Néhány nap kirekesztés (Simon Bettina a 30. JAK-táborról)
Legutóbb 2014-ben írtam tudósítást a JAK-táborról, amikor a szigligeti kastély felújítása miatt Balatonszemesen kellett megrendezni egy teljesen átlagos gyerektáborban: emeletes ágyak, focipálya. Fürdeni nem lehetett, az időjárás és a parttól való jelentős távolság miatt. A tudósítást Németh Bálinttal közösen írtuk és azt a címet adtuk neki, hogy Ötnapos létezésgyakorlat. Akkor is utólag érkezett a felkérés. Szarka Károly tudósításain szocializálódtam az irodalmi körforgásba és a JAK-táborba is, ezért tudom, mennyire fontos élmény ezekben az írásokban visszaolvasni a közös élményeket, mert nemcsak az otthonmaradóknak szól ez a műfaj, hanem a jelenlévő (vagy inkább jelenvolt?) táborozóknak is. Mindkét irányba üzenem: aki kimaradt, találkozzunk jövőre.
Szemesen 2014-ben mindenki Szigligetről beszélt, mert csomó beszédtémát adott a két helyszín közti különbség, és ez teljesen érthető. Azt akkor még csak sejteni lehetett, hogy az elkészült új kastély és a megszeretett régi között is ennyire sok különbséget lehet majd felfedezni. Az új, kórházi atmoszféra a mai napig termékeny beszélgetéseket eredményez. Arról kevesebb szó esik, hogy előfordulhat, hogy az idén 30 éves JAK-tábor jövőre nem Szigligeten lesz megrendezve. 2014-ben lettünk JAK-tagok Mohácsi Balázzsal, de nem a táborban, és idén ő mutatja be a könyvhétre megjelent kötetem. Ehhez annak is köze van, hogy jövőre kezdi meg a JAK-füzetek sorozatszerkesztését Zilahi Annával. Nem egyedül, hanem Németh Bálint második, A hangyák élete című verseskötetével együtt mutatkozott be a Strand a tábor harmadik napján azoknak, akik érdeklődtek az esti könyvbemutatók iránt. A másik friss JAK-füzetről, Az Amcsalat hegység tiszta levegőjéről Dézsi Fruzsina beszélgetett a szerzővel, Baróthy Zoltánnal. Az idén megjelent negyedik JAK-füzet szerzője, Szeles Judit költő Svédországban él és nem tudott jelen lenni, de második verseskötete, a Szextáns megtalálható volt a büfében. Szeles könyvéről a szerző távolléte miatt nem volt beszélgetés, pedig az idegenbe távozás – és ezzel párhuzamosan az otthon maradó helyzete – éppen a kötethez tartozik. Így aztán nem is vagyok egészen biztos abban, hogy a Szextánsról kevesebbet tudott volna meg az a táborozó, aki végigülte a három másik új JAK-füzetes szerzővel a könyvbemutatót, köztük velem is. Mohácsi Balázs például a beszélgetés elején kijelentette, hogy nem lesz szó sem a hangyákról, amivel jócskán teleszórta Németh Bálint A hangyák élete címet viselő második verseskötetét, sőt, a kötet illusztrátoraként Borsik Miklós is besegített neki. Mohácsi Balázs a strandról sem szeretett volna beszélni, annak ellenére, hogy a kötetemnek ez a címe, amit nemcsak szellemes megoldásnak találok, hanem a Strand koncepciójához is illőnek. Azt azonban nem tudja megakadályozni, hogy Noé előkerüljön, sőt, fel is olvasok belőle egy részletet. Németh Bálint többek között az Akadémiai székfoglaló című versét olvassa fel, és utólag jut eszembe, hogy az ő székei és az én székeim nem is olyan távoliak, és talán ezért sem volt rossz ötlet a közös bemutató.
