Elek Tibor: Lévától a Hűtlenekig / Grendel Lajos pályakezdése

(tanulmány)

Grendel Lajos első elbeszélése A teniszlabda címmel 1970-ben jelent meg a pozsonyi Irodalmi Szemlében, első könyve, a Hűtlenek című novelláskötete, kilenc évvel később, harmincegy éves korában, a pozsonyi Madách Kiadónál, ahol már évek óta maga is szerkesztőként dolgozott. Hogyan lett a lévai, középosztálybeli, reáltudományok iránt is érdeklődő, előbb a pozsonyi egyetem matematika– fizika szakán két szemesztert hallgató fiúból az az író, akinek már ezt az első kötetét a felvidéki magyar prózairodalomban „minőségi és szemléleti változást” jelző műként1, a felvidéki magyar próza „felrázó nyeresége”-ként2 értékelték az ottani pályatársak? S megkésettnek, elhúzódottnak tekinthető-e ez a pályakezdés, vagy szükségszerűen alakult így?

Léva Grendel születésekor (1948. április 6.),3 egy 13–14 ezres lélekszámú, tipikus Garam menti mezővároska volt, többségében még magyar lakossággal. 1945 után ugyan a város magyar lakosságának 8 százalékát deportálták, csaknem tíz százaléka elmenekült, nagy többsége pedig reszlovakizált, hogy megússza a kitelepítést. Az ötvenes évek első felében még Léva utcáin is több szót lehetett hallani magyarul, mint szlovákul. A reszlovakizált magyaroknak azonban a fele már szlovák iskolába íratta gyermekeit. Nem úgy Grendel szülei. Felmenői feltehetően német származásúak voltak, édesapja jogász, édesanyja háztartásbeli, amíg megtehette, de az apa sem jogászkodhatott sokáig, a kommunista rendszer nem kedvelte – osztályidegennek, reakciósnak számított. Négyéves Grendel, amikor a családot a belvárosi lakásukból kitelepítik, és a városszéli, kertvárosi részen élő apai nagymama fogadja be őket. A környéken fele-fele arányban voltak a magyarok és szlovákok, harmonikus, békés együttélésben, a kommunikáció teljesen zökkenőmentesen zajlott közöttük. Itt tapasztalta meg, hogy nem választja el éles kulturális különbség a szlovákokat és a magyarokat, a történelmi, néprajzi hagyományok, vallások közösek. Részben a környék szlovák gyerekeitől tanult meg szlovákul, de a magyar általános iskolában is kötelező volt a szlovák nyelv. Az általános iskola után a lévai gimnázium magyar tagozatára járt, ott is érettségizett. Emlékeiben idillinek láttatja gyermekkorát, az ötvenes évek légköre nem jutott át otthonuk falain, az állásából félévente elbocsátott apa sem vitte haza a gondjait. A leendő író otthon, a szülei életmódjából tanulta meg a másik véleményének a tiszteletét, a magyar kultúra szeretetére alapozott, erős magyarságtudatot, s ugyanakkor nemzeti mítoszokat is bőségesen kapott. Az olvasást és a színvonalas irodalmat is a szülei és baráti környezetük szerettette meg vele; sokat, s mint a legtöbb gyerek, ponyvaregényeket, krimiket is örömmel olvasott. A szülei könyvtára ugyan a háborúban elpusztult, de hetente járt be a központban lévő könyvtárba (az épületben ma a városháza van). Hosszú távon sokat jelentett számára az az irodalmi műveltség (a magyar és világirodalom klasszikusai műveinek ismerete), amelyet középiskolás korában megszerzett magának. Az irodalmat és az olvasást azonban ekkoriban még csak szórakozásnak tekintette. Hosszú és kiegyensúlyozott gyerekkorra emlékszik, bármiféle írói, irodalmi