Polgár Anikó: Időcsapdák és a múlt felszabdalt csontvázai

Bánki Éva Elsodort idő című kötetéről (kritika)

A fiús lovagregények női változatával, az időviszonyok elbizonytalanításával kísérletező Bánki Éva 2015-ben Fordított idő. A mély tenger névtelenjei címmel adott ki egy a kora középkorban játszódó regényt, a középpontban Rioldával, a tenyerén különös barázdákat viselő, bizonytalan származású királylánnyal. Csak a Fordított idő II. alcímmel 2017-ben megjelent újabb kötet fülszövegéből derül ki, hogy Riolda története trilógiává fog kerekedni. A regénytrilógia második kötetében nem csupán az ismerős szereplők további sorsának bemutatása folytatódik, hiszen az idő továbbra is „fordított”: nem a linearitás, a jövő felé haladás az egyetlen lehetséges útja.

Az események a kora középkor egy meghatározatlan évszázadában játszódnak, amikor az időt nem vette még birtokba az egyetemes érvényű naptár, a megkérdőjelezhetetlen kalkuláció, bár vannak egyedi kísérletek az idő megregulázására. A világ kitágult ugyan (ezt az is jelzi, hogy Északés Nyugat-Európa lakói az első kötetben még Bizáncot tartották kitalált helynek, a másodikban már Indiát), ám az információk terjedése továbbra is nehézkes, a fiktív és valós, az evilági és túlvilági szétválaszthatatlan keveredésben van. Az olvasás mellett az utazás a kíváncsiság kielégítésének leghatásosabb módja, a főszereplő, Riolda, a Nyugati szél szigetének királynője tkp. adatgyűjtésre, illetve az elsodort idő nyomainak felkutatására indul.

A regény kulcstémája az emlékezet, melynek térbeli dimenziói vannak ugyan, ám ezekben a terekben gyakran köd honol, sötétség és homály. A szóbeszéd szerint a Grál egy erdőben van elrejtve, s a belőle kiáradó erő zavarja össze az időt. Az időben és térben, illetve az emberi agyakban kialakult káoszt a számok tudnák megszüntetni: a naptárak adatai, a kincstári összeírások és leltárok tényszerűsége, illetve a templomépítés geometriája. A tényleges számadatoknál azonban fontosabb maga a számolás folyamata. Még Krisztus születése sem lehet ebben a pogány alapú, frissen kereszténnyé lett világban az idő mérésének biztos kiindulópontja, hiszen a kereszténységhez való csatlakozásnak a pogány múltat eltörlő privát ideje változó, a felvett hithez tartozó fogalmak annyira újak, hogy múltjukat nem hozzák magukkal. A saját idő eltörlődik, az átvett idő pedig nem válhat sajáttá, hiába hangzanak el – önigazolásként – ehhez hasonló mondatok: „Három hete keresztelkedtem, azóta nem hiszek a kísértetekben.” (75). A bizánci kőfaragók hiába próbálják a magukkal hozott múltat szembesíteni az ittenivel, végül kénytelenek megalkudni, a keresztény templomi mozaikon a keresztet cipelő Krisztus mellett az erdőben kísértő szellemgyerekeket is ábrázolni: „Nincs ilyen jelenet a Bibliában […]. De mit tehettünk volna? Nekünk is áldozatot kellett hoznunk.” (82.)

A regényben fontos szerepet kap az eltűnés és felkutatás motívuma. Riolda megbízatása, hogy a normann királynő eltűnt gyerekeit előkerítse, párhuzamba kerül a tíz elveszett zsidó törzs keresésével. A párhuzamra a tizenkettes szám is utal, hiszen Riolda mellé a királynő 12 fiatalembert ad testőrül, s ez a szám az elérhetetlen teljességet, a 12 izraeli törzset, de a mennyei Jeruzsálemet alkotó 12 drágakövet is jelentheti. A legfeltűnőbb persze az idő eltűnése, s a keresés azért van eleve kudarcra ítélve, mert a hiányt csak a különböző naptári rendszerek egymáshoz igazítása mutatja ki: talán nem is az idő tűnt el, csak a számítások hibásak.