Baróthy Zoltán novelláskötete viszont jól működik önállóan. Dézsi Fruzsina arról kérdezte, hogy milyen a viszonya az írósághoz, amiről megtudtuk, hogy ambivalens, ugyanakkor régóta dolgozik új kéziraton, és ez az ambivalencia az alkotói folyamatot nem hátráltatja. Baróthy azt is elmondja, hogy nehéz lenne nem kapcsolódnia a könyvbemutatót megelőző program, a #meetoo-kerekasztalbeszélgetés tematikájához, hiszen mindegyik főhőse férfi, és a nők bábuként is megjelennek a kötet egyik fontos novellájában. Nyilas Atilla a tábor utolsó estéjén, amikor felolvassa a tábori titkos naplóját, felidézi, hogy amikor Dézsi Fruzsina az irodalmi hatások közül a mágikus realizmusról kérdezi még a szerzőt, ő visszautasítja, hogy Az Amcsalat hegység tiszta levegője ebbe a hagyományba tartozna, majd a beszélgetés végén felolvas egy tipikus mágikus realista szöveget. A definíciók tisztázatlansága a fiatal líráról szóló kerekasztalon is feldobta a beszélgetést: Nemes Z. Márió hozzászólásában jegyezte meg, hogy el kell dönteni, hogy koncept kötet alatt a kötet koncepciójáról akarunk beszélni, vagy pedig konceptualitásról. De ne szaladjunk ennyire előre.
Az idei négynapos létezésgyakorlat első fél napjáról lemaradva vonattal és gyalog érkezek meg csütörtökön. Badacsonytördemic vasútállomásáról Borsik Miklóssal, Kellermann Viktóriával és Marczinka Csabával egy első táborozónak tűnő fehér kalapos fiút követünk. Arra gyanakszunk, hogy nem akar barátkozni. Pont elérem az ebéd után startoló, Orbán Jolán által vezetett filozófiai olvasószemináriumot, azonban a küszöbről mégis visszafordulok. Az első alkalom témája Derrida idegenségről szóló szövege, és amikor látom, hogy a teremben összegyűlt 20-30 ember éppen bemutatkozik egymásnak, inkább eljövök. A folyosón beleütközöm két költőbe. Körtesi Márton és Ferencz Anna Kata javaslatára megközelítem a strandot. Közelítés a pontos megfogalmazás, mert folyamatosan dilemmáztam, forduljak-e vissza és menjek-e mégis a szemináriumra, nálam van a kinyomtott a szöveg és az első felét olvastam. Utólag jó döntésnek tűnik, hogy lementünk a partra, mert a többi napon nem volt ennyire napos az idő, és a kastély területét sem hagytam el a programok miatt. Még a szemináriumra is bementem. Idén kihagytam a délelőtti szemináriumokat, pedig a lírát Tóth Krisztina, a prózát továbbra is Darvasi László viszi – vele legalább a strandon sikerült összefutni –, és kritikaszemináriumra is lehetett jelentkezni. A délutáni és az esti programokon viszont ott voltam.
Másnap elszórakoztunk Nemes Z. Márióval, Szabó Márton Istvánnal és Vajna Ádámmal azon, hogy este csupa férfi szerepelt a Kulturkampf beszélgetésen, míg a következő este csupa nő fog beszélgetni a #meetoo kerekasztalon – tehát az utolsó napon vagy valami nagy dobás lesz, vagy semmi érdekes nem várható. Fehér Renátó, az előbbi program egyik résztvevője ugyan az időhiányos szervezésre hivatkozva szabadkozott az előállt helyzet miatt, azért szeretném innen megüzenni, hogy a szabadkozás a helyzeten nem változtat. A változás egyébként vissza-visszatért a tábor hivatalos műsorában és a kötetlen beszélgetésekben is. Például több személyi változás történt: vannak, akik kiléptek a JAK-ból, és vannak, akik a pozíciójukat hagyták ott. Vannak új csatlakozók, ismét sok új taggal gyarapodtunk – T/1, mert én nem léptem ki, igaz, be se, bár mint megtudtam a közgyűlésen, létrejöttek már az egy éve ígért munkacsoportok. Fehér Renátó és Kukorelly Endre vitájában nekem az volt az érdekes, hogy mindkettejükkel részben egyet tudtam érteni. És hogy hiába nem mozdul előre egyik álláspont sem, mégsem történik meg a töredezettebb nézőponttal való azonosulás, holott irodalomtörténeti kérdésekben ez bevett gyakorlatnak számít, és ebben mindketten jártasak. Kukorelly Endre, aki sok más JAK-oshoz hasonlóan szintén szóba áll és még sörözni is sörözik az attól még ugyanúgy nem legitimnek tekintett szervezet tagjaival, szerintem úgy akar határokat átlépni, hogy közben nem tűzi ki a zászlót magára, hogy ő itt most átlépi a határokat, mint egy határőr.