ambíciók nélkül. A világ még logikusnak, megismerhetőnek és minden bonyolultsága ellenére áttetszőnek tűnt számára, s mivel szerette a matematikát is, és a szülei is inkább a reáltudományok felé terelgették, a gimnázium végén magyar–matematika szakra jelentkezett. Közben azonban, tizenhat éves korában meghalt szeretett édesapja, amit sokáig nem hevert ki. S ez az első nagy találkozás a halállal korán érdeklődést keltett benne olyan metafizikus aurájú fogalmak filozófiája és irodalma iránt, mint az elmúlás, a halál, az idő relativitása.4 De ez az érdeklődése már át is vezet a pozsonyi évek világába, mert ahogy egyik visszaemlékezésében fogalmazott: „élményt és érzelmet a kisváros adott, tudást és érdeklődést Pozsony”.5

A pozsonyi Komenský Egyetem magyar szakára nem sikerült a felvételije 1966-ban, így végül pótfelvételi útján matematika–fizika szakon kezdi meg a tanulmányait. Szlovák nyelvtudása azonban hiányosnak bizonyult, néha felét sem értette az előadásoknak, ráadásul viszonylag hamar rájött, hogy érdekli ugyan a differenciál- és integrálszámítás is, „de Dobos László Földönfutókja, Németh László Iszonya, Déry Tibor G. A. ura… mégis jobban.”6 Hónapokig őrlődött, miközben megpróbálkozott a novellaírással is, de felismerte, hogy nem megy neki még az írás, s hogy ezt is meg kell tanulni. Végül a második szemeszter végén feladta a matematika–fizika szakot, hazament Lévára, fizikai munkát vállalt, ott érte az 1968-as szovjet és magyar katonai megszállás. Lévát éppen magyar katonák, a rétsági 31. harckocsiezred alakulatai foglalták el. Grendel számára meghatározó élmény lehetett a magyar katonák látványa a lévai főtéren, később számtalan novellájában és regényében szerepelnek olyan jelenetek, amelyek ebből táplálkozhattak. 1968 őszén kezdte meg ismét tanulmányait a pozsonyi egyetemen, immár magyar– angol szakon. A várost és az egyetemet ekkor még a szabadság levegője lengte be, élénk szellemi és diákélet fogadta, az igazán kemény rendcsinálás csak egy évvel később kezdődött el. „A pozsonyi magyar fiatalok József Attila Ifjúsági Klubja, ahová nemcsak egyetemisták jártak, a második otthonom lett – meséli egy 2012-es életútinterjúban. A pozsonyi színházak és mozik választéka páratlanul gazdag volt, és 1969 tavaszáig volt egyetemi ellenállás is, sztrájkok, tüntetések, egyetemi diákautonómia. Szóval az első bölcsészkari évem mozgalmasan telt. Ekkoriban kötöttem barátságot Tóth Lászlóval, Keszeli Ferenccel, Varga Imrével, Kulcsár Ferenccel, Fülöp Antallal, Zalabai Zsigmonddal. Varga és Kulcsár nemcsak tehetséges költők voltak, hanem egy ideig egyetemi évfolyamtársaim is a magyar szakon. Az egyetemtől pár lépésre lévő Krym kávéházban vertünk tanyát, s időztünk ott olykor naphosszat. Be-bejártunk az Irodalmi Szemle közelben lévő szerkesztőségébe is,ahol Tőzsér Árpád és Koncsol László voltak afféle patrónusaink. Aztán mindezt elfújta a »normalizáció« jeges szele. Akárhogyan is történt, a prágai tavasz, bukása ellenére is életre szóló élmény volt, nagyban hozzájárult ahhoz, hogy a későbbiekben se hagyjuk magunkat odakozmásítani a neosztálinista rezsimhez.”7 És természetesen 1968 novellák, regények sorában lesz majd a szereplők számára is sorsfordító „pillanat”, főként a 2010-es évek műveiben.