A regénybeli eltűnések és keresések az elveszett múlt utáni írói kutatásnak is a metaforái. Nemcsak egyes szereplők végeznek ugyanis nyomozói munkát, hanem az író is, az irodalomban azonban a nyomozás folyamata sokszor fontosabb, mint tényleges eredményei. A megelőző kutatások nélkül az irodalmi fikció is szegényesebb lenne, még akkor is, ha a fantáziavilág az adatolható tényeknél sokkal fontosabb. Nemcsak a gyerekeket sodorta el az idő Hilditől, a tíz zsidó törzset a megmaradt kettőtől, hanem a történelem anyaga is elsodródott a regényírótól, hogy így átjárhatóvá váljon a történelmi regény és a fantasy közötti határ. Ha így fogjuk fel az eltűnéseket, akkor az időt mintha cselekvőnek képzelnénk, egy hömpölygő entitásnak, mely erővel el tud ragadni tőlünk minden megtörténtet. A regény címe azonban nem az idő aktivitását, hanem passzív kiszolgáltatottságát fejezi ki. De ha „a béke a felejtéssel kezdődik” (14.), ahogy ezt Riolda szigetén gondolják, akkor a múlt feltárása csak viszályokat szülhet. Az elsodort idő így az a hagyományokkal nem gondoló, csak a ma praktikumát látó nyugalom lenne, mely Riolda írni-olvasni nem tudó családját és alattvalóit jellemzi.

Riolda mégis elindul egyrészt saját múltjának helyszíneire, másrészt a jövő városaiba, hogy a történelem elsodort éveit mint nő vegye birtokba. A történelem női változata íródik itt meg: ennek a regénynek a tereit elsősorban a nők lakják be, lényük a férfiaké fölé helyeződik, már csak azért is, mert a nő élete a gyerekeiben megsokszorozódik. A Northumbriában találkozó három nőalak, Edmunda, a kamaszkirályné, az érett, energikus Riolda és a beteges, idősödő Hildi mintha a női lét egymás utáni fokozatait jelölnék: a gyerekes hiszékenységet a megfontolt kíváncsiság, majd az ironikus közöny követi.

Riolda háromgyerekes családanya, aki úgy hagyja ott (nehéz szívvel, de kíváncsiságtól hajtva) egy évre az alattvalóit, férjét, gyerekeit, mint ahogy ma egy írónő fogad el egy alkotói ösztöndíjat vagy ahogy egy kutatónő indul hosszabb tanulmányútra. Feltűnő a Riolda és férje közti aránytalanság: Sjön egyszerűen csak ügyes és becsületes férj, ugyanakkor írástudatlan, nem akar uralkodni, nincsenek magasabb életcéljai. Mintha egy olyan mai házasságról lenne szó, ahol a férj háttérbe szorul művész, tudós vagy sztárfelesége mellett, ahol a feleségnek van jobban jövedelmező állása, s inkább a férj marad otthon a gyerekekkel. A mai fogalmaink szerint felvilágosultnak tartható európai nő persze anakronisztikusnak tűnne egy középkori történelmi regény közegében, de egy olyan fantáziavilágban, ahol halott nők szülhetnek, fájdalmat és vágyakat nem érző kísértetek bolyonghatnak az erdőkben, Riolda tündérlénye egyáltalán nem okoz meglepetést.

A halál utáni lét Bánki Éva leírásában nem borzongató és félelmetes, inkább megnyugtató és kedélyes. A kísértetek olyanok, mint a gyerekek, akik nem érzékelik, hogy lenne valami vesztenivalójuk, határtalannak és korlátok nélkülinek érzik létüket, s nem teljesen értik a köztük és a hétköznapi emberek „felnőttvilága” közti különbséget. „A fiatal halottak szeretnek összevissza csatangolni” – jellemzi a helyzetüket a normann erdőkben kóborló kísérteteket megállítani akaró szerzetes. A fiataloknak más a szenvedéshez és a halálhoz való viszonyuk, mint az érettebb felnőtteknek, ezért mutatkozik a középkor halálkultusza kamaszos hóbortnak. A regényben feltűnik egy finom iróniával bemutatott, fiatal uralkodópár (mai fogalmaink szerint gyerekek, ma még az iskolapadban lenne a helyük), aki a végítélet eljövetelét mindennaposnak tekinti: a tizenöt éves, várandós királynő minden este viszi magával az ágyba a fésűjét és az ékszereit, nehogy felkészületlenül találjon rá a halál.

