Szászi Zoltán: A hajószakács fia és a náthás szfinx (regényrészlet)

Aznap különleges nap volt. Aznap Zézé mesélt. Gépolajtól éppen csak egy picit feketéllő körmét piszkálgatta nagy műgonddal, egy hosszában bicskával gondosan kettéhasított fogpiszkálóval – ugyanis Zézé egész nap egy kistraktorokat és motorfűrészeket árusító bolt hátsó helyiségében reparálta a reklamációra visszahozott gépeket, miközben az örökmozgó megvalósításán álmodozott – amikor egészen véletlenül rásütött a nap a poharára. Látva a prizmaszerűen szóródó fényt, a halványsárgás nagyfröccsét napnyugat felé emelve így szólt: – Igyunk egy régi nyári náthára, ami súlyos kimenetele ellenére megmentette az életemet és meghosszabbította a gyerekkorom legszebb vakációját, és közben meg majdnem hajléktalanná tette a családot!

Mi úgy néztünk rá, mintha egy megtestesülő UFO asztronauta ült volna le közénk, hiszen Zézé egyáltalán nem a tósztokról és nem a sok beszédről volt ismert kicsi kocsmánk felettébb zárt fröccsbaráti közönsége előtt. Bébi, a világ legtapasztaltabb zsákolója; Adjegytizest Zolti, általános fegyverszakértő, és Rejtő Jenő két lábon járó teljes, emberbőrbe kötött kiadása; valamint kocsmai sakkbajnok, Szőrikém, nyugalmazott háborús bűnös, egykori Opel-, Mercedes Benz-, Volkswagen-szerelő és kibukott kisnemes; meg én, akit mindenki Tintásnak hívott, részben állandó noteszba való firkálásom, részben a rossz golyóstollak miatt mindig enyhén kék végű ujjaim miatt; tehát ez a csodás társaság pisszenni sem mert. Csendben és türelmesen vártuk a folytatást. Zézé felemelt poharát látva halkan mi is felemeltük a csorba, és tessék-lássék módon elmosott poharunkat, majd koccintottunk a tószt mondójával, és igen lassan húztuk le az italt. Élvezve a csiklandósan friss szóda, és a fanyar Limbachból származó zöldszilváni áldott és agysejtekig ható, frissítő együtthatását. Nyár volt, egy olyan „de régi nyár”. Hm, édes jó istenem, miért szép minden régi nyár, csak mindig pont az idei látszik csúnyának, legalábbis mindig ezt hiszi az ember. Szóval egy régi nyár volt, ültünk egy billegő kocsmai asztalnál, fejünk felett az ég, lábunk alatt a gombaszögi bánya veres darált murvája, néztük Zézét, miközben majdnem kiugrott a szívünk a nagy várakozástól, hogy mit fog mesélni az egyébként csak nagy ritkán megszólaló barátunk. Szóval aznap Zézé mesélt. Sose felejtem el!

„Van ennek már tán húsz éve is. Bizony. Valóban. Gondolom, nem tudjátok, az apám szakács volt. Nekem nem kellett imádkozni, se hétköznap, se vasárnap az ebéd előtt, mint másoknak, én tudtam, hogy mindig jó a kaja, apám megbízhatóan jó dolgokat készített, még ha kísérletezett is olykor. Ne röhögjetek ki, én egy jól főző férfinak a fia vagyok! Ritka az olyan, mert mindenki henceg, de jól kevesen főznek. Szóval szakács volt az öreg, egészen pontosan hajószakács. Ez még a néhai boldog békeidőkben, az azóta elhunyt Csehszlovákia létezésekor történt, ja és persze még a gengszterváltás előtt, de szinte minden valamirevaló dolog azelőtt történt, mert mióta ezek a fehérgallérosok az urak, a napi fröccsre való megkeresése leköti minden erőmet, s így nem is történhet velem semmi. Ez csak vegetálás, ez nem élet! Bizony! Valóban! Na, hagyjuk is! 1987-ben volt ez. Én tizenhárom éves voltam akkor. A fater, az meg igen titokzatoskodott, amikor ebben az évben tavasszal visszament a hajóra. Húsvétig itthon kotyvasztott, recepteket magolt, meg adagokat, akkor változott a hivatalos adag normatíva, így mindent át kellett neki kalkulálni fejben. Szóval készült a hajóra, még akkor volt jó néhány tengerjáró hajója Csehszlovákiának, úgy emlékszem, én