Szalay Álmos: Irodalom és az Ördög IV.

A szerző grafikája

 

 

 

(a szobalány)

 

Hajóval indultam útnak, mikor véget ért minden. Az ég izzott, és mint Claude Lorrain festményein a kikötők fölött, narancssárga volt. A szél csak az este kedvéért mozdult, vagy inkább csak fojtottan rezgett, néma csend máskülönben. A kastély szótlanul tűrte végkimenetelét. Egészen addig én nem tudtam, mi az a győzelem.

 

(a 704-es szobába zárt férfi álmai, részlet)

 

Léptek kopognak, messzebb, egyre messzebb, és a mosogatófiú zárja az ajtót. Azt mondta nekem az imént: ébredj fel, és én felébredtem.

Újra Nevada. Autóm az országút szélén parkol, nyitott ajtókkal vár rám, az időre és a halálra, ami sose jön el számára. Az országút is várakozik, én pedig széljárta autómmal a hátam mögött haladok a sivatagban órák óta. Mikor hátat fordítva a sivatagnak összecsippentem két ujjamat, hogy pontosan beleférjen a valaha volt autóm (rozsdaette öreg állat maradt belőle, meg se moccan és nem mondaná meg senki, mi volt egykor): mint egy bogár, akkora csak. Már nincs értelme visszafordulni – órák óta megyek és mégis olyan lassan távolodik az a kicsike kép. Csak a rozsda eszi egyre gyorsabban, más nem is történik vele. Elfog a rémület, ahogy eszembe jut: ez az életem.

– Elmegy az eszetek idelent a völgyben!

A pizsamás férfi észak felől érkezett. Csíkos, kinyúlt pizsamában, lomhán és jobb lábára sántikálva, őszülő, kusza hajzattal – úgy fest, mint akit órákkal korábban hoztak ki a műtőből. Talán így is történt? Volt nála egy köntös, de úgy látom, tíz méterrel korábban elhagyta, és most ott hever a homokban. Egy üveg pezsgőt tart a kezében, és két pezsgős poharat. Most már nagyon biztosan érzem, hogy nem lehet baj, mert ez csak egy álom. A valóságban egy tóparti kastélyban vagyok a többiekkel, és éppen a pince felé tartunk, hogy megtaláljuk a ház egyetlen óráját. Persze nem tudnánk megmondani, hogy mit is akarunk kezdeni az órával, hiszen szegény óra csak egy óra (amennyiben van egyáltalán óra; nem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy ez csupán hipotézis), és nincs senki, aki megmondhatná, hogy ezzel visszatérhetünk-e régi-régi életünkbe. Amit azóta por fed, megöregedett és nem vár vissza minket.

– Hát miért nem az úton mentek?! – kérdezi magából kikelve a kórházi ember, közben meglepően nyugodt kezekkel pezsgőt önt nekem. – Fogja meg! – Aztán magának is. – Ott van az a hatalmas út! Hát nem gondoltok bele, hogy több esélyetek van eljutni valami lakott területre az úton maradva?! Nem, nektek a sivatagban kell lófrálni! És a szegény autók? Mind belehalnak a nagy forróságba.

Leülünk egy kőre, pezsgőzünk, és tűnődünk, míg meg nem halunk.

 

(a szobalány)

 

Az elmúlt évek nyugalma, mint huzattal a por, távozott. Akkor este (amiről sosem beszélünk) mindenki feküdt, mint alvó gyerekek az óvódai csendespihenőn, és álmodott. Nem ébredt fel senki, nem ébredtek fel a ruháik sem a szekrényekben… szegény meztelen kis ápoltjaim.

És arra gondolok itt a tó közepén, ami még emlékszik a télre, a december első napjaira, hogy úgy féltünk a haláltól bent, mint az óvodások a csendespihenőtől. Ilyen nagy felismeréseim vannak, mióta a tavon utazom, és a hátamon érzem a kastély melegét, ahogy ég.

Az a férfi a 704-ből, akire olyan makacsul emlékszik a szemhéjam hátulja, szegény nem ébredt fel többé. Összeesett a pince ajtajában, mosolyogva és bólogatva még percekig, – egészen úgy festett, mint az értetlen, külföldi turisták és mi, többiek elindultunk lefelé a lépcsőn, hogy megkeressük az órát.

 

(Lisa, a mosogatófiú portugál barátnője)

– Egy Cool Jazz-koktél, légy szíves.

