Szeifert Natália: Az altató szerekről (regényrészlet)

Szeifert Natália: Az altató szerekről (regényrészlet)

kerosin felvétele

 

 

(Zsuzsa)

 

Minden a helyén, a törölgetést befejeztem, az ismerős pár férfi tagja int, hogy fizetne. Amikor elmennek, tudom, hogy most jön az a félórás-órás szünet, amikor nem történik semmi. Beülök a pult mögé, előveszem a könyvemet. Most jön az a rész, hogy Mihály megkéri Évát, segítsen neki ugyanúgy, ahogy Tamásnak segített meghalni. Utálom ezért Mihályt, utálom és sajnálom és… ahogy olvasom, elfog a nyugtalanító érzés, hogy talán irigylem.

Összerezzenek, amikor valaki megáll a pultnál. Egy csaj tévedt be, de ki is ez, talán ismerem. Nem, nem ismerhetem, csak nézem a szemét, a hegeket az arca oldalán. Mintha most lépett volna ki a könyvemből, mintha nem lenne egészen százas, mintha nem lenne egészen valódi. Nem hagy nyugodni az érzés, hogy ismerem, vagy hogy esetleg ő ismer valahonnan. Mintha üzenetet hozott volna, csak még fontolgatná, hogy átadja-e. Érzem, hogy beszélnem kell vele, de csak az időjárásról makogok, amíg kitöltöm neki az ásványvizet. A sérüléseit tanulmányozom, igazi bunkó vagyok, bámulok a bekötött karjára, azt mondja, baleset. Nem kérdezősködöm. Igen, az időjárásból klasszul el lehet indítani egy beszélgetést, jó idő ez a költözéshez, mert ő költözik, elmondja, és azt is, hogy egyedül. Egy lány, mennyi lehet, talán tíz-tizenöt évvel fiatalabb nálam, valami súlyos balesete volt, egyedül van, költözik, és nem tűnik mégsem magányosnak. De nagyon ismerősnek. Jézusmária, talán innen kéne ismernem? Nem, havonta egy arcot még én is meg tudok jegyezni, nem utal rá semmi, hogy járt volna itt, sőt inkább úgy nézeget körbe, ahogy azok szoktak, akik először ülnek be. Csak egy ásványvizet kér. A hosszú pillanat, amíg nem tudok a szeméből kiszakadni, elindítja az egész napomat.

Megérkezik a borszállítmány, kényszeredetten mosolygok a lányra, mintha sok dolgunk lenne még, amit most félbe kell szakítanom, de arra gondolok, talán örül, hogy nem kell tovább csevegnie velem. Tíz-tíz üveg száraz vörös és fehér, mást most nem kértünk. A szállító fickó szokás szerint flörtöl, nem tudom, mit szólna, ha egyszer azt válaszolnám a menetrendszerűen feltett kérdésére (És velem mikor iszik meg egy üveggel, Zsuzsika?), hogy jöjjön vissza zárás után.

A kinti asztalhoz leül a nő, aki úgy kéthetente jár itt, iszik egy kávét, kellemes illata van. Általában magával hoz egy kis laptopot, dolgozik valamin. Kedvesen mosolyog, de soha egy szóval sem szól többet annál, mint amennyit muszáj. Most is így tesz, leül a külső asztalhoz, előveszi a laptopot, a szeme furcsán elmerül ilyenkor, nem vagyok biztos benne, hogy tudja, mi zajlik körülötte. A lány a pultnál már fizetni készül, el fog menni, és én nem tudom, mivel tarthatnám itt, úgyhogy blokkolok neki és elköszönünk. Sokáig nézek utána, mintha álmomból ismerném, motoszkál az agyamban, mint azok az álomképek, amik néha váratlanul eszünkbe jutnak napközben és megpróbáljuk belőle felépíteni az egész álmot, mert, ha már véletlenül meglettek, nem hagynak bennünket nyugodni, szeretnénk nekik valami értelmet vagy jelentőséget tulajdonítani. Nincsenek is rendes álmaim, csak visszatérők, azokon kívül már soha semmi, csak a rövidre szabdalt utazások a fekete űrben, és a felriadás.