A #meetoo beszélgetésen nagyon örülök, amikor elhangzik, hogy nem lehet kizárólag a szexuális zaklatásra, illetve a férfiak nők ellen elkövetett erőszaktevéseire korlátozni a beszélgetést akkor, amikor egy közösség – például a JAK vagy más szakmai szervezet – testi-lelki jóllétének igyekszünk biztosítani. Erről beszélgettünk korábban Nemes Z. Márióval is, fontos a téma és talán épp ezért viccelődtünk, hogy mindenki kiválaszthatja, melyikhez van kedve. A férfi-nő, nő-férfi, férfi-férfi vagy nő-nő közti erőszak közös gyökere a hierarchikus helyzet, ami nemtől függetlenül előáll. Egy szervezet összegészségügyi szempontjából pedig különösen fontos, hogy le legyen fedve az összes lehetséges helyzet – egyúttal azt is elkerülhetjük, hogy az áldozatszereppel reflexszerűen a nőt azonosítsuk. Továbbmegyek: az áldozattal szúrunk ki a legjobban, ha rögzítjük az áldozat pozíciójában. A beszélgetésen jelenlévő NANE és PATENT egyesületek munkájából azt tanultam meg, hogy az áldozat ás az elkövető közti határ nem feltétlenül állandó, és a szerepek felcserélődhetnek. Nagy Kata, a JAK egy éve megválasztott elnöke felelevenít egy viccelődést, de nem a miénkre gondol, nem is gondolhat, mert nem volt ott, amikor beszélgettünk. A táborozóknak írt levele utolsó mondata lett vicc tárgya a táborban, amelyben arra kéri a táborozókat, hogy mindenki vigyázzon „saját maga testi, lelki jól-létére, test- és én-határaira”. Hozzám nem jutott el ez a viccelődés, ezért bízom abban, hogy annak a viccelődésnek is a mélyen egyetértésben van a gyökere.
De mi köze mindennek egy irodalmi tábor szakmai programjához, merülhet fel valakiben a kérdés. És akkor érkezik egy hozzászólás. Tinkó Máté némileg eltért a #meetoo-beszélgetés fősodrától, bár környezetidegen kérdése sajnos nem térítette el a beszélgetés menetét. Elsősorban Gács Annát kérdezte arról, hogy Borbély Szilárd A testhez c. kötete megítélése mennyiben maradhat esztétikai természetű és módosul-e a mű befogadása azáltal, hogy egy férfi írta. Pedig eszembe juttat egy nemrég megjelent kritikát, ami hasonló nézőpontból nyúlt Peer Krisztián 42-jéhez (Kállay Eszter – Vida Kamilla: Költőként jobban tetszenék?). Érdekes ebből a szempontból az is – bár ez a kritikában nem kap kifejezetten hangsúlyt – hogy Peer egyik versében konkrétan megjelenik a párkapcsolati erőszak témája: „A bántalmazó kapcsolat / örökre titokban marad”. Ebből is látszik, hogy Tinkó Máté kérdése jó témája lehet egy jövőbeli irodalmi beszélgetésnek, amely a szövegek értelmezésére összpontosulna.
Az utolsó este végül mégis tartogat meglepetéseket. A JAK-retró beszélgetéssel egy időben frissül a JAK-retró blog is Benedek Anna írásával Darvasi László JAK-füzetéről. Garaczi László és Tóth Krisztina mellett a fiatal JAK-füzetesek közül Fekete Richárd és Kerber Balázs beszélgettek Ferencz Mónikával arról, hogyan születtek meg a könyvek, és hogyan dolgoznak íróként. A beszélgetés nem nyúlt az éjszakába, mégis kerek volt. Sok érdekes téma merülhet fel a régi és az új szerzők között, bár ahogyan Tóth Krisztina megjegyezte, a „retró” számára nem volt egyértelműen csábító hívószó. A retrótól elszakadva Garaczi László új hagyományt teremtett. A tavalyi táborban megtalálta Peer Krisztián elhagyott papucsát és eldugta egy odvas fában, amit idén kellett megtalálniuk a táborozóknak. Szili Nóra találta meg, de úgy tudom, még mindig az odvas fában van. Viszont lehet, hogy egy másik író mezítláb hagyta el a kastélyt – ahogyan Tóth Krisztina javasolta –, és jövőre az ő cipőjét fogjuk keresni.
Oláh Gergely Máté felvételei
forrás: http://www.jozsefattilakor.hu/programok/kepek-a-30-jak-taborrol
fényképezte: Oravecz Dénes
Simon Bettina (1990, Miskolc)
1990-ben született Miskolcon, Pécsett nőtt fel. Művészettörténetből diplomázott az ELTÉ-n. Strand című verseskötete a JAK-füzetek sorozatban jelent meg 2018-ban.