Szalay Álmos: Irodalom és az Ördög III.

Grafika: Bronzbogár (Soltész Boglárka)

3.

 

(a 704-es szobába zárt férfi monológja)

 

Ma éjjel, álmomban, széltől süketen vezetek egy kietlen és névtelen úton – mögöttem a sivatag, előttem a sivatag. Dél, Nevada, vakító napsütés. A perzselő forróság száraz illata. Tárcám, táskám és a két liter ásványvíz, meg az a halovány, egynapos szendvics az 1970-es nyitott tetejű Pontiac Firebird anyósülésén – ez minden, ami megvéd most a haláltól. Merre tartok?

Ismerek pár rémtörténetet a végtelen 6-os útról: autósokról, akiknek lerobbant a kocsija itt, távol mindentől. Kifogyott a benzin, tropára ment a karburátor. Harminc mérföldönként egy-egy magára hagyott autó parkol az út szélén, ami sosem volt erre szokatlan. Nem is gondoltam bele, hol lehetnek a gazdáik. Régebben elintéztem azzal, hogy biztosan kiugrottak hugyozni vagy szarni, és megnyugtató volt arra gondolni, hogy nem vagyok egyedül, még itt sem. Mióta azok az álmok kísértenek a házról, és a 704-es szobáról, szemem folyton keresi az elhagyott autók gazdáit. Nyitott ajtók, rozsdás karosszériák… Ugyancsak hosszúra nyúlt az az ürítés, nemde?

Világos: az autók gazdái itt, pont itt, a körülöttem lévő sivatagban tűntek el. Lelki szemeim előtt látom, amint szorongva és szomjasan indulnak útnak a sivatagon át a perzselő, szúrós kórók között, a vakító fényben. Segítséget kérni, vízhez jutni, megmenekülni. Látom, ahogy állnak a 6-os út szélén, és dönteni próbálnak, hogy itt hagyjanak e csapot-papot, vagy maradjanak és várjanak egy másik autósra, aki talán megáll nekik? És végül megdöglenek mind, így is úgy is.

Hallottak már a Sziklák Szeméről? Nem a horrorfilmről, hanem ami a valóságban is létezik. Olyan családokról, akik pont ezekre a szerencsétlen sofőrökre várnak. Úgy ám. Engem is figyelnek a Sziklák Szemei, most, ebben a pillanatban is. Követnek a tekintetükkel, nézik az autóm, hátha egy csavar kiugrik, hátha egy kerék, hátha egy kő az úton, amik ők tettek oda, egy kifulladó benzintank vagy az a régóta rosszalkodó gyújtás…

Órák óta vezetek, de a fáradtság gyanúsan elkerül. Mindent tisztán látok és hallok. Közelít a baj, érzem. Ahogy telik az idő, egyre gyanakvóbb leszek, mert tudom, ez nem álom. Nem álom. Az álom, ami valóban álom, egy közép-európai tó melletti kisvárosban játszódik, ahol csak alszunk és alszunk. Milyen lehet egy közép-európai kisváros? Úgy képzelem, folyton köd van.

A Pontiacban ülök, Warm Springsből indultam és Cherry Creek felé tartok, ott eltöltök egy éjszakát a Mama Bay pihenőhelyen, és tovább megyek Salt Lake Citybe. Mi dolgom arra? Ha jól számolom, márpedig jól számolom, még két óra az út Cherry Creekbe, onnan pedig még három óra a város. Milyen cél vezérel? Milyen cél?

Órák óta vezetek, és a fény órák óta nem változik. Őszre jár az idő, de a nap üvöltve ég.

– Nyisd ki a szemed.

Hátra kapom a fejem. Elrántom balra a kormányt, de sikerül egyenesben tartanom az autót. (Itt halsz meg.) A visszapillantó tükörbe nézek, nem látok semmit. Vékony hangocska nevet hátul, az ülések alól. Nincs ott senki. Dél van, üvölt a fény, sehol senki.

– A szemed…

Hátra fordulok, pedig tudom, nem látok majd senkit. Mert a hang az ülések alól jön.

– Van valami… a szemeddel.

A visszapillantó tükörbe nézek, és a szemem…

– Nyisd ki a szemed végre! Hoztam kávét. Egy órája durmolsz.

– Egyetlen órája?!

– Mit gondoltál,  Vittorio? Hogy majd hagylak aludni a déli szieszta után? Az az egy óra is szörnyűségesen sok. Az Úr kiment a Balatonhoz és délután érkezik vissza. Azt mondta, „Lili, ma beszélnem kell a Doktorral, beszélnem kell vele, érti?” Olyan izgatott volt. Úgy félek, hogy megint felizgatja magát. Meglátod, meghal és vér lesz mindenütt.