A fordított idő igazi közege nem a történelem, hanem a legenda, az álom és a mese. Velence városa „időcsapda”, „mesebeli és titokzatos” (265.). Meseszerű az is, ahogy az elveszett zsidó törzsek egyike, Dán népe megkerül, ugyanakkor lehet, hogy a kimerült Lea csak álmodta az egészet, miután összeesett az erdőben. A navirok, akikhez kerül, tartják a zsidó szokásokat, de nincsenek könyveik. A magyarázat misztikus, mint a tudatlan zsidó fiú meséjében, aki imaszövegek helyett az ábécé betűit énekelte, mondván, hogy a világ ura úgyis megformálja belőlük a szükséges szavakat: „minek olvasnánk, hiszen mi magunk vagyunk a szent betűk” (153–154.). Nemcsak a sokak által kutatott titkot ismerő, eltűntnek nyilvánított zsidók, hanem a sok földet bejárt asszonyok is helyettesíthetik a könyveket: a mórok Tökéletes Városában ők lesznek a nyitott kódexek. A mórok fogságába esett nők azért mesélnek, hogy életben maradhassanak: a Hákimot történetekkel szórakoztató Riolda olyan, mint Sehrezádé. Mesélés közben kénytelen rájönni, hogy a mórok értékrendje fordított, valós információkat nem érdemes megosztani velük, hiszen csak a mesés képtelenségeket tartják hitelesnek. A mórok úgy tekintenek a nőkre, „mint visszataszító, és mégis csodás ösztönlényekre. Amolyan bölcs tevékre, akik a hajcsáraiknál is jobban tudják, hogy kell a sivatagban tájékozódni” (238.).

Az állatvilág többször is párhuzamba kerül az emberek világával. Riolda szabad életének metaforikus kifejeződései a regényben gyakran felbukkanó madarak. A Rioldát a diktatúra városából Velencébe szállító hajó neve Merula, vagyis fekete rigó, s a fekete rigó jele köti össze az Európát bebolyongó királynőt a lányával, Fionával is. Madárdíszek vannak a velencei paloták mozaikjain is, s különböző madárfajták kerülnek be abba a sajátos naptárba is, mellyel az elbeszélő az alcímek tanulsága szerint titokzatos módon méri az időt. A mórok Tökéletes Városa viszont attól is olyan félelmetes, hogy egyáltalán nincsenek benne madarak. A szabadon szálló madarak ellenképei a kiszolgáltatott nők: ilyen a férjének, majd a naviroknak alárendelt, később a szülésben kiszenvedő Lea, s még inkább a mór selyemgyárban dolgozó, szláv rabszolgalányok, akik nem tudják élve elhagyni a műhelyt, mert egy ízületet vagy inat átvágtak a bokájukon.

A regény kortárs nyelvezetébe szervesen épül be az ókor és a középkor gnómikussága. Néhány jellegzetes, a szövegegészet is meghatározó szentencia: „Az uralom tulajdonképpen nőkhöz illik, mert a férfiaknál kitartóbban viselik el a bűntudatot” (71.), „titkok nélkül minden ember por és hamu lenne” (275.), „A szenvedés tapasztalata erősebb a szerelemnél is” (100.). Ez utóbbi idézet Illighaentől, a normann krónikástól, az előző kötet meghatározó szereplőjétől származik. Továbbra is felbukkannak a titokzatos költőnek, N. hercegnek a versei is, s a költőiség a regény nyelvezetének egyébként is meghatározó eleme. Köztudott, hogy a középkor az antik világ romjaira épült, de ritkán olvasható ennek ilyen csodálatosan költői, ugyanakkor vizuális hitelességű megfogalmazása, mint Bánki Éva regényében: „Mint a partra vetett csontvázak, úgy ragyogtak a fehér templomromok az őszi napsütésben – bizonyságául annak, hogy ez a föld nem a miénk, hogy idegen istenek hatalma alatt állunk.” (261.). A múlt csontvázait felszabdalják, darabjait ereklyekereskedők hozzák-viszik, az új létmód, egy névcsere vagy egy identitásváltás mögött azonban mindig ott vannak az útnak indító, régi-új célokat felvillantó, teljesen soha fel nem táruló titkok.

(Jelenkor, Budapest, 2017)