Az én visszatérő álmaim mindig furcsán tértek vissza. Sokáig láttam ugyanazt, hetekig, hónapokig minden éjjel, amikor Andriska kicsi volt. Hajnalban ébredtem belőlük, forró testtel, hideg verejtékben. Aztán, ahogy rendeződni látszottak a dolgok, azt hittem, örökre megszabadultam tőlük, de pár hónapja újrakezdődtek.

Az egyikben a Nyugati téren megyek lefelé az aluljáróba, a körutat látom magam előtt, a Margit híd felé. A valóságban szinte soha nem megyek le ebbe az aluljáróba, kocsival hajtok el fölötte, amikor jövök az Antikba. De az álom-aluljáró egy beton alagút, és ahogy elindulok, egyre többnek tűnik a lépcső. Nem sok, de mégis, mintha szaporodna a talpam alatt. Nem merek sietni, nehogy elbotoljak, és biztosan tudom, ha gyorsítok, azzal a lépcsőfokokat is szaporítom. Közben látom az egészet messziről, ahogy emberek mennek le és bukkannak fel valamelyik másik kijáratnál, csak az én lejáróm tűnik szűknek, egyre szűkebbnek, és nem tudom, hogy férek majd át azon a kis lyukon, amiről úgy sejtem, hogy a vége. Nem is tudom, hova akarok menni. Talán csak át a másik oldalra. Ahol én haladok lefelé, ott éppen nem megy senki, de tudom, hogy sokan átmentek itt előttem, úgyhogy valahogy én is csak megoldom. Már nem érzékelem a fejem fölött az eget, csak a súlyos betonfalak közelítenek kétoldalról, lépkedek, valahogy innen nem létezik visszaút. Persze megfordulhatnék, de szégyellném magam. Az olyan lenne, mint megfutamodni, mintha megijednék, és az ember nem ijedhet meg egy aluljárótól. A lábam magától visz, tőlem függetlenül működik, minden szűkül, s a végére érve nem látok mást, csak egy betonfalat magam előtt. Fent egy centiméternyi kék csík, az égbolt.

Erre ébredek, a tarkómra tapad a hajam, kimegyek a fürdőszobába, hogy lehűtsem magam, megmosom az arcom. Nem nézek a tükörbe. Óvatos, rituális táncra hasonlító mutatvány ez, aminek az a célja, hogy elkerüljem a saját tekintetemet. Semmiképp sem szabad ilyenkor odanéznem, mert tudom, hogy egészen eltorzult az arcom. Nem akarom látni a szememet, nem merem látni a nyirkos éjszakából épp csak elinduló hajnalban magamat, azt, ahogy nézek, azt a szakadékszerű ürességet ebben a magányos órában.

Ha egyszer felriadok, onnantól nincs sok lehetőségem. Ha elmúlt hajnali négy, nem fekszem vissza, semmi értelme. Régebben próbáltam, de csak forgolódtam, égett a szemem és a torkom. Azt hittem, egyenletes légzéssel, összeszorított szemmel újra megjön az álom, de csak telt az idő, az ágyam egyre melegebb lett, kitakaróztam, feküdtem az egyik oldalamon, ha Bandi otthon volt és hortyogott, akkor háttal neki, de egy idő után elzsibbadtam, kénytelen voltam pózt váltani. Próbáltam hason és háton, próbáltam megnyugtató dolgokra gondolni, de már csak az előttem álló nap járt a fejemben és az, hogy nemsokára kelnem kell. És ha nemsokára kelnem kell, ugyan minek aludnék el? Hogyan is alhatnék, amikor tudom, hogy mindjárt talpon kell lenni, menni kell, tenni kell, vinni kell, beszélni, élni kell.

Andriska kétéves korától általában átaludta az éjszakákat, de ilyenkor sokszor felriadt. Nem bömbölt, inkább nyekergett, mintha csak ki akarna menteni engem a rettenetes forgolódásból. Kipattantam az ágyból, szaladtam át hozzá a folyosó másik végére, kiemeltem a kiságyból, magamhoz öleltem, mint egy játékbabát, ringattam és puszilgattam, tisztába tettem, aztán levittem, hogy a konyhában együtt készítsük el a reggelijét.

