Körkérdés V. – Hideg III.

Körkérdés V. – Hideg III.

Lytovchenko Volodymyr felvétele

 

 

Évzáró körkérdésünkben arról kérdeztük szerzőinket, melyik a kedvenc télen vagy hidegben játszódó jelenetük az irodalomban? A harmadik körben N.Tóth Anikó, Szalay Álmos, Sárkány Tímea, Gál Soma, György Alida, Gráf Dóra, Szalay Zoltán és Szőllőssy Balázs válaszolt.

 

N.Tóth Anikó (1967, Zselíz) író, egyetemi oktató

„A sötét, néma udvarra a leghidegebb téli éjszakák vörhenyes ege borult. Haragosvörös ég. Ködén mintha messzi tűzvész fénye verődnék vissza, és az ember ijedt képzeletét csak az nyugtatja meg, hogy fénye egyenletes, mély, skarlátszínű, és benne mintha millió meg millió tűz-atom rezegne. Háztetőre, udvarra, ereszre, párkányokra, kémények gallérjára pedig rásimul mindenütt a rózsaszínű hó préme. Olyan ez, mintha flamingók pihéjéből dunnázták volna fel az udvart sziromtestű amorettek számára. Van benne valami puha, meleg, csalogató és csalfa jellem, amely merész ellentétben van a csikorgó hideggel. Ekkor láttam először rózsaszínű havat, és nem tudom elfelejteni.” Ez az egyik téli kedvenc Szini Gyula Rózsaszínű hó c. novellájából való. Egy másik: Németh Zoltán Illuminációk c. poémája, különösen a 267. sortól induló zárlat. Rakovszky Zsuzsa  A kígyó árnyéka regényének karneváli szakasza (a hetedik kiadásban 168-190. oldal) minden újraolvasáskor borzongató. És Christoph Ransmayr tüneményesen megrendítő regénye, A repülő hegy (Márton László remek fordításában). A többi kedves jégkristályszövegről majd egy másik alkalommal…

 

Szalay Álmos (1984, Dunaújváros) író, grafikus, pszichológuslesz

Most már biztos, hogy több mint egy napja gondolkozom, mi volt a címe annak a könyvnek, és kik voltak a szereplői. Ha az embernek létezik esztétikája (mindegy, hogy ír, fest, színt játszik vagy csak él, ahogy más, utazik a metrón, vonaton, és hazamegy dolga végeztével), ez a könyv meghatározta az enyémet. Mágia volt? Évekre megbabonázott az a téli melankólia. Már harminc fölött jártam, mikor el tudtam engedni, és már nem akartam megírni, milyen volna világgá menni a télben. Később mégis megírtam, de az már csak díszlet volt.

19. századi lehetett, Dickens, vagy a kortársa. 2002-ben vagy 2003-ban (találkozásunk idején), amelyek nem könnyű, de tanulságos évek voltak, úgy hittem, csak a merszem hiányzik, hogy őszintén éljek, mint annak a könyvnek a szereplője: a hős mindenkitől és a város fényeitől is távolodva, a havas mezőkön és dombokon a megfagyás szándékával lelép. Teátrális segélykiáltás volt ez, nagy exodus-fantáziába oltott vattacukros önsajnálat. Néhány év múlva a szereplőim már nem a mezőkön bandukoltak, hanem csak városokban, vagy legalábbis városok szélén, olykor már ősszel is – egyedül vagy sem, és mindig fáztak. Kedves Olvasóm, egyszer csak rájöttem, mennyire utálom a telet! A teatrale grandioso fátylain átütött, hogy egyszerűen csak nehezen viselem el, milyen rohadt lassan múlnak el a hideg hónapok. Erre a pszichológia szak első évében jöttem rá egy téli reggelen, a tusoló alatt, mikor elzártam a meleg vizet, és nem volt törülköző odabent – egy kisebb halálla ért fel bemenni érte a szobába. Ezért volt hát ez az egész télmánia!, villant be: hiszen én túléltem a telet minden évben! Drukkoltam a tavasznak, hogy mielőbb felépüljön romjaiból, hogy leporolja magát, és végre újra kényelmes ruhákban járhassunk. (Mostanság, a sajnálatos globális felmelegedésnek köszönhetően a tavasz már nem robban le, csak elmegy sétálni, de enni-aludni mindig hazajön.)