Az egyetemi évek alatt (1966-tól) Grendel számára rendkívüli mértékben kinyílt a világ, az a nyitott és demokratikus szellemi közeg, s azok a kulturális, művészeti, irodalmi hatások, amelyek ekkoriban érték, szintén egy életre szólóak voltak. A hatvanas évek a cseh irodalom és filmművészet virágkora, a pályakezdő író irodalomfelfogásának átalakulásához is nagyban hozzájárult a cseh irodalom, Hrabal, Kundera, Škvorecký, Fuks műveinek megismerése, a hasonlóságok, párhuzamok felfedezése a magyar irodalom olyan alkotóival, mint Mándy Iván, Örkény István.8 Az egyetemen sokat kapott Turczel Lajos irodalomtörténeti előadásain és Zeman László stilisztikaszemináriumain, tőlük tanulta meg például, hogy az irodalom nem a valóság szimpla másolása, s hogy a saját ízlésnormáktól távol eső irodalom is megbecsülendő érték lehet.9 1969 őszén vitte első novelláját az Irodalmi Szemlébe, ami akkor számára a Parnasszus volt maga (főszerkesztő: Duba Gyula), és bízta Tőzsér Árpád szerkesztői gondjaira, akit már személyesen ismert, és költőként nagyra tartott. Tőzsér mellett Koncsol Lászlóval beszélgetett jókat, ha nem a szerkesztőségben, akkor a szomszédos Krym kávéházban. A szerkesztőségben („Afféle azylum volt ez a Štúr utcai két szoba”10) nagy volt a jövés-menés, sok más íróval találkozott, köztük már 1970 tavaszán Mészöly Miklóssal, akinek a prózája meghatározó, egész pályáján végigkísérő hatással lesz rá. Az Irodalmi Szemle 1970-ben két novelláját, A teniszlabdát és A híd címűt (1. és 4. szám) közli is, sőt, a 7. számban a szlovákiai magyar irodalomról készített körkérdés-összeállításban már az ő válaszai is olvashatók. Meglepő, hogy a frissen debütált prózaíró, másodéves egyetemi hallgató első, nyilvánosságra került, nem szépprózai megnyilvánulásában mennyire jelen vannak már a későbbi professzionális alkotó szépírói szándékainak és teoretikus törekvéseinek csírái. Dobos László Földönfutókját említi legutóbbi olvasmányélményeként, elárulja, hogy a regény aktuális politikuma vonzotta, s hangsúlyozza szerepét a nemzetiségi azonosságtudat szempontjából: „Témája (a ’45–’48 közötti realitás): kisebbségi társadalmunk mind ez ideig legdöntőbb tudatformáló tényezője.” Jean-Paul Sartre téziseit idézi, az irodalmi alkotás nyitottságára, az olvasóval közös megalkotására hívva fel a figyelmet: „az irodalmi mű »önmagában« nem létezik, az irodalom az író és olvasó együttes alkotása. Az író csupán elkezd, feltár valamit, az alkotást, a megalkotást azonban az olvasó szabadsága viszi végbe.” Kiemeli, hogy mit tart az elmúlt évek terméséből értéknek, de azokat sem meghatározónak, s egyúttal a saját nemzedéke törekvéseit el is különíti tőlük: „Tőzsér, Cselényi, Bábi, Nagy Lajos verseskötetei, Dobos és Duba prózája érték, de irodalmunkat »meghatározó« jellege még ezeknek az alkotásoknak sincs. Legújabb költő- és prózaíró nemzedékünk nem az ő nyomukban indult, hanem fenntartotta magának a formai, nyelvi kifejezésbeli kísérletezés szabadságának jogát.”11 Később számtalan esszében, interjúban fog még értekezni Grendel a szlovákiai magyar irodalom generációs kérdéseiről, megújulásának, átalakulásának szükségességéről. Korai tudatosságának, ugyanakkor megfontoltságának, illetve lassú érésének egy másik, immár szépirodalmi példája lehet az Egy este Amerikában című elbeszélése az Irodalmi Szemle 1976-os évfolyamából. Grendel maga döbben meg azon csaknem negyven évvel később, amikor Forgács Miklós az ő elbeszéléséből készített drámáját olvassa az Irodalmi Szemle 2013. októberi számában, hogy „ugyanazok felé a témák felé mozdulok el, most még talán ösztönösen, amelyek később döntő szerepet játszanak a pályámon. Vagyis egyetlen témával foglalkozom? Igen, egyetlen témával, de egy-másfél évtizedig tartott, amíg tudatosítottam, amíg a fekete-fehérből színes film lett.”12

