Csizmás Kinga: Álmodik a Lulu

pinkbutterfly felvétele

 

 

I. Álommeló

 

Azt álmodtam, hogy írok magamra egy színdarabot. Egy fülledt padlásszobában játszódik, és van egy hatalmas ágyam. De igazából nem is padlásszoba, hanem valami színpadszerűség. A díszletet fogalmam sincs, ki csinálta. Az ágy mögött, a színpad végében kanapén, fotelen, széken egy basszusgitáros, egy dobos és egy gitáros ül napszemüvegben. A basszeros napszemüvege kerek és rózsaszín és néha leteszi a bőgőt és trombitálni kezd. A színpad bal oldalán van két lemezjátszó meg egy keverő. A keverőpult mögött dj. Hatalmas fülhallgató van a fején és szintén napszemüveg. Nem nagyon lehet felismerni, de asszem a legeslegjobb barátom. Én, vagyis Kamilla, vagyis Lulu a szoba közepén kuporgok és perforálok. Motyogva beszélek a közönséghez.

– Erdős Kamilla vagyok, Budapesten születtem, valamennyire régen, de nem annyira. Ha valakivel egyszer beszélek, örökre beleég az agyamba a szemének a színe. Sokszor előfordul velem, hogy hallom mások gondolatát. Egyszer hét évesen meg akartam szökni otthonról, de csak a kapuig jutottam, mert az utolsó pillanatban rájöttem, hogyha elszököm Ausztráliába és szörfös csaj leszek, akkor nem lehetek a Szabján Imi felesége. Eszembe se jutott, hogy akár együtt is mehetnénk.

Itt tartok egy kis hatásszünetet, és hátranézek a fiúkra. A gitárossal összemosolygunk.

– Kocogás közben azon szoktam gondolkozni, hogy van-e a lépteimnek dallama, és ha igen, akkor hogy lehetne lekottázni. Amikor életemben legelőször csókolóztam, nem mertem senkinek se elmondani. Másnap negyven fokos lázam lett. Napokig azt hittem, hogy meg fogok halni.

Itt előveszek a zsebemből egy koszos papírzsebkendőt, galacsinokat gyúrok belőle és elkezdem dobálni. A színpadon hatalmas a rendetlenség, csomó szemét, üres üvegek és koszos ruhák vannak mindenhol. Azzal kezdek szórakozni, hogy megpróbálok beletalálni a galacsinnal valamelyik üvegbe. Néha sikerül. Aztán megunom és elkezdem dobálni a nézőket.

Lehúzzák a nézőtéri fényeket és a dj beúsztat egy lassú, deepes szőnyeget. A dobosunk teker egy spanglit. A trombitás basszeros leteszi a gitárját és fúj néhány szomorú hangot a hangszerén, és azt is leteszi. A dobos nyújtja neki a cigit, beleszív. A fiúk adják körbe a jointot, de én nem szívok bele, mert félek, hogy akkor megakadok és felébredek, és vége lesz az álomnak.

– Sokat sírok mostanában. De csak unalmamban. – A nézőket nem igazán hatja meg, amit mondok, ezért tovább dobálom őket.

A zenekar  most persze elkezd unatkozni, egyáltalán nem törődnek velem meg azzal, hogy ez egy előadás, és azon vitatkoznak, hogy ki volt nagyobb isten, Miles Davis, vagy Charlie Parker. Inkább Parker felé hajlanak, pedig szerintem tök egyértelmű, hogy Davis. Alapból mennyivel szebb már, mint az a másik? Meg persze túlzásnak tartom, hogy istenként beszélnek róluk, de most nem szólok, mert úgyis csak lehülyéznének, ráadásul nekem mondanom kell a szöveget.