még csak négyéves voltam, amikor a fater elszegődött a tengerhajózáshoz. Építkezni akart, kivénhedt matrózkorára egy normális kis tóparti házat tervezett, előtte a vendéglői szakácsként kapott fizu, az nem volt arra elég, hogy ilyesmibe belefogjon. Szóval, amikor azon a tavaszon elment, annyit bízott rám, nyomjam meg az angoltanulást, és ahogy csak bírok, úgy igyekezzek a suliban, de piszkosul hajtsak ám, hogy átlagban legalább dicséretes legyek, s ha így lesz, nagy meglepetés vár rám. Meg nem árt a jó tanulmányi eredmény a káder véleményhez sem. Pepita gőzöm se volt akkor, mi a franc az a kádervélemény, de megígértem a faternak, hogy belehúzok, és az angolt is nyomni fogom. Anyám kezdettől fogva csak titokzatosan somolygott, nem árult el semmit, mit terveznek. Én meg neki is szinte minden nap hebegve bizonygattam, ígértem, hogy persze, rágyúrok, meg minden, és átlagot is javítok. Sejtettem, hogy nagy dobásra készülnek az ősök, de dunsztom se volt, mi lehet az, mi a csodát agyaltak ki. A háztelek akkor már megvolt, délnyugat felé lejtő, ráhordott a kert vége a tóra, a tervezett szobaablakokból kilátás a messzi hegyekre, a konyha felől meg a közeli őstölgyesre. Ismertek, ha megígérek valamit, akkor tartom a szavam, ilyen voltam, meg most is ilyen vagyok. Bizony! Valóban! Szóval, egész tavasszal tanultam, mint a güzü, még focizni se jártam ki nagyon, pedig ígéretes balhátvédnek indultam az ifi csapatban. Még a tévét is alig néztem, szinte teljesen begubództam, már az anyám is azt hitte, beteg vagyok, úgy kellett megmagyaráznom neki, hogy én csak szót fogadok, és igyekszem rágyúrni a tanulásra. A suliban az utolsó három hónapban mindenki azt hitte, hogy valami bajom van, én meg titokzatosan azt terjesztettem magamról, hogy igen nagy gondok vannak, és komoly a helyzet. Azt nem mondtam, hogy mitől komoly, így mindenki azt hitte, gondok vannak az egészségemmel. Ami igaz is volt, persze csak részben, mert nekem irtó nagy gond volt, hogy elkezdtem minden létező helyen beszőrösödni, megnyúltam, és mivel otthon a foci helyett a saját súlyommal tornázni kezdtem, pár hónap alatt egy formásra kigyúrt, muszklis srác lett belőlem, akinek a korábbi ruhaméretéhez képest két számmal nagyobbat kellett venni. Még anyám is azt mondta, rendesen férfiasodom, így alig 13 éves nagykamaszként. Amiben valószínűleg volt némi igazság, mert még az osztálybeli, amúgy libácska és unottan flegma, csak a kilencedikes fiúkkal szóba álló lányok is kezdtek észrevenni maguknak, sőt, némelyiktől ajánlatokat is kaptam, hogy járjak vele, de persze a korábbi elutasítások miatt én átnéztem ezeken a csajocskákon. Az volt a sima igazság, hogy féltem a csajoktól, pedig hej! Voltak fura reggeljeim akkoriban! Valóban! Ismeritek, hogy megy ez egy kamasznál, gondolom. Az angoltanárnőm kezdetben elég gyanakodva nézett rám. Pláne, amikor kiváló tollbamondásokat meg fogalmazásokat adtam le neki, miközben korábban alig jó közepes, ha voltam, és tisztára azt hitte, csalok vagy lesek dolgozatírás közben. Ám amikor kiderült, hogy nem csalás, nem ámítás – direkt elvitt a saját nyelvi tantermébe privát dolgozatírásra – s ott kiderült, tényleg tudom, ami tudok, akkor egyszerre rajongani kezdett értem. Sőt engem hozott fel mintának a többiek előtt, micsoda hirtelen haladásra lehet képes bárki, csak akarni kell. Bizony! Ez egészen őszintén szólva rendesen kínos volt, bevallom, de amikor már az oszifő is megdicsért az átlagom nagyléptékű javulása miatt, akkor már feladtam, hogy minden támadás ellen védekezzek, akkorra a korábbi focista haverok már azt kezdték el terjeszteni rólam, hogy bezsongtam és