Az egyetemi évek szép időszaka 1973-ban ért véget Grendel számára, de akkoriban az állam gondoskodott a végzett diákok elhelyezéséről. Turczel Lajos beprotezsálta tanítványát a Madách Kiadóba szerkesztőnek, Fónod Zoltánhoz, 1973-tól 1992-ig itt dolgozott. Egy róla készült portréfilmben meséli el Grendel, hogy a Madách Kiadó akkoriban egy oázis volt minden szlovákiai magyar értelmiségi számára. Abban az értelemben, hogy valamit őrzött a polgári szellemből és a ’68-as szabad szellemből is, amiket máshonnan kiirtottak. Komoly műhelymunka folyt a kiadóban, tapasztalt szerkesztők beosztottja lett, mint Mayer Judit, Pék István, akik megtanították neki a szerkesztés minden csínját-bínját. Igényességre nevelték, egy olyan korszakban, amikor ez nem volt sikk. Úgy emlékszik vissza, hogy olyan szerkesztőség kovácsolódott össze a Madáchban a hetvenes-nyolcvanas években, amely nagyon összetartott, és kiállt amellett, aki bajba került, így mellé is odaállt a Duray-per idején, amikor zaklatták, kihallgatták néhányszor, mert kapcsolatba került Duray Miklóssal, olvasta szövegeit. 13 Grendel nem volt nyílt ellenzéki, disszidens, de nem volt hajlandó azoknak a kemény, neosztálinista jellegű irodalompolitikai elvárásoknak sem megfelelni, amelyeket főként a hetvenes években még elvártak az íróktól.14 Pontosan jellemzi ezt az időszakot Tóth László, aki személyesen maga is megszenvedte: „a hetvenes-nyolcvanas évekről azt is tudni kell, hogy azok az 1968 utáni posztsztálinista restauráció, a husáki konszolidáció embert, lelket, gerincet egyként próbára tevő terrorjának, tespedésének időszakát is jelentették. Az ötvenes évek gyászos emlékezetű kollektivizmusa után ismét minden a személyiség, az egyéni hang és a sajátos arcvonások kimunkálása ellen hat. A művészeti életet a velejéig átható társadalmi regresszió időszaka ez. Az uniformizálttól, a hivatalosan engedélyezettől és kanonizálttól elütő eredeti vagy legalábbis annak látszó elképzelések, művészetfelfogások, poétikák és noétikák, a fejlődésnek távlatos irányt szabó vagy csupán a minőségi kiválasztódás szempontjából fontos, a korábbiak rendszerezésére irányuló irodalomtörténészi, szerkesztői, szervezői törekvések minduntalan a hatalom erős falába ütköznek, amihez az is hozzátartozik, hogy az egyén szempontjából egyáltalán nem voltak veszélytelenek ezek az esztendők.”15 Mégsem elsősorban irodalompolitikai okai voltak Grendel első kötete késlekedő megjelenésének, annak, hogy kilenc évet kellett rá várni az első novella publikálása után, hanem inkább művésziek; az, hogy nehezen, s viszonylag keveset írt, nem akarta elsietni az első kötetet. „Nem találtam meg a hangomat, azt, amiről már biztosan tudtam volna, hogy na, ez már én vagyok, és nem utánzok senkit. Ez majdnem egy évtizedig tartott.” – vallja meg Vámos Miklósnak egy beszélgetésben.16 Egy másikban 1976–77-re datálja azt az időszakot, amikor megtalálni vélte azt a hangot, azt a stílust, amelyet már többé-kevésbé a sajátjának érezhetett, egy kivételével ebben a két évben írta első kötete, a Hűtlenek összes novelláját.17 Közben nyilván nagyon sokat olvasott, későbbi visszaemlékezéseiből, interjúiból derül ki, hogy a magyar klasszikusok közül Krúdy Gyula, a kortársak közül a már említett Mándy Iván után Mészöly Miklós és Esterházy Péter volt rá nagy hatással a pályakezdése időszakában, a világirodalomból pedig a már említett csehek mellett Kafka, Faulkner, Musil, Bulgakov, Cortázar.