– Vér? – kérdezem értetlenül. Felveszem a házipapucsomat, kimegyek a fürdőszobába, megmosakszom, fogat mosok, felveszem a frissen előkészített fehérneműket, a zoknit, a fehér inget, nyakkendőt teszek a nyakamba, megkötném, de nem megy, felveszem a fekete bársony nadrágot és a zakót.

– Baby, hogy érted, hogy vér? Segíts megkötni a nyakkendőmet.

– Vér. Mint tavaly. Amikor végleg eltűntél.

– Nem emlékszem, mi volt tavaly, Lili. Köszi. Mi történt akkor?

Lili lehuppan a fotelbe és megissza a kávémat. Felveszi az asztalról a kisrádiót, és a füléhez emeli.

– Tedd le, tiszta por.

Csavargatja, a rádió serceg. Odamegyek hozzá, kikapom a kezéből, és beviszem a fürdőszobába.

– Nincs vétel – állítja csalódottan.

– Néha van. Néha zene szól belőle.

– Milyen zene?

Leülök a másik fotelbe és én is megiszom a kávémat.

– Szóval, mi történt tavaly?

– Le akartál jönni az emeletről és…

Kopogás. Lili feláll és kinyitja az ajtót. Valaki odakint fojtott hangon: fáradjanak le. Lili rám néz (olyan szép), a tekintete azt mondja: gyere – felállok és utána megyek.

 

Este 6 óra 10 perc. Vacsorázunk az étkezőben.

– Szokatlan, hogy így… – mondja a második emeleti szobainas. Nagyon zavarban van.

– Hogy így…? – kérdi az Úr.

A szobainas nagyot nyel.

– Hogy mind együtt vagyunk.

Az Úr komoran bólint, és nekiáll a levesnek. Mind nekiállnak a levesnek. Eltelnek a percek.

– Milyen leves ez vajon? – kérdem.

– Szója – mondja Lili, a tekintete azt mondja: pofa be.

Eltelnek a percek és az Úr megszólal:

– Vendégünk, a professzor, hosszú időn át élvezi még vendégszeretetünket. Gondoskodásunkat, szeretetünket. Óvó figyelmünket. Kedves mafla ember. Érdekes, szimpatikus. Nagyon kellemes. Gyanakvó. Nehezen veszi a levegőt. Lili, van arra esély, hogy…

– Nem sok – mondja Lili.

Eltelnek a percek, odahajolok a füléhez és azt súgom:

– Nem vagyok valami jól.

– Egyed a szóját – mondja Lili megnyugtatóan.

Az Úr folytatja, pedig senki nem figyel rá:

– …csak homályosan emlékszem, mert rég volt már és nagyon kicsi volt azon az utolsó napon… az a gyerek. A szakácsé, akinek nem tudtuk a valódi nevét, hiszen semmilyen nyelven nem beszélt, még nevet is mi adtunk neki: Bicska Maxi. Mert olyan kis vadorzó volt, beüvöltötte ezt az eeegész házat. Ők is elmentek. De a Doktor… biztosan budai ember. Budán élő. Ti vajon honnan jöhettetek? Te például. Vittorio. Nézz rám! Honnan jöttél? Olyan spanyolos vagy nekem… Nem, nem, nem… biztos, hogy messzebbről származol. Valahonnan a Karib-tenger környékéről. Egy kisvárosból, amit valami korrupt, kövér tábornok irányít. És a tenger, és az óceán? Szeretnél innen elmenni, igaz?

Lili megeszi a levest, és érthetően, hangosan azt mondja:

– A kicsim olasz.

Belép a Doktor. Lassan jön, bizonytalanul, mindenbe támaszkodnia kell, hogy el ne essen. Nem segítünk neki. Rettenetesen fáradt. Leül az Úr mellé, és úgy tűnik, mindjárt elájul vagy elhányja magát. Böfög is egy gyanúsat.

– Nem vagyok jól.

Lili megszólal:

– Szójaleves. Egyen.

– Talán egy pirítós kenyér? – kérdi az Úr. – Hallal?

A Doktor nemet int a fejével, és arca eltorzul a hányingertől.

– Nem vagyok jól. Le kéne feküdnöm.

– Most vacsorázunk drága Doktorom. Egyen valamit.

– Nem… ne haragudjon… nem bírom…

– Olyan nincs – mondja az Úr ellentmondást nem tűrő hangon.

A jó Doktor felpillant, de látom a szemén, hogy nem lát semmit.

– Te olasz barom, önts az úrnak egy kis kávét tejjel és hat cukorral. Aztán takarodj a szobádba.

