Borcsa Imola: Irodalom és papagájüldözés IV.

Borcsa Imola: Irodalom és papagájüldözés IV.

NPKISHI felvétele

 

 

Az asztalra még szükségünk lehet, szólt apám a sztoikusok kizökkenthetetlen nyugalmával, én pedig még nagyobbat vágtam a potyolóval a következő dióra, de a többivel már kíméletesebben bántam.

Sütök darázsfészket, találtam ki nem sokkal előbb, azt remélve, tompítja majd a Donald miatti lelkifurdalásom, s nem fog tízpercenként átcikázni agyamon a kérdés, hogy vajon jól döntöttem-e, meg különben sem árt Petinek a kényeztetés. Nem tudom, erdélyi specifikum ez, vagy családi meggyőződés, de nálunk mindenki szentül hiszi, hogy a gyomron keresztül ápolható a lélek, s nincs bánat, amit megfelelően adagolt (értsd: rosszullétig) aranyszínű húsleves vagy pergelt cukortól ropogós fedelű képviselőfánk ne enyhítene.

Épp hozzáláttam a diótöréshez, mikor hírek következtek a rádióban, újraértékelte a megyei tanács illetékes bizottsága a téli karbantartásokra beérkezett ajánlatokat, tizenkét kistérség esetében óvást nyújtottak be, hullámoztak a műsorvezető kellemesen rezgő, bariton mondatai, én mégis egyre erősebb ütéseket mértem a csonthéjakra, a megyei tanács elnöke elmondta, a folytatást már nem is hallottam. Azt hittem, idővel csitul a düh, nem fog majd el instant rombolási roham valahányszor megemlítik, de hónapok elteltével sem könnyebb, ugyanaz a heves zúgás önti el az agyam minden alkalommal. Öt diót lapítottam már palacsintává, mikor apám megszólalt.

Kimentem elszívni egy cigit. Tavasz tájékán sokasodni kezdtek a balhék, akkor szoktam rá megint. Folyton marakodtunk, miért az én nevemen van a cég, könnyű mutyizni, ha közben más bőrét viszed a vásárra, hálátlan dög vagy, szeretsz dőzsölni és Audival furikázni, de áldozatot nem hoznál, gomolyogtak fel a füsttel együtt belőlem az egymásnak ordított mondatok, persze, hogy félek, rafináltnak hiszitek magatok, meg érinthetetlennek, pedig nem vagytok azok, nem tudhatod, hol szaglásznak az ügyészek, veszélybe sodrod az egész családod, üvöltöttem volna neki újból, milyen bélyeg egy gyermeknek, hogy apja, anyja tolvaj? Vajon mit fog szólni Peti, hasított ekkor belém ismét, a papagáj-história nyomban feledtette a régi sérelmeket, s idegesen nyomtam el a csikket.

Liszt, élesztő, tej, tojássárga, a mixer dagasztófeje nyomán bágyadtan hullámzott a massza, és valami lomha melankólia ereszkedett rám, elrángattam otthonról egy szutykos kisvárosba, mitől védem vagy épp fosztom meg, ki tudja, bár innen sem elérhetetlen már semmi, nyugtattam, vagy áltattam magam talán, csak jobban kell érte küzdeni, pont ahhoz nincs most energiám, bámultam csendesen az egyre duzzadó tésztát. Az elcsigázottság csak átmeneti állapot, vettem aztán erőt magamon, s az asztalhoz erősítettem a darálót.

Még csak sápadtan terpeszkedtek az egymás mellé zsúfolt csigák, de már frissen sült költes illata lengte be a házat, mikor Peti hazaért. Már az ajtóban szaglászni kezdett, ez jó jel, reméltem, de ahelyett, hogy a konyhába rohant volna, a szobája felé vette az irányt, én feszengve utána. Most akasztják a hóhért, gondoltam, amint belépett. Szeme a kalitkára tévedt, benne zöld hullámospapagáj. Donald megszökött, hadartam, de képzeld, ez beszélni is tud, erőltettem vidámságot magamra, igaz, csak románul, de nevezheted őt is Donaldnak, mit szólsz? Kár volt újat venni, dobta fel magát Peti az ágy tetejére, apához úgyse vihetem, kezdte nyomogatni a telefonját.

 

Borcsa Imola (1990, Kézdivásárhely)

A kolozsvári Iuliu Hațieganu Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem Gyógyszerészeti Karán végzett 2014-ben. Jelenleg harmadéves rezidens ugyanitt. Novellát, karcolatot 2014 óta közöl rendszeresen