Furcsa módon nem szerepelt még Grendel az 1972-ben megjelent, Fekete szél című prózaantológiában, amely a hatvanas évek végén indult fiatal prózaírónemzedék (Bereck József, Fülöp Antal, Kovács Magda, Kövesdi János, Wurczel Gábor és társaik) közös jelentkezésének adott teret, pedig addigra volt már néhány publikált írása. Egy visszaemlékezése szerint az ő novellái azért maradtak ki, mert kilógtak a szerkesztői koncepcióból, a kötet novellái inkább a népi, realista hagyományokhoz, vagy a beatirodalomhoz álltak közel, míg ő nyugatos, újholdas, ottlikos, mészölyös irányba kezdte a pályáját. 18 Ebben az értékelésben és önjellemzésben egyrészt vélhetően van némi csúszkálás az időben, későbbi törekvései visszavetítése a korábbi időkre is, másrészt a nemzedéktársainak az övével hasonló szándékainak fel vagy el nem ismerése (esetleg még a szerkesztő, Duba Gyula prózaeszményének rávetítése is a kötet írásaira). Az antológiát ugyanis az egyenetlen színvonal mellett sokszínűség és a korábbi térségi hagyományos, realista prózától némiképp eltávolodó, újszerű formakeresések és stílustörekvések jellemzik. A kötet írásaiban gyakorta jelentkezik valamiféle énközpontúság, lélektani érdeklődés s ezzel összefüggő líraiság. Történetek hagyományos elmondása, leírása helyett inkább hangulat- és állapotrajzokkal, intellektuális önelemzésekkel találkozunk a novellákban. A hősök tanácstalansággal, szorongással, reménytelenséggel teli benső világának megjelenítése során szükségszerűen kerülnek előtérbe a lírai jellegű kifejezőeszközök: szuggesztív, érzékletes képek, hasonlatok, metaforikus párhuzamok, szimbolikus jelrendszer. Az antológia szerzőinek többsége a világos, kronologikus, logikus cselekménybonyolítás helyett inkább áttételes, összetettebb, az idősíkokat felbontó és egybemosó megjelenítésre törekszik, világosság helyett pedig inkább homályra, sejtelmességre, többértelműségre. A szlovákiai magyar próza nagy vesztesége, hogy az antológia szereplői a továbbiakban nem bontakoztatták ki sokirányú képességeiket, stílustörekvéseiket. Miközben a magyarországi kortársak jelentős művekkel gazdagították és formálták (lásd. „prózafordulat”!) a hetvenes évek második felében, a nyolcvanas években a magyar prózát, ők fokozatosan elhallgattak, az első, második novelláskötetig is nehezen jutottak el, a lírikusok (Varga Imre, Mikola Anikó, Keszeli Ferenc) felhagytak a prózaírással, így a korabeli csehszlovákiai magyar próza megújulásának lehetősége kihasználatlan maradt. Legalábbis nemzedéki szinten.

Azt, hogy Grendel nemcsak koránál fogva tartozik ehhez a nemzedékhez jól mutatja, hogy az antológia 1977-ben megjelent szlovák nyelvű változatában (Biliard na pamäť niekoľkých hrdinov) már ő is szerepel. Miközben a Fekete szél gárdája fokozatosan elhallgatott, Grendel egyre tudatosabban és látványosabban képviselte írásaival a hasonló törekvéseket. A tematikai, szemléleti, formai megújulásnak azon az útján haladt tovább, amelyen a tehetségesebb nemzedéktársai is elindultak. Ő is szakított az előző nemzedék önéletrajzisággal átszőtt, vallomásos, emlékező jellegű, a közelmúlt történelmének feldolgozására korlátozódó prózájával, objektív anyagformálásra, többsíkú, áttételesebb ábrázolásra törekedett már a korai novelláiban is. Első kötete, az 1979-ben megjelent Hűtlenek fülszövegében is erről vall: „Meggyőződésem, hogy a társadalmi és nemzeti önismeretbe az emberi önismereten keresztül vezet az út, nem pedig fordítva. Sokáig azt hittem, minden jó irodalmi mű elsősorban etikai gesztus. Ma már tudom, hogy ez kevés. Tárgyi hitelesség helyett az érzések és gondolatok spontán hitelességére, őszinte indulatra, a látomás egyetemességére – többsíkú ábrázolásra törekszem.”19 Ebben az önértelmezésben az életmű ismeretében nemcsak az újszerűség, a hagyományostól való eltérés, a többsíkú ábrázolásra törekvés, az egyetemesség igénye a figyelemre méltó, hanem éppen az, ami pályája egészében végig meg is marad a hagyományokból: az egyéni és közösségi önismereti vágy és az etikai gesztus.

Szirák Péter, aki már 1995-ben monográfiát írt Grendelről (ami a Kalligram Kiadó monográfiasorozata 3. köteteként, az Ottlik Gézáról és a Tolnai Ottóról készültek után jelent meg), alapos elemzéseket készített a hetvenes évekbeli novelláiról, azokról is, amelyek végül nem kerültek be a Hűtlenekbe, s így összegzi véleményét: „Korai, kötetbe fel nem vett novellái még valóban »hangpróbák«, bár túlzás lenne azt állítani, hogy nincsenek bennük jól megoldott részletek. Alapvető jellegzetességük, hogy Grendel a személyiség világba vetettségének feltételeire kérdez általuk, oly módon, hogy kerüli az individuum közösségi meghatározottságainak kérdésköreit. Ebben az értelemben Grendel a szlovákiai magyar próza »magánosítója « a hetvenes években.”20 (Kiemelés az eredetiben.) A novellákban, és ekkor még talán valóban jellemző a közösségi meghatározottság kerülése, de később, s főként a regényekben már annál kevésbé.

