Soóky László: A nagy felvidéki magyar dekadencia – a kritikanélküliség kritikája

(tanulmány)

„Ez elsősorban annak a kritikai rövidlátásnak az elutasítása, mely puszta propagandaeszközzé, ideológiai reklámmá alakítja, és ezzel meghamisítja az irodalmi műveket.”
(Mario Vargas Llosa)

Feltehetjük a kérdést úgy is, hogy van-e miből hanyatlania a szlovákiai magyar irodalomnak, de inkább ne súroljuk – még alulról se – a cinizmus provinciánkat bekerítő határait. Mondjuk ki bátran, hogy talán van, talán nincs. Ezen jól összevitatkozhatunk.

Azért, mert mondhatjuk eszményinek is a mostanra kialakult helyzetet, meg azt is, hogy a „Felvidék” magyarsága előnyben részesítette a képzelgést a cselekvéssel szemben, az álmodozást a valósággal szemben, és ez lett a sorsa.

Az ok: a társadalmi lét szervezetlensége, a céltalanság, Vargasszal folytatva „[a]z elmaradottság, továbbá az a lelki állapot is, mely minden társadalmi osztályból sok embert jellemez. Az érzés, hogy hiábavaló minden erőfeszítés, felvállalt munka, sokféle vágy és ambíció, mert létezik egy láthatatlan, de rendkívül erős mechanizmus, mely szinte minden kísérletet megsemmisít, megnyirbál, vagy tönkretesz, és a vereség keserűségével tölti el a tenni akarókat. Igaz, hogy vannak, akik diadalmaskodnak, de abban a környezetben ez nem irigylésre, hanem megvetésre méltó siker.”

Ideje lenne egy mindenre kiterjedő Fábry-revíziónak. Egy mindenre kiterjedő társadalmi revíziónak. Egy mindenre kiterjedő politikai revíziónak, s feltenni a kérdést, ugyan már, mi az oka annak, hogy a felvidéki magyarság mindenkori vezetői – az államfordulattól az idők végezetéig – emberfeletti elszántsággal kollaborálódtak? Látszólag nem, de valósan igen.

A legutóbbi rendszerváltozást követő kollaborálásuk felülmúlja az első cseh(szlovák) állammal való kollaborálást is. Ez így persze nem igaz, mert ha azt vesszük alapul, hogy mostanában (látszólag) csak akkor kollaborálnak, amikor hatalomra kerülnek; minden Shakespeare forgatókönyve szerint működik, mintha a XVI. század utolsó évtizedében élnénk, s mi, felvidéki angolok trónra emelnénk III. Richárdot, hogy alattvalói lehessünk.

Maradjunk tehát a kaptafánál, hagyjuk sorsára a felvidéki magyar irodalmat, közéletet, leginkább a politikát, s forduljunk a színházi lét mindennapjai felé.

Emlékezzünk meg például arról, hogy nemrég múlt kétszáz éve annak, hogy Kassán, magyar színpadon magyarul szólalt meg többek között Déryné.

Száz évvel ezelőtt épp háborúban állt a világ, Faragó Ödönék mégis „odafigyeltették” Európa színházi és diplomáciai elitjét erre az eseményre.

Megemlékeztünk e korszakot nyitó évfordulóról, szerényen, mintha szégyenkeznünk kellene, mintha nem lenne a mienk.

A történetről és a történeti időről megemlékező szakma felkészült, ragyogó előadásokat hozott magával, s aki jelen volt, megérintette az esemény nagyszerűsége. A honi színházi szakmát azért nem érinthette meg az esemény nagyszerűsége, mert nem volt jelen. A Kassai Szlovák Állami Színház igazgatója majdnem tiszteletét tette, de félúton érte utol a telefon, hogy az összejövetelen nem lesz partnere, emiatt hozzászólását átdátumozta a háromszázadik évfordulóra.