– Elfelejtettem énekelni. – A srácok tovább vitatkoznak, a dj komponál. Itt tudom, hogy most valami nagy vallomás következne, de egyszerűen nem merek belekezdeni. – Ti szoktátok azt érezni, hogy olyan, mintha az összes életet kiszívta volna belőletek valami? Mintha az addigi megszokott napi rutin egyszer csak emberfeletti, teljesíthetetlen erőfeszítést kívánna. Ilyenkor nézzetek fel az égre éjjel! Nézzétek meg, hogy nincs-e telihold! Ha ott virít az égen az a korong alakú szar, akkor megnyugodhattok, az enerváltság napokon belül el fog múlni, minden csak emiatt van. Aztán minden kezdődhet elölről. Egyébként írtam erről egy számot, a Lunaticot.

És ekkor itt az jönne, hogy eljátsszuk a számot, de amikor körbenézek, hogy kezdjük, akkor látom, hogy mindenki eltűnt. A nézők ülnek és várnak. Én már felálltam a mikrofonhoz, elfogyott a kezemből az összes zsepi. A mikrofont bekapcsolni sem tudom, mert a dj eltűnésével a hangosítás is megszűnt.

Aztán látom magamat a Lánchídon. Egy hosszú, csipkés, fehér ruhában vonszolom magam. Kicsit szakadt, kicsit koszos. Mezítláb vagyok, a talpam már fekete, annyit gyalogoltam az utcán. Mindenki kurjongat, meg csókolózik, meg futkározik körülöttem. Balzsamos az este, de én egyáltalán nem tudom élvezni, mert iszonyú világvége-hangulatom van. A kezemben nyitott borosüveg, fogalmam sincs, mit akarok vele. Valahogy folyamatosan az a kibírhatatlanul erős érzésem, hogy az utolsó reményem ebben az életben, hogy egy erős kéz megfogja a hajamat és határozottan, de finoman felrántson, és én elrepüljek. Ezzel az ismeretlen kézzel együtt. Tök világos van körülöttünk, mert a híd reflektorai megvilágítanak mindent, a hold pedig iszonyú erővel virít. Az egész olyan, mintha valami régi, homályos Nouvelle Vague-os film szomorú végkifejletét néznénk, és én annak ellenére, hogy küllemre simán felveszem a versenyt Anna Karina vagy Jeanne Moreau lenyűgözőségével, halálosan szomorú vagyok, mert fogalmam sincs, hogy hova tűnt a zenekar, és létezik-e még egyáltalán.

 

II. Álompasi

Napok óta be voltunk tépve. A Bazsi és a Marci egymás után tekerték a spanglikat. A Bazsi a fiúm, a Marci meg a festő haverja. Kínomban én is mindig beszívtam velük. A Marci le akart festeni minket, mert állítólag szépen derítjük egymást. Én is akartam, hogy lefessen. Csak a Bazsi nem akarta. Nem bírta elviselni, hogy valaki engem is szépnek tart nem csak őt. A Bazsi egyébként szerintem is szebb nálam. A megszűnő napszakok kezdték megviselni a mentális épségünket. Beszélgettünk, veszekedtünk, beszívtunk, beszélgettünk, veszekedtünk. Marci mondta, hogy lefest, én mondtam, hogy jó. A Bazsi meg megsértődött. A Marci megvette a festékeket, kifeszítette a vásznat, lealapozta. A beszélgetések vitákká élesedtek, a veszekedések egyre hevesebbekké és hangosabbakká váltak, a cigik meg egyre nagyobbak és szabálytalanabbak lettek. Aztán elfogyott a spangli. A Bazsi dühösen elindult, hogy hozzon még. Marci mondta, hogy megy ő, de Bazsi akart. Nekem mindegy volt, borunk még maradt, én azzal teljesen jól elvoltam.

