Géczi Marno János versei
pinkbutterfly felvétele
A fokhagyma
A huzattal a konyhán átsuhan,
mint lucskos arcon a szivárványroham.
Mint háziasszonyod körmén lakkja
a kövér s a vézna utcanőknek,
nyomtalanul és felejthetetlenül
egyben. És vonul tovább a tűző
napkorong az égbolt felásott földjén,
és duzzadt gerezdekre bomolva
ontja dúsan a bűzét laktanyák
s vén banyák konyháin a fokhagyma.
Vakfolt
A folt, mely bármit takarhat.
Vakarhatod éppen,
ha kéznél a karhatalmad,
s ha eszméd a makulátlan vak.
. +
Oldalra kapva a fejem,
elcsípem a peremen
még a foszladozó képet. Pöttyös
arc alatt a pettyezett nyak,
a babos-szeplős bőrű emlék.
Gyerek még akkor az idő.
Játszhatom, mintha magma volnék
az, kit leütnek épp, vagy kirabolnak,
s az orrából is dől a vér.
Vagy dehogyis? Csupán szeretné szerepét
színes bántalmakkal dúsítani,
szürcsölni sós-édes levét
ama múltnak, mely véredényeiből
egyelőre ki nem múlhat még,
s így bátran mondhatja: ez itt ő
is én vagyok ám, hajszálra ő,
akár csak én, és csak érted mindkettő,
még ha te nem látszol is a képen.
Mert azon kívül, a kert végében
játszol, amire halványan emlékszem,
belesápadva hiányodba. Bár
volnék labdád, amelyet falnak verve,
ötvenig, akár százig sem ejtesz le,
inkább lekoptatsz, félig leengedve
és lengve mégis, közted s közte,
valami köztes nyelvi légbe’
az én-te-ő spirális körzésébe,
hiányodba belenehezülve,
s azt kívánva, ne is kerülj elő.
Ellenben ismét legyek csak ő,
aki nyomodba eredt a – kép
keretén kívül eső – kertbe,
leválva labdádról, miként a kígyóbőr,
csak éppen hússal-vérrel újratöltve.
Mert, mondom, egyelőre lélegzem,
annyira, amennyire a képen nem,
mivel ott te töltesz fel a léteddel,
mely telis-tele levegőéggel
(a kert végében, a kert végében).
(Ahol mind vízbe fulladunk.)
Innen
ugyan nem mozdulok. Még akkor sem,
ha tudom (mert mit tudhatom, mit tudok
én?), mi körbefonja e szót, amint a magot
a gyümölcs húsa, ütődötten már
poshadóban. Innen sárban kanyarog
tovább az út. A kertet rég magunk
mögött hagytuk. Csak én nem mozdulok
egy tapodtat sem. Összeroskadok
vs. magamba omlok. Melyik a helyesebb?
A helyénvalóbb? Ahonnan ellátni
(élelem nélkül) a szemhatárig –
mely azonos vs nem azonos
a horizonttal. TD-t idézve,
szabadon (mert szabadságunkban áll):
horizontikális. Ahány égtáj,
annyi vidéki (nyelvjárás vs. dialektus).
És végül rólunk, kik megszűntek
egymásért lenni (vs. egymáséi),
menj hát, eredj innen, honnan lépést
nem mozdulok semerre. (Semerre
ókori perzsa város, Semarrától,
légyvonalban /!/ alig néhány száz
mérföldre.) Továbbá azt javaslom,
ferejts el, ferejtsd el az a képet,
amit tudtommal (de hát mi tudok én!)
őrzöl rólam a testedben, az elmédben,
a szívedben (vs. a mélabú
forrású epevezetékedben). Menj
hát, menj, amerre látsz, és boldogulj.
Géczi János (1954, Monostorpályi)
Író, költő, képzőművész, egyetemi oktató.
Fotó: Valuska Gábor
Marno János (1949, Budapest)
Író, költő, műfordító.