Szendi Nóra: Irodalom és zárvány III.
Arnold Eszter felvétele
Aztán az oltalmazó zárvány hártyavékony fala időnként megroppan, és én kibuggyanok rajta, ki a régi életbe. Az életbe, amiről azt hazudom magamnak, hogy régi.
A halálba.
Nájlonnak nevezzük a pályaudvar melletti kocsmát a cimboráimmal, az igazi neve érdektelen. Mintha a Kisgyilkos frencsájzhoz tartozna, régi vágású, éjjelnappali. Klotyó hátul, kulccsal, hogy ne kvártélyozzanak be a csövesek. Valami mindig történik. Lakásomig hallik a dajdaj, vagy csupán a fejemben szól. Bezárom a lakást, a zárvány üresen marad. Tiszta életem kongó váza. Azt akarom, hogy valami történjen.
Csak egy sportfröccs erejéig. Egy szociológussal beszélgetek, de családapa, hazamegy. Még maradok. Csak egy viceházmester erejéig, ám, mint tudjuk, a viceházmesterek előbb-utóbb házmesterekké avanzsálnak. Egy kaszkadőrrel beszélgetek, aki fel akar szedni, nem hagyom, de azért még maradok. A nonstop gíroszosnál négyötven a vodkaszóda, valahogy odakerülök, egy csicsergő kacagású asszonnyal rendezünk nőcis visongást, Tandori volt a fiatalkori szerelme, megadja a számát? Segíthet nekem íróként érvényesülni. Köszönöm, majd talán máskor. Mellettünk cigizget a pályaudvari takarítóbrigád, az egyik cigánygyerek erősködik, hogy tud itt egy jó kis zugot, „Megbászlák, há náked is jó lesz!” Eridjél, inkább kérek még egy vodkaszódát. A gíroszos valamivel cizelláltabb stílusban udvarol. Úgy látszik, ma mindenki engem akar, csak én futok magam elől. Folyik az ujjaim közt a joghurtos szósz, folyik el az idő. A csicsergő kacagású nő, bár félti a vonalait, már a harmadik kör baklaváját gyűri. Göcörészik, fejébe szállt a bor, taxit hív. „És te hogy bírod az éjszakai műszakot?” – kérdezem a gíroszost. „Viccelsz?” – villantja felém vigyorát meg egy kis pakettet. Zsák a foltját. Megtalálnak, mintha tudnák. Kiszagoljuk egymást.
Valahol, néhány utcányira vagy inkább fényévekre tiszta életem törékeny csigaháza végképpen porrá omlik.
Valaki bezárt a Nájlon klotyójába. Itt felejtettek. Szipákolva, ráérős ütemben dörömbölök. Majd csak kinyitják. Reggel tíz. Ráérek. Itt felejtettem magam.
A csövessel már nem tudom, hogy akadok össze. Nem emlékszem a nevére, de nem is számít. Másfél hónapot ígértek neki az orvosok. Gyomorrák. Nem érez fájdalmat, és nem is akar. Ha szenvedni fog, majd felakasztja magát, így tervezi. Megértem. Kéne neki bor. Ezt is. A Nájlonba megyek, átlátnak rajtam. „Az öregnek nincs pia.” A gíroszos megkönyörül, de nyilván csak miattam, ne legyen belőle rendszer. Az öreg nótákat gajdol, mondom, csöndesebben, mert már így is majdnem elzavartak minket. Ezt mondom, szolidaritásból, hogy minket, aztán már nem is tűnik akkora hazugságnak. „Én vagyok a falu rossza egyedül…” Gajdolunk. Halkabban, öreg. Ki nem szarja le. Jogos. Elzavarnak minket. „Ha nincsen pénzem, iszom hitelbe…” Kártyáról veszek bort, üvegből isszuk a lépcsőn, mellettünk ájult, mankós hómleszek. Az öreg sose látott még ilyen szép lányt. Inkább nem szeretném látni, amit az öreg lát. „Rendes ember én már nem leszek – üvöltjük bele a délutánba –, minden éjjel zülleni megyek…” Nem sok különbséget látok magunk közt. A személyiségem elszivárgott valahová a kiömlött borral együtt, bár valószínűbb, hogy már sokkal korábban, amikor kulcsra zártam a lakásajtót. Sőt, még ennél is sokkal, de sokkal… Mindegy.
És mégis hazudtam az öregnek, erre gondolok, amikor másnap a szokottnál egy kicsivel sebesebben tekerek el a Nájlon mellett, tekintetem konokul a Vérmező megnyugtató fái felé fordítva. Megint újra kell tapasztgatnom a csigaház falait. De nekem legalább van miből. Kérdés, hogy meddig. Gyűlnek a rovások, fehér csíkok a vécédeszkán. Tekerj haza, kis budai geci, ments az irhád, míg nem késő.
Menjek vele a Balatonra, erősködik az öreg. Nem lehet, mondom szelíden és állhatatosan. A pénztártól elzavarnak minket, nem baj, handabandázok részegen, felszáll erre a vonatra, majd vesz jegyet fenn. Hogy mégis mi a faszból, az jó kérdés. Talán adtam neki pénzt, már nem emlékszem. „Foglak még látni valaha?” – kérdezi az öreg. „Talán” – felelem. Meg valami hülyeséget, hogy egyszer minden véget ér, így lesz a legjobb. Hosszan öleljük egymást.
Felteszem az öreget a vonatra, és megvárom, hogy elinduljon Siófok felé.
A halálba.
Szendi Nóra (1988)
Író, szerkesztő. Első regénye (Zárványok, 2015) az Apokrif–FISz közös sorozatában látott napvilágot. Második regénye (Természetes lustaság) ősszel várható a Kalligram gondozásában.