Első kötete, a Hűtlenek, minden nemzedéki vagy egyéni, a korábbiaktól eltérni látszó törekvése ellenére sem képez még igazán nagy minőségi és szemléleti váltást a korabeli csehszlovákiai magyar prózában (sem). A pályatársak, Cúth János és Soóky László idézett lelkesedésében 1979 végén talán már benne volt valamiféle ismeret a készülő, vagy akkor talán már készen is lévő Éleslövészet (1981) című regényről, ami valóban generálisan újat hozott a szlovákiai magyar prózában. Ugyanakkor már ezek az írások is erős formaérzékről, az intellektuális elemzésre való hajlamról tanúskodnak. Egy dél-szlovákiai kisváros világát, jórészt fiatalkorú hőseit, akik a létbevetettség élményét most élik meg tudatosan először, külső, távolságtartó nézőpontból, szigorú tárgyilagossággal ábrázolja. Az objektív valóságszemlélet mögött ugyanakkor föl-fölsejlik a szubjektív élményvilág és személyes érdekeltség. Az író fontos témájának látszik a megtartó erkölcs és a lezüllesztő erkölcstelenség, illetve az öntörvényű, szabad cselekvés esélyeinek a bemutatása (Tanügy). Novelláiban gyakran háttérbe szorul a cselekmény a belső tudatvilág megjelenítése mellett. A Tizennyolc nap című novella például rendkívül hitelesen, vallomásos átéléssel mutatja be egy leszerelés előtti riadó leírása közben Török tizedes korábbi katonai élményei által megzavart lelkivilágát, kiüresedését. Igaza van Szirák Péternek, Grendel „érzékelhetően olyan markáns szemléletformák határmezsgyéjén áll, amelyek közül az egyiket már részben elhagyni látszik, míg a másikat csak most közelíti meg. A Tantörténet, a Samuka, a Tanügy, a Tizennyolc nap és a címadó elbeszélés, a Hűtlenek a korai írások jól ismert közérzetképleteinek, erkölcsi próbatételességének variációi. (…) A világ elbeszélhetőségébe vetett bizalom, a nyílt vagy áttételes vallomásosság, az erkölcsi-nemzedéki aspektus és az áttetsző epikai jelhasználat a közös jegyük. Grendel ebben az időben tehát erősen kötődik még azokhoz a törekvésekhez, amelyeket néhány évvel korábban induló pályatársai (Kovács Magda, Bereck József) is képviseltek. Ugyanakkor kapcsolódik a hetvenes évek egyik magyarországi tendenciájához, az ún. nemzedéki próza (Csörsz István, Csaplár Vilmos, Császár István) szólamaihoz is. Ekkor kialakuló szemlélete, írói technikája egyébként tartósnak bizonyul. Mai nézetből jól látszik, hogy a generációs számvetés és a magánéleti problematika immár az erkölcsi viszonylagosság tapasztalatával szembesítve »tér vissza« a pályáján a nyolcvanas évek közepétől (Áttételek, Szakítások, Thészeusz és a fekete özvegy, Az onirizmus tréfái). ”21 Az írások megszületése után tíz évvel, 1987-ben Grendel a Brogrányi Judittal való beszélgetésben így jellemzi a kötet világát: „minden jelenség többarcú, minden cselekvés ambivalens, s minden érték kétértelmű. Én is föltaláltam a spanyolviaszt, én is ráébredtem, amire sokan, hogy tudniillik semmiről sem állítható, hogy öröktől fogva ilyen vagy olyan, erkölcsös vagy erkölcstelen, jó vagy rossz, fenséges vagy nevetséges. Mindent a helyzet dönt el. A konkrét, az egyszeri helyzet. S az ember szüntelen helyzetben van, egyik helyzetből egy másikba lép át. Ami tegnap igaznak látszott, arról mára kiderülhet, hogy hazugság volt. Vannak-e mégis valami fogódzók, amelyek megóvhatják a méltóságunkat, a becsületünket? Nincsenek »örök kategóriák«, miközben az ember mégis arra vágyik, hogy abszolút, kikezdhetetlen »örök« igazságokba kapaszkodjék. Mit tehet az ember, ha nem verte meg a sors vakhittel, de nem áldotta meg cinizmussal sem? És így tovább. Egyetlen kérdés foglalkoztatott s foglalkoztat ma is igazán, az öntörvényű, a szabad cselekvés esélyei. Mégpedig itt és most, szlovákiai magyar emberként.”22 Ez a vallomás mintha már későbbi szemléleti elemeket, írói elveket is visszavetítene egészen koránra, mert mindez inkább az első regényeire érvényes, mint a Hűtlenekre, sőt a pálya további szakaszaira (akár a legutóbbi regényekre is), épp azért idézem mégis itt, mert rendkívül pontosan jellemzi Grendel saját szándékait életműve egészére érvényesen.