Akkoriban elveszett, fázós szereplőim voltak, és még emlékeztem annak a könyvnek a címére, de a szereplőire már akkor sem. Élesen előttem volt, ahogy a téli estében visszanéz a városra az elmenő hős a havas mezőről, majd elszántan folytatja útját. Én meg arra gondoltam, az volna a lényeg, hogy tudja meg mindenki, hogy távoztam, és hogy végleg. Később, mikor már a könyv címére sem emlékeztem, lezüllött a szememben a tél, de még lakott egy jelenet a fejemben: férfi a parkban, padon ülve, tél, hó (elered), sötét kabát, a parkon túl várakozó fényeket nézi, vár. Én lennék ez?

És 1996-ban történt egy érdekes dolog, amit sose meséltem el senkinek, nem is írtam meg. Szanatóriumban voltam hosszadalmas kivizsgáláson, a Svábhegyen, januárban. A hatágyasok üresen tátongtak, összesen öten lézengtünk az egész házban. A 7-es kórteremben hárman voltunk fiúk, a 9-es kórteremben két lány élt. (Védenceink, szerelmeink és zsarnokaink.) A vacsoránál elterveztük, hogy másnap este megszökünk. Egész sokáig eljutottunk, már a portánál jártunk. De akkor az egyik lány, az idősebbik, tett egy javaslatot: inkább tűnjünk el itt bent. Hogy itt bent? Hogy ránk esik a hó, és betemet. És akkor eltűnünk? Eltűnünk. A hó alatt? A hó alatt.

Húsz évvel ezelőtt öt gyerek állt a svábhegyi gyerekszanatórium kapujában, és ahelyett, hogy megszöktek volna, várták, hogy betemesse őket a hó. Húsz éve nem jutottak eszembe.

 

 

Sárkány Tímea (1995, Kézdivásárhely) költő 

Van ez a vers, az a címe, Gyalogmadár. Ha azt mondom, fájdalom, kevés. Ha azt mondom, bőrbe hasító nélkülözés, kevés. Ha azt mondom, árvaság, kevés. Ha azt mondom, hiány, kevés. Ha azt mondom, nemcsak a bőrt, a lelket is lenyúzzák, kevés. Ha azt mondom, hazátlanság és hiábavaló otthonkeresés, kevés. Ha azt mondom, leltári számmá válás, kevés. Ha azt mondom, nincs már kegyelem, kevés. Ha azt mondom, szerelem, kevés. Ha azt mondom, a madár már nem tud repülni, kevés. Ha azt mondom, a figyelmedért feláldozom magam, kevés.

A Gyalogmadár látomásossága időket és tereket egymásra présel, egy mondatban nehéz megfogalmazni a szétágazásokat. Megerőszakolnánk az életművet, ha a fent kiemelt témákat kizárólag önmagukban vizsgálnánk. A versek nagyrésze ezen témák variációi, újragondolásai, egymás mellé helyezései, perifériák összekötései hálózattá. Olvasás közben mi is kórlapként függünk a hiányra kiakasztva, harminc év után is – ahogy Hervay Gizella fejére – hull fejünkre a hargitai hó.

 

Gál Soma (1992, Keszthely) író, szerkesztő

Sosem tudok egy kedvenccel válaszolni az ilyen kérdésekre, most is egy válogatottat fogok felállítani.

A nemzeti címeres mezt elsősorban Fekete István kapja. Valószínűleg csalás jelenet helyett egy teljes kötetet választani, de ha tél és hideg, akkor nekem a Téli berek kihagyhatatlan (még akkor is, ha csak a Tüskevár langyos folytatásaként ismeri mindenki). Tél, Sármellék, berek, Tutajos visszatér. Ha az első könyv a felnőtté érés története, akkor a Téli berek a felnőtt élet viszontagságait és sivárságát jelenti nekem.

„Szép volt. De a pillanat elmúlt.

Ült még egy darabig valami megelégedett biztonságban, olyan határozott jő érzéssel, mint
néha odahaza kis szobájában, ha egy felelet jól sikerült.

A berek jó osztályzatot adott, a berek befogadta, mert a berek a természet része, mindig
annak az otthona, aki felülmarad.”

Mikszáthtól A fekete város is nagy kedvencem, ahogy a hóban nyomot hagyó vér, ami a meglőtt nemes főbíróból kiömlik, előbb juttatja eszébe az uraknak, hogy a megyehatárt kihúzzák, mint hogy segítsenek a sebesültön. A fekete humor, a magyar leleményesség hülyeségének legszebb példája.