Ezt mondta a mixersrác azon a helyen, ahol utoljára voltunk együtt veled, mielőtt idekerültünk. Istenem, de szar este volt. Mi volt a neve a helynek? Darius? Diadém? Valamilyen d-betűs. Krisztián volt amúgy, aki a koktélt kérdezte, de Chrisnek hívatta magát. Úgy mosolygott mindig, mintha kacsintana. Lehet, hogy kacsintott is. Átnyújtotta a koktélt, mivel állandó projektje volt, hogy felszed, így én állandóan ingyen koktélt ihattam. Felém bökött a fejével, mintha beszólni akarna:

– Szereted a jazzt?

Nincs most kedvem ehhez annyira, gondoltam. Akkor már észrevettem, hogy a csávó, az a jellegtelen kis kopasz, kinézett annál a távoli asztalnál. A B12-es asztal volt az, mint a kishercegnek a bolygója – így is neveztem el magamban attól fogva: kisherceg. Még gyertyát se raktak elé a pincérek, mert akárki láthatta: ezzel a kutya se fog találkozni ma este. Nem azért jött ide. Még a holtidényben, éjjel három és hat között sem fog hazavinni ez senkit. Kizárt. Ezért esett rá aznap a választásom.

– Hm? – kérdezte újra a mixer, mert nem válaszoltam, belemerültem a kishercegbe, akár egy tóba.

– Mi van?!

– Jazz. Szereted?

– A jazzt? – még mindig értetlenül néztem, mert sehogy sem kapcsoltam össze a koktél nevét a koktéllal. – Ja! Persze, szeretem.

– Holnap lesz egy jazzkoncert itt amúgy… – Megpróbálni se volt erőm úgy tenni, mintha ez kurvára lázba hozna. – Én nem szeretem, de… ha eljössz, én is elmegyek. – Ha lenne erőm, felröhögnék, de nincs.

Mióta a kisherceget néztem a sarokban, elhagyott minden erőm, nagyon fáradt lettem. Talán a hatodik koktél már nem kellett volna. Először mindig kedves vagyok Chrisszel. De a sokadik után már csak a pőre őszinteség maradt. Kereshettem volna a kopaszon egy kis zsebpénzt, de már, ahogy mondtam is, csak a pőre őszinteség maradt. Ezért, miután közöltem Chrisszel, hogy best ever az ajánlata, feltápászkodtam és elindultam a B12 felé, hogy megkérdezzem, mi a faszért néz.

– Mi a faszért nézel?! – kérdeztem, talán kicsit túl hevesen is, mikor odaértem hozzá.

– Szeretem az alvó nőket, azért néztelek. És te különösen szép vagy.

Ha részeg vagyok, és nem értem, mit mondanak nekem, állítólag nagyon lelombozó fintort vágok.

– Mi van?!

A kopasz feláll, és körbemutat.

– Van itt valaki, kicsim?

Már éppen mondanám, hogy melyik rokona a kicsije, de…

– Van?

És egy perc múlva egy álomban találom magam, portugál vagyok és egy mosogatófiú a barátom. Akivel folyton folyvást megszökni tervezünk egy kastélyból, amiben évek óta tengődünk.

 

(a semmilyen nyelven nem beszélő szakács)

 

– Nem tetszik nekem, hogy ilyen könnyen nyílt ez az ajtó.

Mind Vittorio felé fordultunk, de csak a vörös hajú rövidszoknyás pillantására hallgatott el. Csendben haladtunk lefelé a sötétben. A lábunk jéggé fagyott a huzattól, ami a lépcsők alól csapott fel és szökött ki a nyitott ajtón át az alsó emeletekre. Tehát van lent egy rés, egy kijárat a felszínre. Csak a kertre, gondoltam szomorúan. Igen, válaszoltam odabennem síri hangon. Odabennem még szomorúbb lettem, mert elhittem magamnak, hogy nincs kiút. Itt halunk meg jó kedélyűen.

Odakint nyári viharok dúltak és sötét fellegek jártak mindenfelé, vámpírok és boszorkányok, gonosz varázslók járták az utakat, szóval ijesztő és sötét világ várt volna ránk… én mondtam nekik, hogy ne szökjenek meg! De a kapukat nem zártam le. Elmehettek volna. Az elmúlt évek nyugalma után, gondolhattam volna, hamarosan szétrepeszti valami a közös világunkat. A biztonsági kamerákon jól látszott, hogy lefelé haladnak, mint valami ócska kalandfilmben. Teremtő atyám, úgy félek. Mi lesz, ha bennégünk?