Első kötetéről a későbbi évtizedekben ő maga sem volt túl jó véleménnyel, a Vámos Miklóssal való beszélgetésben például így emlékszik vissza rá: „Tipikus első kötet volt, amelyik mutat is valamit, de azért elég gyatra. Emlékszem, amikor a kiadóm elindította az életműsorozatom, és megkértek, hogy az első kötetemből válasszak ki néhány novellát, szorongva ültem asztalhoz, hogy elolvassam. Néhányat találtam, amelyik vállalható.”23 Valójában azért nem olyan rossz az arány, a Szép históriák címmel 2001-ben megjelent kötetben a Hűtlenek 11 írásából 7 szerepel: a már említett Tizennyolc nap, Tanügy és Hűtlenek mellett Mire lehull a hó, Szép história, Egy este Amerikában, Valami történni fog, sőt, a kötet élén olvasható, a Hűtlenekbe anno fel nem vett, első publikált novella, A teniszlabda is. Ez a korai írás leginkább szerkesztésmódjának mozaikossága, kihagyásos, elhallgatásos jellege miatt érdemel figyelmet, s mert az egyes szám első személyű elbeszélő magánéleti válsága, a rossz házasságból való menekülési vágya már itt is az egzisztenciális eltévedés és kiúttalanság élményével társul, mint számos későbbi regényben majd. Az első kötet címadó írása, a Hűtlenek már több belső magánbeszéd, monológ részleteinek egymás mellé illesztése révén beszél két intézetis gyerek szökéséről, az intézet belső világának és az intézetis fiatalok társadalmi, részben családi hátterének bemutatásával érzékeltetve a szabadsághiányos létezés felnőttet és gyereket egyaránt megpróbáló morális kérdéseit. A bemutatkozó kötet legizgalmasabb novellái azok, amelyekben Grendel valamilyen irányban elmozdítja a hagyományos realista történetmondás eljárásait, vagy éppen az etikai dimenziók összetettségével, elbizonytalanításával lep meg, s ezek a törekvések aztán a további életműben teljesednek ki igazán, nem véletlenül kerültek be ezek az írások a későbbi válogatásba is. A Mire lehull a hó idős énelbeszélője szikár szenvtelenséggel számol be arról, hogy a fia és a menye, akik az ő számára már csak „az ember” és „az asszony”, hogyan fordultak ellene, miután a halálosnak látszó betegségéből felépült, hogyan siettetik a halálát, megvonva tőle a fűtést, s feltehetően maradék életösztönétől vezérelve, hogyan nyitja végül ő rájuk a gázcsapot. Nemcsak a mesteri elhallgatások és sűrítések, a meglepően csattanós befejezés tartják végig fent az olvasó érdeklődését, de éppen a sztori morális dimenziói is, amelyeknek átlátásával magára marad végül. Az Egy este Amerikában és a Szép história a valóság és képzelet, a valóság és a fantasztikum határainak összemosásával a későbbi onirisztikus novellák előképei. A talán legsikerültebb korabeli novella, a Valami történni fog… pedig Grendelnek igazán majd a regényekben kibontakozó hajlamait jelzi előre. A szöveg elbeszélője a harmadik személyűként emlegetett szerző fantáziájának teremtményei, az Öregasszony és a Festő köré próbál egy történetet szervezni, amelynek a szerző is egyre inkább részese lesz. Az elbeszélő rendre közli, hogyan igyekszik minduntalan beavatkozni a szerző hősei világába, miközben az már önálló életre kelt. „Egyre kevesebb köze van a Festőhöz meg az Öregasszonyhoz. Azon az éjszakán, amikor megszülettek, még bármit tehetett velük. Azóta azonban eltelt egy kis idő, s az önállóságuk sorról sorra növekszik, akaratuk súlya mind fontosabb a történetben. Lassan odajut, hogy semmit sem tehet nélkülük.” Az irodalom és a valóság viszonyának, az irodalmi alkotás működésmódjának játékos fénytörésbe állítása, a megközelíthetetlen albérlő külső, de főleg a külvilág minden jelenségétől rettegő Öregasszony önnön belső nézőpontjából való jellemzése meglepő nyelvteremtő erővel és sziporkázó szellemességgel történik. Minderre aztán rávetül egy komor világ árnyképe. Az Öregasszony, a szerző, és az olvasó számára is teljesen érthetetlenül a Festőt összeveri két jól öltözött úriember. „Történt valami, s valami történni fog még ezután”, de hogy mi, azt senki sem tudhatja, a történtek magyarázatára is csak feltevéseink lehetnek. Ez a bonyolult, többarcú világ ambivalens cselekedeteinek és értékeinek többszempontú, az értelmezés lehetőségének nyitva hagyásával történő ábrázolása lesz Grendel későbbi regényeinek is jellemzője – többek között.