„Még egy-két percig tanácskoztak s akkor aztán egyszerre fölkapták hárman a megsebesült nemzetes Kramler Károly bíró uram őkegyelmét és szaladni kezdtek vele a Görgey-földek irányában. Nustkorb András uram a fejét fogta, Gygles József a derekát nyalábolta át, Greff Lőrinc ellenben a két lábát tartotta. A szegény sebesült rimánkodott, hogy eresszék el, tegyék le, hagyják meghalni, ne kínozzák, de ők csak mentek vele, ahogy tudtak, lihegve, izzadó üstökkel vitték, vitték az úgynevezett répaföldeken át a Klokocsig. A vér mindenütt csepegett, amerre vitték, s vörös csíkot hagyott a fehér havon. Nagy fájdalmai lehettek a szegény bírónak, kivált a zökkenőknél felordított és a száján is elindult a vér. A derék szász urak azonban mégse tették le, hanem valóságos futásnak eredtek, megkerülték a Klokocsot is és most, hogy egy szabályos négyszöget járjanak be vele, az országút felé tartottak, mialatt a test hűlni kezdett és a vérzés is szűnőfélben volt. Szemei befelé fordultak, már alig volt benne élet szegényben.

– Nyomogassa meg egy kicsit, Gygles uram – figyelmeztette a szenátor.

– Nem vagyok én hóhér – tiltakozott a gyógyszerész. – Megteszem a városomért, amit lehet, de ez már kegyetlenség volna.”

 

György Alida (1995,  Székelyudvarhely) író, exbölcsész, film- és fotóművész

Az első konkrét jelenet a Sinistra körzetből jutott eszembe, viszont elég fagyos hangulata van ennek a szövegrésznek (“Talányos asszony, szeszélyes katona volt Coca Mavrodin-Mahmudia; úgy tűnt, csak játszadozik velem, közben meg akart tartani. Évekkel később, Dobrinban jártamkor hallottam, maga is milyen talányos módon végezte. Ültében elaludt az erdőn, ott lepte meg az ónos eső, s ő mozdulatlanul, mint egy alvó lepke, a rárakódó jégcseppek üvegébe fagyott. A jégtuskót később a szél fölborította, széttört darabokra, és egyszerűen elolvadt. Helyén csak egy ázott, bogárszagú, ezredesi csillagokkal teletűzdelt rongykupac maradt.”), ezért valami máson kezdtem el gondolkodni. Az Anna Karenina havas jelenetei ugrottak még be, bár hozhatnám példának az orosz irodalom összes télen játszódó történetét. Egy elég rég olvasott könyvhöz tértem vissza mindig, amikor ezen gondolkodtam, Philip Pullman: Északi fény című regényéhez. Ez egy trilógia első része, havas, hideg és szép.

 

Gráf Dóra (1993, Budapest) költő, képzőművész

Ha nem is a kedvenc, de minden bizonnyal a leghidegebb jelenet, amit eddig olvastam, az Bodor Ádám Gyergyó éghajlata című írása, az üvegnarancsokkal, és azokkal az emberekkel, akik állandóan elhagyják a kesztyűjüket. Hát, mindannyian tudjuk, vannak ilyenek.

Most épp egy olyan városban élek, amely elég vidékies ahhoz, hogy megmaradjon az utcáin a hó, viszont van annyira nagyváros, hogy ott lebegjen felette éjjelenként az a narancssárga lámpafény-felhő, ami persze nyáron is ott van, de ilyenkor valami egészen paradox világosságot képes belecsempészni a legsötétebb téli éjszakákba. Kétségtelenül a hó a legjobb dolog a télben, ami olykor csöndben száll le, mint valami szép és megejtő fedőfehér*, máskor meg úgy ropog a talpunk alatt, mintha kiégett neoncsöveken járnánk**.

Van a Kistehénnek egy kevésbé ismert száma, az a címe, hogy Január. Ez az a hónap, amivel a leginkább hadilábon állok. Legnagyobb világvége hangulataimban meg szoktam hallgatni ilyenkor, ajánlom hát másoknak is az újévre: „már emlékszem / ajtó elé hánytam a havat / reggel szószt öntöttem a kenyérre / tiszta az ég / ablak nyitva”.