Pontosan ugyanaz az aluljárós álom tért vissza nemrég. Pontosabban aznap éjjel, amikor megpróbáltam Bandival komolyan beszélni. Azóta hetente legalább háromszor álmodom, felváltva a pincés álommal. Abban az történik, hogy lemegyek egy pincébe, talán az Antik pincéjébe. Tiszteletem jeléül mezítláb. A pince két oldalán végig ágyak, talán kórházi ágyak vagy boncasztalok, mindegyiken fekszik egy ember, azt akarom hinni, hogy alszanak. A pince végén valami világosság van, én meg győzködöm magam, hogy nem halottak, de túl hideg van, túlságos csend és mozdulatlanság. Elindulok köztük, rengeteg idő telik el, mire végre felriadok. És félek.

Már nagy fiam van, nem sír fel, hogy legyen mentségem a hajnalokra. Sőt, örülök, ha egyáltalán itthon van és alszik a szobájában. Könyveket és cikkeket olvastam a kamaszkorról, de nem hittem, hogy az a sok rettenetes dolog mind igaz lehet. Az én kisfiam valahogy mintha sehol se lenne, eltűnt, és nem kaptam helyette egy fiatal felnőttet, ahogy ostobán számítottam rá. Valaki más van helyette. A kamaszkort nem lehet megúszni.

Két éve, amikor egy szombati grillezés után vasárnap délelőtt nagymosást tartottam, ő meg persze nem jött még haza Krisztől, bementem a szobájába, hogy legalább a koszos törölközőket összeszedjem, mielőtt végleg megbüdösödnek a padlón. Tudtam, hogy veszekedni fog miatta. Nagyon ritkán mentem be a szobájába, ha nem volt otthon, inkább megvártam, míg hazajön, hogy aztán egy órát könyöröghessek, hogy legalább a szennyest szedje össze. Nem kell rendet rakni, csak a koszos holmit tedd ki az ajtó elé, kisfiam. De most nem volt kedvem várni, túl akartam lenni a munkán. Hetente egyszer jár hozzánk Kati néni, takarít, de a mosást sose bízom rá.

Andris szobája sokkal rosszabbul néz ki, mint a kamaszoké azokon a képeken, amiket a mindenre megoldást kínáló netes lapok illusztrációként használnak a Hogyan bánj a kamaszoddal?-féle cikkeikhez. Nála valódi porcicák kergetőznek a sarkokban, vagy inkább unottan döglenek, a koszos zoknijai tényleg koszosak és eléggé büdösek is, a padlószőnyeg egyáltalán nem látszik. Az asztalán használt papírzsebkendők, nyitott laptop, mintha most pattant volna fel mellőle, kottafüzet, egymás hegyén-hátán néhány könyv, egy-két üres üdítős flakon, azt meg jobb nem is tudni, mi van az asztal alatt.

Nem szoktam a holmijához nyúlni, de aznap mégis odaléptem, hogy a szemét egy részét eltüntessem, úgyis tudni fogja, hogy itt voltam, ha kiviszem a törölközőket. Összeszedtem a gyűrött papírzsepiket, letöröltem a laptop billentyűzetéről a morzsát, amikor felvillant a képernyő. Nem gondoltam volna, hogy bekapcsolva hagyja itt. Abban reménykedtem, hogy a képernyőzárat úgysem tudom feloldani, ha igen, akkor sem látok semmit, csak egy asztalt az ikonokkal. Játékok és néhány egyszerű program, amiket a fiúk manapság használnak, nem tudom, miért mozdítottam meg a kurzort.

Mit is akartam? Dehogy akartam belenézni az én kisfiam szigorúan vett magánéletébe, hát annyiszor megfogadtam, hogy nem avatkozom bele, jézusmária, hát nem vagyok én a mamám, aki elől csak Lackónak volt bátorsága Németországig futni.

De meggyőztem magam, hogy a belenézés még nem beleavatkozás, nem kell tudnia róla. Nem fogja tudni, csak én akarok végre tudni valamit róla. Nem sokat, épp csak annyit, hogy megnyugodjak, ő is csak olyan, mint a többi gyerek, vagy nem tudom. Látni akartam belőle egy darabot, amit már olyan régóta gondosan elrejt előlem, mindenki elől, és én az anyja vagyok, jogom van tudni, mi van vele, amikor nem látom. Nagyon is ismertem ezt az érzést abból az időből, amikor Bandi után kémkedtem. Szégyen és a bizonyíték utáni leküzdhetetlen, erőszakos vágy.