 

(a vendég)

 

Időtlen idők óta keresem a választ, hogy kerültem ide, és mi dolgom itt. Válasz nem lévén, az egykori könyvtárszobában tartózkodom, és meditálok. Régen nem hittem az ilyesmiben, de itt nyitott lesz az ember. Kénytelen nyitott maradni, ha nem akar a többiek sorsára jutni. Nyitottnak a kreativitásra, jelentsen ez bármit. Az utóbbi napokban például (velük nem közösködöm) szavakat találok ki. Új és új szavakat. Egyeseknek van értelmük, másoknak azonban nincs – és ez jó így. De mondok mást! Idefent nincsenek könyvek – mint az ismeretes. Az Úr nem szívleli őket. Mit tehet tehát az ember, ha olvasni akar? Írnia kell. Akkor aztán olvashat, amit akar – igazán: amit akar. Így kezdtem rajzolni, festeni, írni és bábszínházat csinálni a magam szórakoztatására. Ezek titkos dolgok, nem tudhatja meg senki. Szörnyű volna, ha kiderülne. Ezért nagyon szigorúan titokban kell tartanom ezeket a bárgyú tevékenységeket!

 

(a háziúr)

 

– Hány napot is át bolyongtam a falak közt? És odalent a pincében?

– Volt az egy jó hét is.

– Igen. Egy hétig bolyongtam odalent. Micsoda csapás…

– Mire gondol?

– Szegények elkeveredtek odalent. Ha megkérdeztek volna…

– Mit csinál majd új élete első napján?

– Megtalálnak még valaha? Persze, csak ha előkerülnének, és keresésnek…

– Mit gondol a jövőről?

– A jövőről?

 

(a szobalány)

És a halvány őszben elhajóztam.

 

     (a 704-es szobába zárt férfi álmai, részlet)

Aztán évek teltek el, hosszú évek, és akkor már nem volt a pizsamás ember, és nem voltam én sem. A nevadai sivatag és a balatoni kastély nélkülünk élte tovább szélfútta napjait. Hogy mi hol járunk ma, az rejtély. A kis csapatot is elfújta a szél. Senkiről nem tudok semmit – vagy majdnem semmit. Majdnem, mert Lili nemrég küldött egy képeslapot, ezt írta a hátoldalára:

„Hé Vittorio! Mi az ábra veled?! Én itt vagyok az Andaman-szigeteken, az Andaman-tengeren! Hallottál te erről? Hát igen, idekerültem! Én most egy Yadita nevű helyen élek, és annyira szép idő van, és olyan jól érzem magam. Hát igen, magányos vagyok, de már nem hiányzik semmi. Lehet, hogy itt halok meg, de lehet, hogy egyszer majd tovább megyek! Puszi!!”

Jól érezte magát, biztos voltam benne. Aztán sok évvel később kaptam tőle egy fotót. Még mindig a szigeten volt, de már nem érezte magát olyan jól. Egy ijedt szelfit kísért a rövidke üzenet:

„én most elmegyek innen”

Megijedtem ettől a különös levélkétől. Sokáig nem hallottam felőle. És ezer és ezer év telt el. Akkor már nem volt se kastély, se Balaton. A tó persze megmaradt, de már máshogy hívták egy másik ország más lakói. Mégis megtaláltam az emelkedőt, ahol valaha éltem egy ködös és komplikált házban. A kilátás segített rábukkanni egykori szobám helyére. Ott most bokrokkal körülvett park áll üresen, ahol művelt polgárok szaratják a kutyáikat. A kellem, a nem szűnő udvariasság és báj birodalmában, ahol soha nem nyugszik le a nap, most a természet végzi dolgát.

És már azon a délutánon végigsöpört a tájon még ezer év, és pár héttel később egy utolsó képeslap érkezett Lilitől, a világ alighanem legjobb szobalányától. A képen egy padon ült a régi tó mellett, és semmit nem vesztett egykori ragyogásából. A fotó hátoldalán töltőtollal írt mondat:

„Te nem fázol?”

Másnap útra keltem.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Szalay Álmos (1984, Dunaújváros)

A szerző sokféle kanyar (úgymint: színház, képzőművészet, pszichológia) után és mellett frissen csöppent az irodalmi életbe a FISZ-kötetek sorában könyvhétre megjelent Fák mindenütt című regényével vagy mivel. Szeretett volna híres színész is lenni. Idén igen jó nyara volt.