1 Soóky László, Két vélemény egy könyvről, Irodalmi Szemle, 1979, 12, 889.
2 Cuth János, Két vélemény egy könyvről, Irodalmi Szemle, 1979, 12, 890.
3 Az itt következő életútvázlatot az író különböző interjúiból, vallomásaiból rakom össze, addig is, amíg a hírek szerint készülő életrajzi emlékirata napvilágra nem kerül.
4 Józan bölcsesség: Ján Litvák és Edmund Hlatky interjúja = Grendel Lajos, Elszigeteltség vagy egyetemesség, Budapest, Széphalom Könyvműhely, 1991, 103.
5 „Gyűlölöm a lovas szobrokat”: Vörös T. Károly interjúja = Grendel Lajos, Elszigeteltség vagy egyetemesség, 77.
6 Grendel Lajos, Két meghitt, kis szoba…, Irodalmi Szemle, 2008, 9. http://irodalmiszemle.
sk/2008/09/grendel-lasjos-ket-megshitt-kiss-szosba/ (2017. 06. 03.).
7 Szlovákiai magyar csirkepaprikás…: Értékteremtők, 2012, összeáll. Hovanyecz László, Budapest, Kossuth Kiadó, 2012, 46.
8 Kicsit skizofrén helyzet, nehéz megszokni: Lengyel Flóra interjúja, 168 óra, http://168ora.hu/kicsit-skizofren-helyzet-nehez-megszokni/ (2017. 06. 03.)
9 Az ember szünetlenül helyzetben van: Brogrányi Judit interjúja = Grendel Lajos, Elszigeteltség vagy egyetemesség, 17.
10 Lásd a 6. számú jegyzetet.
11 Ankét irodalmunkról, Irodalmi Szemle, 1970, 7, 651.
12 Megkérdeztük Grendel Lajost: Ménesi Gábor interjúja, Bárka online, http://www.barkaonline.hu/megkerdeztuek/3693-megkerdeztuek-grendel-lajost
13 Ahonnan elindultam…: Grendel Lajos portréja, https://www.youtube.com/watch?v=ggvBaE2DRBY
14 Záróra – Grendel Lajos: Weiszer Alinda beszélgetése, https://www.youtube.com/watch?v=SsUhmf5ZoRs
15 Tóth László, Az ambivalencia irodalma = Nemzetiségi magyar irodalmak az ezredvégen, szerk.: Görömbei András, Debrecen, Debreceni Egyetem Kossuth Egyetemi Kiadója, 2000, 423.
16 Grendel Lajos, Kárpát-medencei keveredés = Vámos Miklós, Kedves Kollégák 2., Budapest, Európa Könyvkiadó, 2010, 50–57.
17 Szlovákiai magyar csirkepaprikás…, 46.
18 Záróra – Grendel Lajos.
19 Grendel Lajos, Hűtlenek, Fülszöveg, Pozsony, Madách Kiadó, 1979.
20 Szirák Péter, Grendel Lajos, Pozsony, Kalligram Kiadó, 1995, 31.
21 Uo. 34., 39.
22 Az ember szünetlenül helyzetben van, 23.
23 Grendel Lajos, Kárpát-medencei keveredés, 50–57.