A képernyő sajnos nem volt lezárva, amint megmozdítottam a kurzort, feltárult minden, ahogy hagyta, nyitva a böngésző meg egy chat-ablak. Szégyen. Torkomra akadva, mint egy tabletta. Áruló vagyok. De nem fogja megtudni, hajtogattam magamban, nem fogja tudni, nem fogja.

A chat-ablakban az utolsó üzenet az volt, hogy Andris azt írta valakinek: „rohanok!”, fellélegeztem, biztos Krisznek. De akkor már nem tudtam megállni, visszagörgettem, a feladó csak egy számsor, 73lm4, azt írta, menjen, ma nagyon vágyik rá. Azaz tegnap. Ez egy csaj tehát. Valószínű. Remélem. Egy lány. Egy… nő. Kiderült, amikor visszagörgettem a beszélgetésben jó pár hetet. Huszonéves, sokat van egyedül. Hajnalban csetel, néha este, állandóan csak a szexről.

Olyan mondatok jöttek, amiktől zavarba jöttem, és a vörös szégyen most már lángolt a fejem körül, belógott a szemem elé, de azért csak olvastam a homályon át, már mindegy volt. Mindent leuralt, hogy tudnom kell, mi van. Görgettem a sorokat. Egy fotó a csaj nemi szervéről, aztán még egy, amin benne van a mutatóujja. Szőrös pina, vörös szeméremajkak, fehér nedv. Fotó Andris péniszéről, az álló péniszéről az aranypihés combjai között, nem akarom elhinni, nem akarom látni, újabb vérlöket az arcomba, a nyakamon a lüktetés. Tovább gyorsan, el akartam felejteni, legörgettem megint az előző napi szöveges részhez.

Azt írta neki a csaj, hogy baszni kell ma, mert ez az egyetlen módja, hogy jó legyen az estéjük, zöldet is szerzett, jézusmária, ezek füveznek. Azt írta, kívánja azt a szép nagy húst, ami a lába között van, az én fiam faszát akarja, ki lehet ez a szörnyeteg?. „Kinyallak”, írta erre az én fiam, aki egy idegen ebben a pillanatban nekem. Azt írta, „nyallak reggelig!, rohanok!” És tényleg rohant, én aztán tudom.

A hülye salátákat vagdostam, sárgarépát pucoltam a konyhában, mert jönnek a vendégek, a barátaink, Bandi barátai, az évek óta megvetéssel figyelt barátai, akiktől mára szinte félek. Egész szombaton csak ezzel foglalkoztam, hogy bor legyen a borhűtőben, a nagyhűtő a pincében tele legyen pácolt húsokkal, és legyen ananászlé ahhoz a koktélhoz, amit a nők szeretnek inni, aztán még gyorsan meg kell mosni a hajam, nincs kedvem az egészhez, aztán előszedni a tálakat, kikészíteni a poharakat, közben a fejem fölött a fiam egy idegen csaj pinájára gondolt. És úgy adott puszit a homlokomra a konyhában, hogy közben erre gondolt. Erre, akire már biztosan nem először, aki idősebb nála, saját lakása van, vagy csak egyedül van állandóan, nem tudom, fel kellene jelenteni? Megírjam neki, hogy szálljon le a fiamról? Jézusmária! Ilyet nem lehet csinálni, de mit lehet csinálni? Semmit? Úgy kell csinálnom, mintha nem tudnám. Nem avatkozhatom bele. De valamit tennem kell. Még csak tizenhat múlt, mit mondjak neki? Hogy ne nyaljon és ne basszon még, de az isten szerelmére, hát miért ne? Azért, mert én nem basztam tizenhat évesen? De ki ez a csaj? Ki a rohadt égből pottyantott istenharagja lehet ez? Sosem tudhatom meg. Ezt nem lehet megkérdezni.

Visszadobtam a papírzsepiket az asztalra, a törölközőket sem szedtem fel a földről, kirohantam a fürdőszobába, és sokáig álltam a mosdókagylóra támaszkodva. Hányingerem volt. Amikor megjött, rettegtem, hogy észrevesz valamit, de egy szót sem szólt. Egy órán át könyörögtem neki, hogy legalább a szennyest dobja ki a szobaajtó elé, hadd csináljak egy rendes nagymosást.

 

Szeifert Natália (1979, Zirc)

Költő, író.