személynek a hanghordozására rátámaszkodhatom.  Amint egyszer ezt a hanghordozást elcsíptem, már könnyebb volt elmondani, amit akartam.  Igyekeztem valamelyest imitálni a korabeli nyelvet, de természetesen csak módjával, mert különben jóformán olvashatatlan lett volna ilyen terjedelemben.

A műben megjelenik és egyben teret is kap az incesztus mint jelenség. Az olvasó sokféleképpen értékelheti a mű megszokottnak nem mondható vonását, kitárulkozó jellegét. Honnan jött maga az ötlet, hogy egy veszélyes, szokatlan kapcsolatot teremtsen az apa és a lánya között?

Az alapötlet az identitásválsággal volt kapcsolatos (a főszereplő, aki egyben a narrátor is, egy másik városba költözve különböző okokból apja feleségének adja ki magát). Az érdekelt elsősorban, hogy megmarad-e ilyen körülmények között az én-azonosságunk olyankor, amikor mindenki valaki másnak tart minket, mint akik valójában vagyunk. De aztán ennek, az apa-lánya kapcsolatnak a jelentősége valahogy túlnőtt az identitásproblémán.  Végül két ember kapcsolatáról szól a könyv, arról, hogyan korlátozza és manipulálja egyik a másikat, akit állítólag szeret, hogy megtartsa magának – és ebből a szempontból talán mindegy is, hogy itt egy inceszt kapcsolatról van szó, ilyesmi más körülmények között is előfordul.

A Rakovszky-művek egyik jellegzetessége az idősíkok mozgatása, illetve azok tetszőleges sorrendben lévő alkalmazása. Mennyire tudatosan építi műveibe az idősíkok mozgatását, az idővel való játékot?

Talán nem annyira az idő fontos számomra, hanem a múlt. Nehéz elfogadni azt, hogy valaki vagy valami, akit szerettünk vagy amihez ragaszkodtunk, eltűnik az életünkből. A régi dolgokat különben is mindig valahogy valóságosabbnak éreztem, mint az újakat. Például egy régi ház vagy városrész mindig valóságosabbnak tűnik, mint egy új, attól, hogy már régen is létezett, és olyan sok minden történt benne.  És mintha az embert is a saját múltja töltené fel – a személyisége, a mivolta tulajdonképpen az emlékeiből és az átélt dolgokból adódik össze.

Ha már az időnél tartunk, a következő kérdésem az írásra való felkészülésre vonatkozik. A mű megszületése után mit tart a kezében az olvasó: egy agyontervezett Rakovszky-féle művet, vagy inkább egy spontánabb szerkesztésűt? Miképp készül az írásra?

Érdekes módon a verseket arányosan jóval hosszabb ideig írom, mint a prózai műveimet. A prózáim folyamatosan keletkeznek, de persze apróbb javítások itt is vannak. Ahhoz képest, hogy egy verssel mennyit vesződtem sokszor, nálam a próza egyszerűbben születik. Néha elakadok, de aztán mindig akad valami, ami újra indítja a történetet.

Ami a tervezgetést illeti, természetesen valamilyen elképzelésem van róla, hogy miről akarok írni, a regény váza nagyjából megvan, amikor elkezdem, de ez aztán menet közben alakul. Az egyik nagy öröme a prózaírásnak, hogy menet közben jönnek figurák vagy jelenetek, és akkor egész másfelé terelődik a történet. De így van ez az alakokkal is: van olyan, hogy az elején ellenszenves megírni, és aztán menet közben, ahogy megpróbálok belebújni a bőrébe, esetleg megkedvelem, vagy legalábbis mentegetem.

2015-ben, idén jelent meg egy új verseskötete. Mitől nevezhető másnak ez a mű?

Én is úgy éreztem, hogy egy kicsit más, mint a korábbiak, a visszajelzésekből is úgy tűnt, hogy ez így van, de nehéz megfogni a másságnak a mibenlétét. Elsősorban én változom egy kicsit, és ez nyilván lecsapódik a munkáimban is. A versek attól a bizonyos lírai kezdőponttól a szerepverseken át elmentek egy epikusabb irányba. A tárgyi és az érzelmi kelléktár is idővel változik. A Fortepan egy fényképgyűjtemény, amely az interneten hozzáférhető. 1900 és 1990 közötti képeket tartalmaz, így megtaláltam benne a saját gyerek- és fiatalkorom helyszíneit és jellegzetes tárgyait is. Nagyon szerettem nézegetni, és az új kötetemben szereplő versek egy részét a fényképek ihlették, ha talán nem is feltétlenül egy-egy konkrét kép.

Szigorú elvekhez köti magát írás közben?

Nem tudnám megmondani, nem hinném. Szerintem, ha ezek az elvek léteznek is, talán nem tudatosak, mint ahogy az embernek a személyisége, a pszichológiai szerkezete is lecsapódik a műveiben, anélkül, hogy kifejezetten akarná vagy akár tudna róla. És nem csak az írásban, hanem szinte bármiben, amit csinál. Az elvek is hatnak írás közben (nevetés), de nem írtam őket fel egy papírlapra és nem szögeztem ki a számítógép fölé.

Ha már a munkásságáról beszélgetünk, és az írói eszköztárába is belemerültünk, érdemes lenne még beszélni a gátlásokról. A gátlás tagadhatatlanul formálja egy író/költő személyét és azontúl munkásságát. Gátlásosnak tartja magát?

Magánemberként gátlásos vagyok, ez gondolom már önnek feltűnt. Érdekes módon egészen közömbös dolgokat – például egy körkérdésre adott választ vagy egy könyvbírálatot – sokkal nehezebben írok, mint mondjuk szépprózát (ezért általában nem is vállalok ilyesmit). Akkor nagyon görcsös vagyok, és pont olyan rosszul érzem magam, mint amikor annak idején az iskolában kellett másnapra dolgozatot írni. De gátlásos vagyok abban is, hogy nem szeretem megnézni azt sem, ha rólam írnak, és az interjúimat sem szeretem visszahallgatni. Ha például egy újságban szerepelek, akkor inkább átlapozom a rólam szóló írást. Általában nem szeretem a nyilvánosságot, sőt még beszélni se nagyon szeretek. Ezért is jelentettek segítséget a szerepversek meg a próza: felszabadítóan hat, amikor kitalálok figurákat, más személyiségeket, akik beszélnek helyettem. Ha más személyiségek hanghordozására támaszkodom, ez oldja a gátlást.

[1] „Pedig amint fogy-fogy a jövendő, / egyre-egyre drágább lesz a múlt.” (Babits Mihály)

[2] A beszélgetés 2015. június 20-án Sopronban készült. Rakovszky Zsuzsa azóta Babits Mihály Alkotói Emlékdíjban és Libri irodalmi díjban részesült. 2017-ben megjelent legújabb, Célia című prózai alkotása.

Fotó: Botta Anikó

Récsei Noémi (1994, Zselíz)

A pozsonyi Comenius Egyetem kiadványszerkesztő szakos hallgatója, emellett a Pátria Rádió és az STV magyar szerkesztőségének bemondónője.