Ez a tünet egyben kikérdezés nélküli anamnézise annak a nagyképű és tudathasadásos folyamatnak, amely drámai módon szegényíti el és nyirbálja meg azonosságtudatunkat azáltal, hogy nem vesz tudomást a hagyományról, s azáltal, hogy a létező hagyományt bagatellizálja. Tudatosan és módszeresen, negatív identitástudat mentén. Ezért nem volt képes feldolgozni sem a szépirodalmunk, sem a drámairodalmunk az államfordulat óta eltelt százévnyi időt, s annak történéseit az irodalom eszközeivel. Ne legyünk igazságtalanok: a történészek is csak napjainkban jutottak el odáig, hogy viszonylag objektív képet rajzoljanak az itt élő magyarság politikai, vagyonjogi, társadalmi, közéleti, vallási és kulturális létéről. Az irodalommal foglalkozó, ad abszurdum abból élő felvidéki magyar szerzők túlnyomó többségének pedig érintőleges viszonya sincs e tetszhalott állapotában létező nemzetrész hagyományával. A szocreál idők szocreál pillanatainak korrajza mind a szépirodalomban, mind a drámairodalomban a maga értéktelen állapotában még felfedezhetők, de maga a Trianont követő nemzettragédia, vagy a 89-es rendszerváltozás utáni, napjainkig tartó abszurd helyzet nyomokban sem.

Pedig az abszurd az irodalomban, különösen a dráma területén lehetőség; nem is akármilyen. Lehetőség akkor, ha nem a mindenkori politika fogja a megélhetési szerzők kezét, és a megélhetéstől, a vályútól való elszakadás rettegése nem homályosítja el az alkotók agyát. Ilyen pillanat az államfordulat óta nem fordult elő, s ezen a téren nincs jelentősége annak, hogy a megélhetési diktátumot a hazai, a magyarországi, vagy urambocsá, valami amerikai politikai, közéleti lét tanár bácsijai fogalmazzák meg.

Változást ezen a téren nem várhatunk mindaddig, amíg szemléletbeli döntés nem születik például arról, hogy továbbra is Fábry Zoltán, a maga kicsinyes eszmeisége mellett, marad-e a kötelező olvasmány, vagy alapvető értékként kezeljük, mondjuk, a disszidens Márai Sándor vagy a száműzött Hamvas Béla szellemi hagyatékát. Amíg ez a döntés megszületik, térjünk vissza ahhoz a lírai és drámai pocsolyához, amelyben immáron száz éve ring a felvidéki magyar irodalmi lét ladikja. Szem előtt tartva azt, hogy a száz év alatt a Felvidék magyarsága világra vajúdott egy írót (Grendel Lajost) – drámaírót egyet sem –, és két költőt, Keszeli Ferencet és Zsélyi Nagy Lajost. Mondhatjuk azt, hogy egy ilyen kicsi nemzetrészből ez nem is kevés, de megkérdezhetjük azt is, hogy a felsoroltak kikhez képest jelentős írók vagy költők. Ez a kérdés csak abban az esetben érvényes, ha nem az ízlés, hanem a szakma oldaláról közelítjük meg a témát, ami vélhetőn elvezet a személyes megsértődés állapotáig, vagy jobb esetben viharos vitát gerjeszt az említett pocsolyában.

A mostanában napvilágra kerülő rapszodikus és szelektív irodalom- és színháztörténeti dolgozatok helyenként alátámasztják a fenti állításaimat, helyenként pedig nem, ami azért természetes, mert a hivatalos irodalom- és színháztörténeti állásfoglalásokat, akarva-akaratlanul, befolyásolja a mindenkori ideológiai és politikai akarat. Itt, a Szlovákiában elő magyarság köreiben pedig hatványozottan, aminek az oka hétköznapi: az állami színházainkat az állam (megye) tartja fenn, a könyvkiadásunk pedig pályázathoz kötött, ami politikai befolyásoltság alatt áll. Ebből adódóan nem az érték, hanem a mindenkori politikai elithez kötődő viszony jelenti az érvényesüléshez elvezető utat, ami azonos a politikai klientelizmussal. Ez az értékrend (ha az) csak egy kicsit elvetemült, bár mindenki tudja, de mert megfoghatatlan és jelentős érdekcsoporthoz köthető, elvezet a cinkosság felemelő érzetéhez: a valakihez való tartozás évente megismétlődő élményéhez.