kibírhatatlan stréber, meg flegma hülye lettem. Persze számukra ismeretlen okok miatt, és azt is hozzátették, hogy minden bizonnyal igen súlyos beteg lehetek, az agyammal van baj, meghibbantam és ilyen egyebek. De ez engem valahogy akkor már egyáltalán nem érdekelt, egészen pontosan senki és senkinek a flúgos véleménye nem érdekelt, mert igen bekeményítettem és elhatároztam, lesz, ami lesz, én megfelelek a fater elvárásainak. Szavamat adtam, amúgy is! Kibírtam, mindent kibírtam, csúfolást, sugdolózást a hátam mögött, – mert ugye, miután muszklis lettem, nyíltan engem piszkálni, már senki sem mert – annyira bíztam a faterban. Mert ha ő azt mondta, hogy lesz meglepetés, akkor biztos lesz az a meglepetés. Eljött június vége, a szokott napon kikaptuk a bizonyítványt, mentem szépen hazafelé, egyedül, mert ugye a lányok estek, a srácok kinyomtak maguk közül, és igazából három hónap alatt jó alaposan elmagányosodtam, amikor a lépcsőházba érkezve a postással egyszerre értem a lakásunkhoz. Ott laktunk a folyóparti lakótelepen, kilátással a kissé koszos vízre, de már legalább ennyi legyen, ha már nem telik tóparti házra, csak egy üres telekre. Valami ajánlott levelet hozott a csóka postás, amit én anyu helyett aláírtam, és letettem a konyhaasztalra. El is felejtettem, mi az, a kis zugomban javában zsongtam az angol rendhagyó időket – igen, bizonyítványosztás napján is, ha hiszitek, ha nem – amikor anyám rám nyitotta az ajtót, és nevetve annyit mondott, abbahagyhatod a tanulást, mister Zézé, indulj csomagolni, holnapután indulunk. Bizony ám! De valóban! Bambán csak annyit kérdeztem, hogy hová, ő meg továbbra is nevetve folytatta, hogy irány Hamburg, majd onnan a Földközi-tenger, Szuezen át ki az óceánra, 60 napig utazunk, csak szeptember elsején hajnalban érünk majd haza. Ha nem kap el a monszun, vagy valami tengeri vagy óceáni vihar, mert akkor jól elkésünk, tette hozzá az anyám. Akkor még nem tudta, mit hoz a jövő, s ha az embernek az idővel akad dolga, akkor soha nem tudhatja, mire megy ki a játszma. Mondhatom, két éjszaka alig aludtam, mindent gondosan berakodtam, aztán anyám kacagva mindent kipakolt, és azt mondta, annyit tégy be, mintha nyári táborba mennél, ha kell majd újabb cucc, akkor veszünk, mert mosni meg vasalni, azt nem igen lesz hol az utazás alatt. Így aztán egy könnyű bőrönddel, meg egy hátizsákkal indultam el én, anyám hozzám hasonlóan kevés cuccot pakolt. Prágáig gyorsvonattal mentünk, első osztályon, javarészt csak bámultam az elsuhanó tájat, néha ettem valamit, és olvastam tovább angolul Defoe Robinsonját, mert ugye hátha, s ki tudja, ha valahol elsüllyed a hajónk, akkor legalább tudjam, hogyan kell túlélni. Anyám megkocogtatta a homlokom, amikor a süllyedéselméletemet előadtam neki, hogy dilis vagyok-e, de aztán mégis hagyott olvasni, mert ugye az angol, az jól jöhet. Mielőtt elhagytuk volna az akkori Csehszlovákiát, vagy fél tucat oltást kaptam egy hatalmas kórházban, meg anyu is, és utána valami minisztériumba mentünk, útlevelet kaptunk. Azelőtt nekem ilyen nem volt. Emiatt kellett tehát fényképészhez menni, útlevélképet készíttetni, még amikor a fater itthon volt, tavasszal. Prágából vonattal tovább Hamburg felé vettük az irányt, állítólag apám hajójának két nappal a mi érkezésünk után illett befutnia a hamburgi kikötőbe, addig szálloda volt foglalva. Hogy micsoda egy vonat volt az! Apuskáim! Olyan itt nincs! Azóta se, pedig eladták a vasutat is már. Sosem láttam ahhoz hasonlót! Tiszta volt, de annyira, hogy a padlóról ehettél volna. De nem onnan kellett, hanem volt benne rendes restivagon, de nem olyan, mint a pozsonyi gyorson – ami eleve félórás késéssel indul, mert nincs elég kerékvizsgáló, meg olyan ember, aki azt a rohadt kampót ráakassza a másik vagon vagy a mozdony vontatóhorgára – szóval nem olyan, mint az a régi gyors. Hogy nincs is a büfé vagy a restivagonban kaja, legfeljebb sört ihattál, de az meg „szavanyú is meg Šaris” volt, ahogy anno ezt mondtuk mindig. Ma már egészen jó sör az akkor sűrűn szidott márka, jegyzem, igaz, azt is eladták, talán dél-afrikai cégé. Szóval akkor az ott más világ volt, az már rendesen Nyugatnak látszott, de még csak a szomszédos DDR volt, népi demokratikus. Már az is nagyon szokatlannak és ismeretlennek tűnt, pedig az is szoci volt még, mint anno Csehszlovákia. El se tudjátok képzelni, hogy micsoda fegyelem, rend, tisztaság, nyugi, meg teli üzletek voltak ott mindenhol. Mondtam is, hát talán némettel többre mennék most, de elég tisztességesen sokan tudtak angolul is beszélni, így ott sem vesztünk el. Anyám itt már kissé aggódott, szegény, ő nem beszélt semmilyen idegen nyelvet, így rám volt utalva. Erre büszke is voltam. Apám valami tengerész hebrencs eszperantószerű nyelven értekezett a világ kikötőiben, a hajón meg vagy csehül, vagy szlovákul, sőt volt egy gépész kollégája, az meg magyar figura volt, csallóközi ember, vén tengeri medve, már 25 évet leszolgált a tengerhajózásban, azzal csak magyarul nyomták a dumát, már azért is, hogy el ne felejtsenek. Nem volt szüksége más idegen nyelvre egy hajószakácsnak, ha meg kiment néha kaja-nyersanyagot vásárolni valamelyik kikötőbe, amire igen ritkán került sor, akkor vitte magával a parancsnoki hídról a kiskadétot, az beszélt vagy hat nyelven. Losonci gyerek volt, úgy mesélte a fater. Na de Hamburg! Az fél nap volt vonattal még Berlinből. Na, az igen! Látnotok kéne, csuda egy hely Hamburg, legalábbis akkor az volt, igaz, ma már más lehet, de a dokkok nemigen változhattak. Hatalmas, apuskáim, az valami észbontó volt, azok a hajók, amikből sorba állt kikötve vagy háromtucatnyi, hát azok akkorák, mint nálunk a városháza, sőt! Nagyobbak, magasabbak, hosszabbak, szélesebbek! Bizony! Valóban! Ne is szóljatok! Hagyjuk, nem is folytatom, úgyse hiszitek el! Mindegy. Szóval két napot vártuk apám hajóját, én minden időmet a dokkoknál töltöttem, ültem egy olyan vas izén, amihez a hajókat kötik ki. Velem volt a nagyi régi színházi látcsöve, ami ugyan két és félszeres nagyítás csak, de az is valami, és az volt ebben a hepp, hogy kivételesen megengedte anyám, hogy elhozzam otthonról. Máskor hozzá se lehetett nyúlni, csak sutyiban! Na, szóval kint a dokkoknál lődörögtem, és bámultam a vizet, hallgattam a sustorgó darukat, a kiabáló melósokat, a zörgő futószalagokat, a munka zajait, amúgy meglepő, de ahogy emlékszem, senki nem szólt hozzám, nem zavartam senkit. Itt, ha leállsz tíz perce, már hozzád jön, vagy a parkőr, vagy a semmiből egyszer csak kibukkanó zsernyák. Ott? Le se sajnált senki! Bizony isten! Aztán a második nap lődörgés után estefelé végre megláttam apám hajóját, és akkor hirtelen megnyugodtam, mert bevallom, azért evett a fene, mi lesz ebből az egészből, nem álmodom-e csupán, s nem kopogtatja-e meg a hátam valami zsaru, azt kérdezve, mit lóg itt maga, fiatalember, miért nem dolgozik a téeszben vagy a nyári építőtáborban. De nem kopogtatta meg senki. Amikor két nap várakozás után a fater zömök alakját végre megláttam a hídon, tudtam, minden jól van, ez a nyár nem akármilyen vakáció lesz. Éreztem, ez egy irtó nagy dobás az őseim részéről. A fejemben zsibongott a tudat, ez egy Nagy utazás lesz, és igen, azt mondta anyám, hogy 60 nap, ebből legkevesebb negyven kint a nyílt