Strickland-Pajtók Ágnes: „Megtanulni élni” (kritika)

Bedecs László: Egy lehetséges változat. Kritikák, tanulmányok a kortárs magyar költészetről

Kritikagyűjteményről recenziót írni nem könnyű feladat, a metarecenzió sokszor fókuszt téveszt, s önkéntelenül is az elsődlegesen elemzett szépirodalmi művel kezd foglalkozni. Bedecs László Egy lehetséges változat című, a kortárs magyar költészetet boncolgató könyvét olvasva különösen nehéz ellenállni az idézetek vonzásának: az egyes írások annyira érzékletesen megragadják a vizsgált versek lényegét és hangulatát, hogy az olvasó legszívesebben rögtön az ajánlott kötetek után nyúlna.

A szövegek nem felszínességük okán tekinthetők ajánlásnak, hiszen alapos, irodalmi igénnyel megformált írásokról van szó. Az ajánlásjelleg inkább a vállalt attitűdben érhető tetten: a kritikus nem bírál (vagy csak leheletfinoman), nem keresi a gyenge pontokat, hanem számára fontos versesköteteteket mutat be, melynek alaphangját a személyes érintettség, a megszólítottság érzete, s a versekkel való aktív és a nem minden érzelmi töltet nélkül való párbeszéd élménye adja. A kötet címadó írása, a Kukorelly Endre összes verseiről írt kritika is éppen ezt, a szövegek elevenségét, fluiditását, a szubjektív olvasatok lehetőségét, a végtelenbe vesző változatok sorát hangsúlyozza.

Az egyes darabok közötti koherenciát a közös tematika teremti meg: a kritikust valamiféle létértelmező szándék vezeti, mely a tanulmányokat az elemzés ürügyén tett személyes vallomásokká tágítja. Mintha a vizsgált verseken keresztül maga a szerző is az élet nagy és patetikusságuk miatt zavarba ejtő kérdéseire keresné a választ: mitől válik értékessé az emberi élet, s mi az, ami a funkcionális létet valódi tartalommal képes megtölteni.

A kérdésekre a bemutatott verseken gondolkodva több lehetséges felelet is adódik, ám a válasz megtalálása nyújtotta átmeneti öröm rendre szertefoszlik, s a kötetet valamiféle rezignált veszteségérzet szövi át. Takács Zsuzsa Kalkuttai Teréz-szerepverseiben például hiába jelenik meg a szerelem és a testiség, mint „a leghangosabb életigenlés,” ez „mindig és szükségszerűen szakítással és szenvedéssel jár.” Aczél Géza (búcsú)galoppjából kiderül, hogy „minden a magány felé mutat, a házasság is, a család is, a munka is,” Kántor Tibor Örüljek-e című versének ismertetéséből pedig ráébredünk, hogy bár az élet az apró örömöknél, „egy könyvnél, egy találkozónál, a reggeli kávénál” kezdődik, ennél többet nem is remélhetünk, a boldogság mindig csak pillanatnyi, átmeneti állapot. A feltartóztathatatlanul közelítő véget elkerülni nem, esetleg elfogadni lehet, ahogy Tőzsér Árpád életműve kapcsán (melynek egyébként négy írást is szentel) Bedecs kijelenti: a költő „filozofál, verset ír, de mintha most már azt a tudását is megosztaná velünk, hogy sem a filozófia, sem a költészet nem oldja meg a legsúlyosabb emberi problémát: a halált.”

A Tőzsér-írások, különösen a Faustus Prágában másik jellegzetessége, hogy az identitáskérdést nem mint önismereti problémát, hanem mint „morális felelősséget is tematizáló feszültségpontot” fogalmazzák meg, s világítanak rá a centrum és periféria ellentmondásaira. Bedecs ezzel kapcsolatos állásfoglalása impliciten, szerkesztési elvként jelenik meg: a hagyományosan Budapest-központú irodalmi élet, bár megjelenik néhány életművel a gyűjteményben (Kukorelly Endre, Takács Zsuzsa, Zalán Tibor), most erőteljesen a periféria költőinek bemutatásával ellensúlyozódik, többek között Rakovszky Zsuzsa (Sopron), Aczél Géza (Debrecen), Oravecz Imre (Szajla), Balázs Imre József (Kolozsvár), valamint a hangsúlyos felvidéki szerzőgárda, Tőzsér Árpád, Szászi Zoltán, Csehy Zoltán, Németh Zoltán szerepeltetésével.

A kötet egyébként baljós hangulatát a kritika-tanulmány műfajára nem jellemző olvasmányos, hétköznapi kifejezésekben bővelkedő, ám mégis precíz, leleményes beszédmód oldja. E kifejezésmód legnagyobb erénye, hogy képes a költészetet lehozni abból a bizonyos elefántcsonttoronyból, mindennapi használatra visszaadni az olvasónak, s száműzni azt a nézetet, miszerint az irodalom csupán valamiféle elvont és öncélú műveltség része. Bedecs László kritikái ehelyett a verseket, mint a ki nem mondható, vagy a kimondani nem mert gondolatok megfogalmazásának szabad terepeit jelenítik meg, melyek ugyan nem garantálják a lét alapkérdéseinek megválaszolását, sem mindent felülíró, megkérdőjelezhetetlen morális-erkölcsi iránymutatást, viszont segíthetnek azt elfogadni, hogy a létezés sohasem lehet teljes és kompromisszumok nélküli, csupán a teljesnek egy – jó esetben elfogadható – lehetséges változata.

(Parnasszus Könyvek, Budapest, 2016)

Megjelent az Irodalmi Szemle 2018/7-8-as számában.

Strickland-Pajtók Ágnes (1981, Eger) irodalomtörténész, gender-kutató, műfordító, egyetemi adjunktus (Eszterházy Károly Egyetem)