Nem egyszerű elválasztani a fertőt a mindennapi kenyértől. E reciklatív esemény öntápláló forrása a kritikanélküliség és a kritikanélküliségre való hajlam ösztönzése, ami, különösen egy kisebbségi irodalom esetében, veszélyes helyzeteket idézhet elő. Most, 2017–2018-ban ott tartunk, hogy ez a meglebegtetett veszély kulturális és kultúrpolitikai vészhelyzetté fokozódott, s itt visszatérhetünk a színházakhoz.

Azt, hogy a meglévő három kőszínházunk és két alternatív színházunk vezetése és társulata miként viszonyul az előadásaikat követő kritikákhoz, általában személyiség- és vérmérsékletfüggő, figyelembe véve az egyes előadások művészi szándékát, szerzőt, szereposztást, rendezőt, eladhatósági mutatót, s mindazt az adminisztrációs szükségletet, ami egy előadás létrehozása folyamán adott és elkerülhetetlen. A mindenkori közönséget, tetszik, nem tetszik, ki kell szolgálni.

Természetes, hogy a repertoárjukban váltakozik a művészi érték és a könnyű műfaj, hogy átjárhatóvá váljon a küldetés és az üzleti érdek közötti gödör. Ez a taktika és a túlélés melankóliája, de mindmáig létezett egy szakmai határ, amely alá a libikókázás kényszere ellenére sem volt illő süllyedni. Ez a határ mára eltűnt. A legutóbbi két évtizedben három olyan színházi formáció jött létre a szlovákiai magyarság vonzáskörzetében, amelyet nem lehet, és nem is szabadna figyelmen kívül hagyni, mert professzionális színházakként tüntetik fel magukat. Ilyen például az ad hoc összeverbuvált és tiszavirág életűnek bizonyult (majd hamvaiból újra feléledt) Felvidéki Magyar Nemzeti Színház (sic!). Ezzel a nemzeti büszkeségre okot adó névvel egyetlen bemutatót tartottak – nem a Bánk bánt és nem is a Az ember tragédiáját – tételesen a Mindhalálig Beatles! címűt. Kedvelem a Beatles együttes muzsikáját, hiszen ifjúságomat idézi fel, de az előadás nem kötődik sok szálon a „felvidéki magyar nemzethez”. Gyanítom csak, hogy a kommersz és a mutyi gereblyézte össze ezt a csapatot, amiben nem is lenne kivetnivaló, ha nem devalválna egy szimbólumot. Hiánypótló szándékkal – mely hiányt nehéz lenne megfogalmazni – jött létre a Dráfi Mátyás é. m. nevével fémjelzett Teátrum Színházi Polgári Társulás, mely tájoló színházként tevékenykedik. Ebben a formációban Dráfi színészi múltja a patinás védjegy, azok, akikkel körülveszi magát az egyes előadásokban, vagy az ő múltjának mellékszereplői, vagy olyan műkedvelők, akik diákkorukban valaha színpadra léptek. Jellemzőjük a szakmai igénytelenség, célközönségük az a réteg, amelyre a külsőségek így-úgy hatnak, s az előadások végén azt hiszik, hogy színházban voltak. Ezt az élményt ne vonjuk meg tőlük, s nem is emiatt tértem ki a Teátrum Pt.-re. Hanem azért, mert az utolsó bemutatójuk átbillent abba a politikát kiszolgáló szférába, amely egyre direktebb módon keres és talál érvényesülést színjátszásunkban, és kézi vezérlésre állítva bedarálja mind a történeti korszakot, mind a könyvkiadást, mind a szlovákiai magyar közéletet, mind a drámatörténetet. Ehhez a színházpolitikai alagútfúráshoz teljes mellszélességgel asszisztál a Boráros Imre Színház Kft. is, mely korlátolt felelősségű társaság a felvidéki magyarság és a világban szétszórt magyarság történeti traumájára építkezve, fellobogózva tépdesi a sebeket, kihasználva azt a lélektani pillanatot, hogy még minden, magyarok által lakott településen akad egy-egy túlélő. Az előadás szakmai szempontokat figyelembe véve értékelhetetlen; tragédiák vázlatai korabeli képeslapokon. Időleges átok ez, de még nem színháztörténeti tragédia.