Borzalmas volt az a lakás. Pici, dohos és sötét. De nekem azért tetszett. Miattam volt ez az egész. Tudtam, hogy a Marci igazából engem akar lefesteni. A falak dühösen zöldek voltak. Marci néhol lefújta lakkal. Meg voltak olyan részek is, ahol tégláig lebontotta a vakolatot. Viccből. Vagy bánatból. Vagy dühből. Mit tudom én. Olyan is volt, ahol a fal fekete, de repedezett rajta a festék, és kilátszott alatta a méregzöld. Azt mondta, hogy az új technikákat ezen a falon tudja a legjobban próbálgatni. Ha talált valami izgalmasat, akkor azt használta a képein.

– Ezt itt azért bontottam le, mert a Liu megőrült és hozzávágott egy fazekat. Tele volt borsóval. Áztatta. – A Liu a Marcinak a gyönyörű csaja volt, egy félig ázsiai lány. Kicsit olyanok voltak, mintha testvérek lennének, és állandóan veszekedtek, mert a Liu pontosan tudta, hogy a Marci általában lefekszik a modelljeivel, és hát a festő úr eléggé sok meztelen lányt festett. Biztos ez volt a cicis, puncis korszaka.

– Azt nem is kell áztatni

– Sárgaborsó, mit tudom én.

Most felkeltem az ágyról és beleültem a Marci ölébe.

– Akkor befekszel?

Levettem a  pólómat és a bugyimat és befeküdtem. Elképzelésem sem volt, hogy milyen lehetek, de nagyon jó érzés volt. Ő nagyon szép volt akkor és csak engem nézett. Szerintem sokkal szebb volt, mint én. A Bazsi is szép volt. Szebb, de őt már untam. De a Bazsi erről egyáltalán nem tehetett. Marci hosszasan méricskélt az ecsettel és elkezdte.

– Ne-ne, ne mozogj.

Töltött még bort. Odatartotta a falhoz, szinte át sem lehetett rajta látni. Szívesen megkértem volna a Marcit, hogy rólam igya. Nem mertem kimondani. Elkezdtem félni. Mi van, ha a Bazsi nem talál vissza? Elég részegen érkeztünk. Mi van, ha leütik az utcasarkon, vagy ha a dealerét pont most kapták rajta? Valami baja van. Nem is vitt magával telefont. Marcinak nem mondtam semmit. Ő csak ült a vászon előtt és kotyvasztott. Aztán felállt. Kiment a fürdőszobába. A lakás nagyon picike volt, de a fürdőszoba indokolatlanul nagy. Tetőtér. Panoráma ablakkal. A párkányon rengeteg orchidea, moha, páfrány és szebbnél szebb növények. Tuti, hogy a Liu locsolja őket. Illatoztak. A csempe fényes fehér volt, és a fuga már sötétszürkére sötétedett, némelyik csempe el is volt törve és Marci indaszerű motívumokat festett rá. Volt egy hatalmas tükör, a kád körül. Nem értettem. Ott van az a luk. Levegőt alig lehet benne kapni. De ez a fürdőszoba. Beszarás. A Tükör ilyen hundertwasseres mozaikkal volt körberakva. Azt sem értettem, hogy akkor most mi van a képpel. Nem mertem megkérdezni. Elvileg már rég el kellett volna vele készülnie. Marci vizet eresztett. Levetkőzött. Kreol bőre volt és hosszú fekete haja. Úgy nézett ki mint a Maugli, olyan volt, mint egy ősisten. Ha a Bazsit melléképzeltem, akkor ő meg a Bagira. A Bazsinak hatalmas zöld szeme van és deltás válla, a Marci már kicsit pocakosodik. Hihetetlen volt az az illat és a füst, és minden ami ott terjengett. Spangli, bor, terpentin, férfi, nő. Rágyújtottam.

– Nem mára kell elkészülnöd?

– A Bazsi még itt sincs.

– Addig is haladnánk.

– Nem fog már visszajönni.

 

 

 

 

 

Csizmás Kinga (1983, Budapest)

Író, drámaíró. Első színdarabját 2016-ban mutatta be a Titkos Társulat. Azóta folyamatosan ír és rendszeresen publikál. Jelenleg Budapesten él.