Juhász Katalin versei

Juhász Katalin versei

Irene Vrettou felvétele

 

 

Személy, teher

„A nagy kérdés: a helyzetem,
hogy fut velem, vagy jön felém
a síneken” (LGT)

Mondod, a kattogás elaltat
a késést is tolerálod,
akkor is, ha késés mindig van,
és ha engem
hetente felvet is a düh emiatt.
Talán már nem szeretsz.
Meglehet, kezelhetetlen, kínos
teher vagyok neked.
Könyvjelző nélkül
csukod be a könyvet
hogy aztán pontosan
ott nyisd ki, ahol kell.
Én sosem tudtam ilyet.

A zakatolásban nehéz
érteni egymást,
és közvetlenül érkezés után
sem könnyű, de még egy
próbát talán megér.
Ott lüktet a kérdés:
a mi vonatunk volt-e, ami beért
a menetrend után pöfögve.
Kérjük, vigyázzanak.
De persze nem érzékelem
a hangosbemondót
amikor a vágány felé
vetem magam.

Lüktet, füstöl, párolog
a hatalmas szerkezet
amikor pár percre megáll
itt a lábam előtt.
A lenyíló lépcsőkön
cipőd billen, ahogy bőröndöd
előre lököd, tudván, hogy elkapom,
és hogy mennyire, de mennyire
meghat ez a bizalom.
A többi – a kilók, a tonnák,
a megatonnák – elvész
a tovaszáguldó
szemeteskonténerben.

 

Félig érett

a mohóság vezérel
az, hogy most rögtön
csak az enyém legyen
mert ki tudja, lesz-e
újabb alkalom

mindennel így vagyok
ha kínálnak, két kézzel
markolok, mint a kisgyerek
ingyen jóllakni ma is
kéjes érzés nekem

és ez vélhetően így marad
ha itt és most szorulok bele
ebbe a homályos
tapicskolós térbe
hol minden lépés kétesélyes

hajlamos vagyok hinni
a sulykolt valóságban
hová kapaszkodjam
vérző tapaszokkal sodródni
hagyni magam lenne szép

és bevallani, hogy nem értem
hogy sosem értettem
ezt a megélt mesét, csak
magyarázatokra tellett tőlem
ami bizony édeskevés

 

Tessék

ha nem akarsz többé
élőben szerepelni
valahol érthető
de mindenképp a megingás jele
a vágás már kozmetika
míg az arcon a korral
együtt lesz mind több
az álcázó anyag
az agyban a tartalom
azt hitted megmarad
saját bűneid látod immár
de lakat alatt őrzöd is
emlékeid aszott szőlőszemek
összességében kevés a nedv
amit bennük hagytál
és úgy fordult át
az igazság
ahogy a zöld jelzés
pirosra vált

az első felesleges napon
kellett volna gyanút fogni
de valami torz sötétség
tapadt meg belül
és nem derülhet már ki
mikor tört szilánkosra
az öröknek ígért ép
mikor lett reménytelen mozaik
darabkái hányódnak a kövön
taposol rajtuk ha lépsz

szóval csendet kérek
felvétel
tessék
forog
amit fontosnak tartasz
nyugodtan mondhatod
ha nem áll össze
át lehet rakni szépen
elejéről a végére
ami oda kívánkozik
az érthetőség érdekében

 

Végtelen

Ahogy a tárca tartalmával
egyenes arányban apad
az utazások száma
és szűkül a terem
leginkább azt észlelem
nem is olyan rossz
hogy nem kell megérkezni
hogy nem is vonzó már
arrafelé semmi

így billen lassan helyre
a kezdeti izgágaság
egyre kevesebbszer
álmodom hatalmas
rázkódó fémtestekről
melyek felszállnak
és leszállnak velem
az is elég
ha mesék szereplői mennek
a világ pereméig
és vissza a kunyhóba
nem ér véget ez a hely
valójában végtelen

szétgurult narancsokat
ráz a villamos
a megállóban pár lepottyan
a többit felszedem

 

Vágy

még fikciónak látszott
még nem potyogtak szikrák
a testemre mindig
mikor felbukkantál

még eszemmel tudtam
hogy nem lehet
hogy csak repedéseimet
napoztatom veled

egyetlen villám elég
hogy összezárjon az ég
bent maradni gitárral
egy dallamot gyakorolni
amíg magától nem megy

amíg nem azt hallom
mindenütt magamban
a sötét űr zaja helyett

ilyen lehet a beleveszés
lassú játéka csacska vágynak
hogy ha letakarom az órát
ott maradhatok nálad

 

Tapintatos hó

mogorva februári reggel
nyújtózkodás, hátha
megkapaszkodhatsz
a szétmálló párnában

mint ujjaid közül a vatta
hull a lélek zúzmarája
nem tudod, mennyi
időt töltöttek beléd

mocskos fehérre
mosott most is a tél
vagy az örökké próbált
lelkes átélés, átállás

az évszakok szerint levés
kissé felülstilizálva
saját képek saját keretben
hogy csak pislogsz belé

semmilyen fintorgás
nem lehet ártalmatlan
kedved gyorsan apad
mint a víz a kádban

épül s ápol a hóból
lassan alakot öltő
nedves bizonyosság
az utakat már tapossák

végig a nyomokba
lépni csak ügyesen
/működnek a szervek/
mintha könnyű volna

 

Anconai szerelmesek

Rajtakapom, amint építi a díszletet
és közben a szöveget gyakorolja
A valóság sárgává fakul
a majdnem igazi alkonyban
És mintha én is emlékeznék
valami giccses dalra
szúrós csonkok maradtak
belőle agyamban
elmondására az olasz nyárnak
Addig tartott, amíg kitaláltam
Amíg a part alattunk
be nem szakadt
Ez már mind csak adaptáció
olyan szentimentális
amilyenre csináljuk
Mondatok kis cetliken
szétrakva a takarásban
Mutatóujjam számhoz emelem
ha a képzelet támad

 

 

Megjelent az Irodalmi Szemle 2018/9-es számában.

 

 

 

 

 

Juhász Katalin (1969, Rimaszombat)

Költő.