Lili dühösen és kihívóan nézi az Urat. Én öntök a Doktornak kávét, teszek bele hat cukrot és már vissza se ülök a helyemre, elindulok felfelé. Lili dühösen levágja az evőeszközét, és követ.

Még hallom, a bentről kiszűrődő öklendezést és az Úr fegyelmezett hangját:

– Igya.

 

–

 

Este van és a kis asztaltársaság teljes titokban, a szobámban ült össze. A földön, az ágyon, a szófán, a fotelekben. Az álmainkat meséljük. A szakács, aki semmilyen nyelven nem beszél, azt mondja:

– Én egy házban jártam ma éjjel, üvegből voltak a falai, jó meleg volt bent, néhány könyv, és szép volt, szép volt, szép volt minden. De eljött az este, és az erdő körülöttem… Fáztam is. És az erdő… Kint semmi fény! Féltem felkapcsolni az üvegház lámpáit, féltem, hogy… Lehetséges, hogy van odakint valaki?

– Az erdőben?

A mosogatófiú hátra simítja loboncos haját, és beleszív a cigarettájába.

– Minden erdőben jár valaki.

– De kicsoda? Ki járhat odakint?

– Érezted, ugye? Hogy van ott valaki. Akár tetszik, akár nem.

Lili a teáját nézi, ahogy a tejszín kavarog benne.

– Akár tetszik, akár nem.

Csend van, kávéillat.

Felettünk léptek.

– Az Úr felkelt – mondom.

– Minket keres – nyugtat meg Lili, és folytatja is. – Én azt álmodtam, hogy a Doktor megdugott kint az erdőben, ahol ég a tűz, de akkor beléptem a szobájába, és ott feküdt a sötétben, melléje feküdtem, és… és hát… egyszerre voltunk kint is, egyszerre voltunk bent is.

– Láttam azt az üvegházat. – A mosogatófiú újabb cigarettára gyújt. – Láttalak benne, ahogy reszkettél. Talán én voltam az, akit álmodtál.

Aztán már magam se bírtam tovább, és kimondtam:

– A Pontiac hátsó ülése alatt volt valaki. Esküszöm, és én… belenéztem a tükörbe, és a szemem… édes istenem…

Lili odajött és megölelt. Hosszan. Aztán visszaült az ágyamra, és így szólt:

– Ez így nem mehet tovább. Fáradtak vagyunk, sosem alszunk eleget és mégis mindig alszunk, aztán ha rápillantunk az órára, hopp, egy óra elrepült. Sose több: egy.

– Honnan tudjuk, hány óra repült el? – kérdezte a mosogatófiú, és a füle mögé tűrte a haját. A szakács oldalba bökte, és a szájáról a „meg kéne mosni” mondatot lehetett leolvasni.

– Valahonnan mindig megtudjuk. Valahonnan mindig. – Jól állt Lilinek ez a nyomozó-szerep. Olyan szép volt. – Mi mind mástól hallottuk, de kitől? Én tőled, igaz? – kérdezte és a mosogató fiúra bökött a mutatóujjával.

– Igen – bólintott. – Nekem te mondtad – mutatott a szakácsra.

A szakács a takarítószemélyzet jelenlévő két tagjára nézett:

– Nekem ti.

Bólogattak, és egyszerre válaszoltak:

– Milyen különös! Nekünk pedig a Gondnok. A borospincében.

A pince! – mindenki erre a szóra gondolt hirtelen. Egymásra néztünk.

– A pincében van az óra! – sóhajtott a szakács, és felállt a helyéről.

Mind felálltunk a helyünkről. Lili kezébe nyomtam az elemlámpát, ő pedig egyből a csapat élére állt.

– Lehet, hogy sokkal több idő telik el, mint gondoljuk – mondta. – Valahol tehát van egy óra idebent. És valaki látja ezt az órát. Talán éppen a Gondnok, akit még senki nem látott.

Mind megvoltunk. És álmosak, fáradtak is, igaz, de elszántak: Lili, én, a szakács, a mosogatófiú, a takarítók. Kiléptünk a szobámból és elindultunk a folyosón. Lépcsők következtek lépcsők után, emeletek emeletek után, folyosók folyosók után, ajtók ajtók után és végül hosszú percek múlva leértünk a pince ajtajához.

A mosogatófiú odahajolt hozzám, és megkérdezte:

– Kikaparták a szemét, mi?

Elmosolyodtam és bólintottam.

– Ébredjen fel. Most.

 

Szalay Álmos (1984, Dunaújváros)

A szerző sokféle kanyar (úgymint: színház, képzőművészet, pszichológia) után és mellett frissen csöppent az irodalmi életbe a FISZ-kötetek sorában könyvhétre megjelent Fák mindenütt című regényével vagy mivel. Szeretett volna híres színész is lenni. Idén igen jó nyara volt.