*Parti Nagy Lajos

**Krusovszky Dénes

 

Szalay Zoltán (1985, Dunaszerdahely) író, az Új Szó főszerkesztője

Elsőre Thomas Bernhard Fagy című regénye ugrott be a kérdésre, aztán amikor elgondolkoztam, nem tudtam visszaemlékezni, tényleg télen vagy hidegben játszódik-e a Fagy. Már régen olvastam, és inkább csak arra emlékszem, hideg áradt a sorai közül. Idén olvastam egy másik Thomas Bernhardot, az öt részből álló Önéletrajzi írásokat, s ennek az ötödik része hasonló címet visel: A hideg. Betegségről és halálról szól, nagyjából, mint a többi Bernhard, és fagyról és hidegről, ennek is hideg árad a sorai közül. Arra ennél sem emlékszem, vajon télen játszódik-e, mert teljesen lényegtelen, Bernhardnál sosincs kellemes lágy nyári meleg, de még szobahőmérséklet sem. Csontig hatoló hideg van, ami összekocogtatja a fogakat. Mégis, ahogy az ember olvassa, nem kezd fázni, a hideg olvasás közben izzásba vált. Izzik és csikorog egyszerre, mint egy hideg pokol. Ünnepek utánra különösen ajánlott, hogy helyrebillentse az ember lelki egyensúlyát.

fotó: Somogyi Tibor, ujszo.com

 

Szőllőssy Balázs (1981, Budapest) költő, a Fiatal Írók Szövetsége titkára

Nemes Nagy Ágnes tanította meg nekünk azt is, hogyan kell a téli fákat tanulni, mégsem ez a verse, hanem az Október jutott eszembe elsőre, ahogy a kérdést olvastam – valamiért mindig úgy képzeltem, hogy a Vérmezőn játszódik, az útjavítás a pályaudvar átalakításának része, az angyalok a parkban, az Attila út épületei mellett sétálnak el, le egészen a Krisztina térig, a gesztenyefáig és az “átlátszó vascsipke” keresztig. Ha az erkélyemről kinézek, balra a már átalakított pályaudvar, jobbra ez a kereszt zárja a látványt, így mindig tudhatom, hogy nem vagyok egyedül, annál is inkább, mert tudhatom, hogy egy másik erkélyről, egy másik szögből éppen ugyanakkor nézhet ki ugyanerre a keresztre az, akitől pedig azt tanultam, hogy nem vagyunk egyedül, amíg körölöttünk a szövegek jelentéstelivé teszik a tájat; legyen bármilyen hideg és nyálkás és undok is az idő, mindig felfűthetjük, legalább gondolattal. És éppen ez volt most meglepő számomra, ahogy újraolvastam a verset: szó sem esik benne konkrét helyszínről, viszont az ember mennyire intenzíven van jelen ebben a tájban, nemcsak a tűznél kuporgó munkás vagy a tántorgó alak formájában, hanem az acetilén fényben, a hengerhasu gépben, a nedves kőben is, amikre lassan peregnek a nehéz idők nyirokcseppjei. Talán az a legszebb a szövegben, hogy nem a végét várja a nehéz időknek, hanem egyszerűen tudomásul veszi, és beleáll.

 

 

Nemes Nagy Ágnes: Október

Most már félévig este lesz.
Köd száll, a lámpa imbolyog.
Járnak az utcán karcsú, roppant,
négy-emeletnyi angyalok.
S mint egy folyó a mozivászon
lapján, úgy úsznak át a házon.Acetilén fényében ázik
az útjavítás. Lenn a mélyben,
iszamos, hüllő-hátú cső,
pára gyöngyösödik a kérgen,
s a városon, mint vér a gézen,
általszívódik a nyirok.Vékony tűz nyüszít, sustorog,
mellette kucsmás, birka-bundás,
mint a makk-ász, guggol a munkás,
fölötte hengerhasú gépek,
rájuk írva: „Consolidated…”
S egy fa. Akár a régi csap,
csöpörésznek a targallyak,
szalad, olajjal töltekezvén
a gép gömbölyű béka-testén,
majd a bundára ér a csepp,
s fölsír a tűz: megérkezett.Neonfény lobban és lehull.
A vizes kőre rácsorog.
Valaki, messze, úgy vonul,
hogy a köd kilométer-odva
énekét tompán sokszorozza –
hallani, amint tántorog.