Mellár Dávid: Medúza és tenger

Mellár Dávid: Medúza és tenger

Alagi Mihály felvétele

 

 

Ahogy a nedvességbe oltott potencia
kilöki magából a kitermelt, idegen anyagot,
s a gyöngyöző cseppek határai egymáshoz érnek
szabadon, föloldódva, lassan eggyé körvonalazódnak
a sóval ízesített tájban: A tengerhabból kiforró anyag
testén megtörik a fény és megkocsonyásodik.

Váladékod voltam, kétujjnyi ragacsos váladék
benned. Formátlanul hánykolódva érzem,
ahogy a bennem összetapadt vízcseppekből
lassan kirajzolódok. Kényszeresen lebegve
a teremtődésben. Nélküled még nem…

Még nem lehet engem kimondani.
Csak a hasonlatom: vízzel telik egy merülő flakon.
Lassan jön a megnyilvánulás: fájdalmasan vajúdik
bennem, magán kívül érzi magát a tenger.
Még nem volt viszony közted és köztem.
Csak voltam: egy darab puha semmi,
jeltelenül. Örökké magzat egy testen belül.

De neked minden vágyad a tartósítás,
hogy újragondolva magadat a régi recept szerint,
legyen most valami más: legyen lepkéből báb.
Ahogy kortyollak minden mozdulatommal
visszagyömöszölsz a mozdulatlanságba.
Így állandósulok az anyagban: Én, a tengerből
született öröklétű Turritopis nutricula. Az alkotás.

Öregszem, akárcsak te. De hová és meddig? Meddig tart
a körforgás az ismétlődő végtelenben? Ezt is tőled örököltem:
az örök kilátástalanságot és bizonytalanságot.
Először még élveztem, ahogy elvesztem benned
az igazán sosem birtokolt testem
feletti irányítást. Mégis: vagyok, ahogy vagyok.
Valahogy, mint egy valótlanul úszkáló és átlátszó
műanyagdarab, amely néha-néha egy-egy sziklához ragad.

A testhatárom: akárcsak a te mozgó horizontod,
és holdfogyástól függő partvonalaid.
A távolság köztünk mindig bizonytalan
és környezetfüggő,
mintha csak azt kérdeznéd: hol kezdődik
a tenger? és hol végződik egy medúza?
De a fény másképp törik rajtad és rajtam
szilánkokká.

A mozgásom szabadságának illúziója
csak akaratlan emlékezés, és életösztön,
mint a ki és belégzés. A medúza testének
összehúzódásai és tágulása: Ahogy a sziklák
rései közt kifröccsenő hullámokat visszaszívja
magába a lüktetés. Mozgásodban hordozod
a mimetikus vágy és tükröződés unalmát.

(Bőröm, mint egy üvegfal,
testem üres, vízzel teli akvárium:
lényeged kibaszott (kiszabott?) makettje!
Ó, bárcsak lennél fazékba öntve,
akkor tudnád, hogy mindegy,
kemény vas vagy gyönge hártya
közé töltve érzed magad, elzártan.
Ha forró indulatodban kifutnál
se jutnál messzire. Habzó dühödben
legfeljebb a padlóra ömlenél, hülyén.
És nem maradna utánad más,
csak pár szem sókristály.
Felporszívózásra várva, bénán.)

Kapcsolatunkból hiányzik az egyszeriség kondomromantikája,
semmi olvadozás, semmi fagylalt, semmi gombócpóz,
vagy valami teljesen más, mégis hasonló,
kapkodva elkövetetett őrület egy idegen kert medencéjében,
egy gőzszaunában, egy uszodaöltözőben a zuhany alatt:
robbanó szappanbuborék-erotika.
Ott vagy az olvadóban, a párolgóban,
egy fűszálra vagy egy kocsiablakra lecsapódva,
akárcsak bennem: az állandóban.

Ott vagy a szomjan halásban. A függőségben.
Ahogy a tenger érezheti magát egy medúzában,
idegesítően érezlek saját verejtékem szagában.
Megjelöltél, hogy emlékezzek rá:
engem a tenger izzadott ki egy aktus után magából.

Úgy értél hozzám először, mint a meztelen tenger
a pucér medúzához: sehogy. Csak tükrözik egymást
egymásban, egymástól távol. A vágy acte gratuitével,
kissé narcisztikusan, hogy végképp ne zavard a másikat.
De a mély kiszolgáltatottságban néha akad pár titkos affér is
az ismerkedés izgalmával, találkozás egy idegennel,
vagy legalább csak egy hasonmással:

A medúza játéka egy vízben fetrengő gusztusosan lyukas reklámszatyorral.

Vagy a tenger, mint egy részeg állat, ölelgeti a koktélokból kidobált jégkockákat.

 

Megjelent az Irodalmi Szemle 2018/4-es számában.

 

 

 

 

Mellár Dávid (1992, Dunaszerdahely)

Költő, író.