tengeren. Hamburg, Bombay! Európából Indiába, megálló Egyiptomban, rakodás miatt. Kirándulhatunk is majd! Nem semmi! Nekem, az alig 13 éves nagykamasznak ez az életem utazása. Erre most igyunk! Mert az lett! Mert az volt! De most, engedelmetekkel, itt hagylak benneteket, anyámat kell kikísérnem a temetőbe, a fater halálának tizenötödik évfordulója van, mise is lesz, Gyula atyával egyeztettem. Eljöhettek, s utána nálunk anyám a tiszteletetekre díszebédet ad. Igen, tiszteletetekre. Mert csak ti vagytok hajlandók velem szóba állni, meg Józsi főnök az üzletben. Apámat hazaváró, azaz apámat fogadó menüje lesz. Előétel párolt csirág, azaz spárga, latinul Asparagus officinalis, levesnek csirkeaprólék-leves cérnametélttel, friss zöldborsóval, főétel sertés szűzérmék aszalt szilvával, tejszínes fehérboros mártással, desszert eperhabos fánk. Italnak aperitifként gönci barackpálinka, leves utáni főtt hús csipegetéséhez elzászi száraz rizling, a szűzérmék után szekszárdi Cabernet Sauvignon, desszerthez szamorodni. Remélem, megfelel a kínálat. Időpont vasárnap délután fél három, kérem, legyetek pontosak. Na, szevasztok! Ja, és nehogy munkaruhában jöjjetek, engem ugyan nem zavarna, de anyám kínosan érezné magát. Ő mindig, mindennek megadta a módját! Akkor vasárnap. A történetet is akkor folytatom.”

Ezzel Zézé hozzákoccintotta maradék fröccsét a poharainkhoz, azt szépen komótosan lekortyolta, majd egy enyhe böffentés után a száját megtörölve egy hanyagot tisztelegett, és elindult a városi buszjárat megállójához, hogy kiguruljon a tóparti, még mindig befejezetlen házhoz, ahol az anyjával lakott. Mi csak ültünk, néztük a lassan távolodó, imbolygó alakját. Elsőként Bébi tért magához – hiába, a zsákolóknak mindig ébernek kell lenni, mert ugye a futószalag nem játék, észnél lenni ajánlatos –, de csak sűrű fejrázásra futotta neki.

– Szakadjak meg, ha nem ismerem porbafingó korától Zézét, de szerintem egész életében nem beszélt még annyit, mint most itt! Apuskáim, hát izé, nem semmi! De mi a francot veszek én fel vasárnap? Nekem nincs is öltönyöm!

Ebben mind hasonlóak voltunk, és talán a régi érettségiző öltöny, ha megvolt valamelyikünknek, már az nagy fegyvertény lehetett. Esküvői öltöny a rossz emlék miatt régen zaciba csapva, mind szabad emberek voltunk, azaz dehogy szabad, csak szabadnak hitt, s legfeljebb kölcsönözni volt esély vasárnapig.

– Marha egy tapintatos fiú ez a Zézé! – jegyezte meg Zümi. – Hiába, na, akinek volt gyerekszobája, s nem a szerelőárokban nőtt fel, mint én, az ilyet is tud! Gyerekek, engem még soha nem hívtak meg ilyen ebédre. A nagyfater frakkja csak jó lesz?

Erre mind felmordultunk, hogy a frakk azért túlzás, abban viszont megegyeztünk, hogy ha nincs más, akkor az is jó. Azt azért látni kellett volna! Amikor díszes társaságunk megjelent az emlékmisén, magát kirittyentve! Hu, hú! A vénasszonyoknak legkevesebb két hónapig volt min csámcsogni! Zümi a nagyapja frakkjában, Bébi egy napszítta, enyhén sárgás panama öltönyben, amit a gabonaraktár bakterjától kapott, Adjegytizes Zolti pedig a nagypapája rangjelzésektől letisztított első republikás tűzoltó-parancsnoki egyenruhájában jelent meg. Én a bratyóm negyedszázados, még a diplomaosztóra vett, rám kissé szűk, barna bársony öltönyében vezettem a bandát, hanyag eleganciánk, mit mondjak, megdöbbentő sikert aratott. Gyula atya – akinek olykor kisebb s nagyobb szolgálatokat tettünk némi bor fejében – az egész mise alatt nem is mert ránk nézni, attól tartott, elröhögi magát a fura fazonokat látva. Zézé elégedetten nyugtázta viseletünket, s az anyukáján is látszott, teljesen díjazta igyekezetünket.