A tragédia akkor kezdődött el, amikor a politika már olyan szinten avatkozott bele a felvidéki magyar színházi történetbe – mely az ártatlanság vélelme mellett is színházpolitikailag korrupciógyanús –, hogy nem riadt vissza a gátlástalanul kegyes csalástól, sem pedig a mutyitól. Igaz, hogy mindez egy konzulátuson, Magyarország felségterületén történt, de az árnyéka ránk vetül; egy soha és sehol, senki által ki nem írt drámapályázat lett eredményes. Szokatlan lebonyolítás, de lehet, hogy nem példa nélküli. Az előzmény folytatása, s annak végkifejlete viszont egyszerre lenyűgöző és egyszerre abszurd. A Kassai Thália Színház vezetése ugyanis még azelőtt vállalta a „drámapályázat” nyertes pályaműveinek bemutatását, mielőtt azok tartalmi és szakmai részét megismerte volna. Merész vállalás, mely magában hordozza azt a mérhetetlen veszélyt, ami a későbbiekben bekövetkezett és visszavonhatatlanná lett: egy a művészet iránt elkötelezett színház nevét adta a selejthez (megkövetem Krausz Tivadart, aki egyrészt jobb híján került az események sodrába, másrészt az ő pályaműve értékelhető), s azáltal, hogy bemutatta, hitelesítette is az értéktelent, a bóvlit.

Ettől a pillanattól kezdve nincs, ami számon kérhető lenne a színházi színvonal területén, váratlanul bekövetkezett a kritikanélküliség kritikus időszaka. Lehet azt mondani, hogy nem úgy volt, vagy nem egészen úgy volt, mert a papírok utólagos gyártása nem ismeretlen tevékenység tájainkon, de azon a tényen, hogy a politika, s egynémely politikus, felkészületlenül és avatatlanul, önmaga érdekeit szem előtt tartva belenyúlt a színházi történésekbe, immáron visszavonhatatlan.

Itt és így aztán feltehetjük a kérdést, hogy hol és miért rejtőzködik a szlovákiai magyar dráma. A Kassai Thália Színház igazgatója és a Komáromi Jókai Színház igazgatója két különböző álláspontot képvisel. Czajlik József több alkalommal nyilvános fórumon kijelentette, hogy szlovákiai magyar dráma nem létezik. Ha valami nincs, akkor azt nem lehet eljátszani, s a kör bezárul. A másik lehetőség az, hogy létezik szlovákiai magyar dráma, csak nem veszünk róla tudomást (Magyarországon ez a Csurka-effektus), a végeredmény ugyanaz.

Míg Czajlik azt mondja, hogy nincs szlovákiai magyar dráma, addig Tóth Tibor, a Komáromi Jókai Színház igazgatója azt mondja, hogy nem érdekel, hogy van vagy nincs. Bármit mondhat, hiszen több mint másfél évtizede vezeti az intézményt megyei pénzből magánszínházként, ha úgy tetszik családi vállalkozásban, kézi vezérléssel, évek óta minden szakmai kontroll (művészeti vezető, művészeti tanács, főrendező) nélkül, odáig alacsonyítva a szintet, hogy újabban ellenkritikát írat a rendezővel a szakmaiságot megkérdőjelező kritikus ellen. Mivel a szlovákiai magyarság esetében sem a politikai, sem a közéleti területen nem létezik szakmai kontroll, az ilyen hozzáállás legitimitást nyer. Csak arról nem szabadna megfeledkeznünk, hogy időközben felnevelkedett egy új, irodalmat működtető generáció, s a színházaink vezetői őket fosztják meg attól a lehetőségtől, hogy az a szlovákiai magyar dráma, ami nincs, megszülessen.

Levonható tanulság, vagy személyes következmény? Kizárt. Annyit mérlegelhetünk csupán, hogy milyen alapon amatőrözzük vagy műkedvelőzzük le ilyen körülmények láttán mondjuk az őrsújfalusi, a füleki, a losonci, a nánai, a vezekényi vagy a lévai (a felsorolás korántsem teljes) színjátszó együtteseket, akik nemcsak lelkesedésben, de szakmai téren is fölötte állnak mind a Teátrumnak, mind pedig a Boráros Imre Színház Kft.-nek, s tiszták. A szakmai, közéleti és politikai kitüntetések nem biztos, hogy ellensúlyozzák az erkölcsösséget.