Csabai Máté: Négykezes

Gyerekek vagyunk. Nem érjük fel a billentyűket, nyújtózkodunk a manuál felé, apa a zongoránál ül, játszik. Nem figyel ránk. Én és Lili ikrek vagyunk. A következő tavasszal fent ülünk a széken, már átérjük a kvintet. Anya ragaszkodott hozzá, hogy elkezdjünk tanulni, egy idős néni jár át a szomszédból, lekváros kenyeret is ken nekünk, ha még nem érkeztek haza anyáék. Néha mutat felvételeket Horowitztól, Richtertől. Én Martha Argerichet szeretem, főleg a haja szép. Zongoraművésznők akarunk lenni. Nekem a fehér billentyűk tetszenek, Lilinek a feketék, később meggondolom titokban magamat, mert szebben szólnak a feketék, de ezt nem merem mondani. Amikor senki sincs a szobában, végighúzom rajtuk az ujjam a mélytől a magasig, olyan, mint a napfelkelte. Lucának hívnak, ami azt jelenti, virradat.

Az osztályteremben áll egy zongora, de mi sohasem zongorázunk, még ha a tanítónéni kéri, akkor sem. Lili int, hogy nem, de én sem akarok. A tanárnő, aki zongorázni tanít minket a zenesuliban, néha kimegy a teremből, olyankor nagyon jó játszani. Pár hónap múlva észrevesszük, hogy nem is megy messzire, csak megáll az ajtó előtt, úgy hallgat minket kívülről.

Az egyik este apa megütötte anyát, de mi ezzel nem foglalkozunk. Olyan a homlokán a sebhely, mint egy rózsaszirom, vigasztaljuk kicsit, de nem őszintén. Amikor anya szomorú, többet olvassa a fekete könyvet. Mi egy kottát lapozgatunk mellette a kanapén, bár még nem tudunk mindent elolvasni. Lili azt mondja Judit néninek, hogy ha lát egy kottát, akkor hallja is, de később bevallja nekem, hogy ez hazugság. Onnantól kezdve én is ezt mondom.

Apa egyre kevesebbet van otthon, később elviszi a dolgait is, csak a zongorát hagyja itt nekünk, ez az ő öröksége. Nagyon ritkán jön ezután, de ha megjelenik, nagyon boldogok vagyunk. Sosem mondja, mikor fog legközelebb jönni, és megmutatja-e valaha, ő hol él. Anya harmincötödik születésnapján játszunk először sok ember előtt, a Varázsfuvolából egy részletet, ez az első koncertünk. Mindketten kék selyemruhácskát viselünk. A néni, aki korábban tanított minket, szerencsére nincs ott, nem szeretjük őt, mert mindig megjegyzi, hogy igazán sajnálja, hogy már nem ő foglalkozik. A visszatérésnél érzem, hogy Lili nem fogja leütni az oktávmenetnél a magas cét, és leütöm helyette én. Később a paplan alatt, elalvás előtt elmondja, hogy mérges érte, és haragszik, de én annál jobban szeretem. Lili feketébb, haragosabb, mint én, amikor tizenhárom éves lesz, a haja is sötétbarnába vált, az enyém marad világos. Anya azt mondja, olyan, mint a búzamező. Lili vastag, fekete festékkel húzza ki a szemeit, én kevesebbet sminkelek.

Debussy Hat antik sírfeliratát játsszuk az első zongoraversenyünkön. Tizenhat évesek vagyunk. Azon a télen nem havazik, a vonatablakban úgy fut végig a hullott lombkoronáktól barna táj, mint egy elöregedett filmtekercs a mozigépben. Lilivel nem beszélgetünk, mindent tudunk egymásról. Anya és apa egy másik vonattal érkeznek majd pár nappal később, a táj már fehér lesz akkor a hótól, december közepe van. Nem szeretünk versenyezni, nem szeretünk közönség előtt játszani. Ahogy a kottát lapozgatjuk, Lili megjegyzi, hogy úgy képzeli el az első tételt, mint Leonardo arcát Raffaello festményén, Az athéni iskolán.

– Hát persze, én mutattam neked azt a képet, emlékszel, én mondtam el, kik vannak rajta.

Lili emlékezik, és sorolni kezdi a figurákat, én csak Epikuroszra emlékszem, aki szerint az ember a fájdalomtól fél leginkább, és mindent megtesz pár percnyi örömért. Én a félelemtől félek leginkább, attól hogy egyszer megszűnik az a burok, amely most körülvesz, amely a zenét, zenét és az ő társaságát jelenti, amelyet nem tudok soha elengedni, és amelyben végtelenségig sem kapaszkodhatom.

A vonat fékez, a bőröndök megbillennek a fejünk felett, megérkeztünk. Párizs. A sínek mellett betonfalak futnak, a falakon graffitivel felfújt számok és betűszavak, amelyekről nem tudom, mit jelentenek. Lelépünk a peronra, de sehol nem találjuk a sofőrt, akit értünk küldtek. Lilivel megvárjuk, míg továbbhaladnak az emberek, úgy állunk a hömpölygő tömegben, mint mozdíthatatlan szigetek, mindenki siet és lökdösődik, de hozzánk mégsem ér senki sem. Várunk, nem tudjuk, mit csináljunk.

– Gyere – karol belém Lili két perc után, és magával húz az egyik kijárat felé. Alig tudjuk lecipelni a bőröndöket a lépcsőn, kiérünk az utcára, és a nővérem egy mellékutca felé mutat. – Menjünk arra.

Zöldre vált a lámpa, és Lili kissé előrefut, zörögnek a bőröndje kerekei. Az utca túlsó oldalán egy hangszerbolt áll, bámulni kezdem a kirakatot, egy gitár ragadja meg a figyelmem, a hanglyuk körüli indiánmintás festést nézem. Valahol messzebb fekete ernyős alakok álldogálnak a járdán, pedig nem esik az eső, én alig merek oldalra pillantani, így csak állok földbe gyökerezett lábbal a kirakat előtt, eszembe jut az is, hogy bemegyek, megvárom itt, míg értünk jönnek.

– Hogy aggódnak, pedig még nem esik, épp csak a felhők gyűlnek – mondaná Lili, és nevetne, de most nincs mellettem. Felrezzenek, és futni kezdek felfelé az utcán, benézek a parkoló autók közé, nem ott bújt-e el, de nem volt sehol, futok tovább a fekete ernyősök felé, és ahogy odaérek hozzájuk, az egyik férfi kilép elém, fekete a kesztyűje is, megragadja a kezem. Ki akarom tépni magam a szorításából, erre ő rögtön elenged, és az ujjával mutatja, hogy kiesett pár összegyűrt papírlap a zsebemből. Dallamok, amiket a vonaton írtam. Összeszedem, futok tovább, nehéznek éreztem a lábaimat, a zongora mély regisztereiben zenél a járda. Az egyik kapualjban áll Lili, és suttog:

– Luca! Luca!

Megtorpanok, nem tudom, mit tegyek, butának érzem magam. Lili az utca túlsó felére mutat, ott áll a sofőr, és nekünk integet. Nem értjük, mit mond, amikor átkel az úton, de valószínűleg siettet. Az eső hirtelen elered, és a hotel felé vezető autóúton Debussy utolsó epigrammájának tempójában jár az ablaktörlő.

A hotelszobánkban egy fehér zongora áll, az egyik támogatónk küldte nekünk, mi leülünk és játszani kezdünk. Két tétel között Lili egy üres akkordot ütöget, én egy dallamot improvizálok d-mollban. Lili két hangot ismétel makacsul, érzem, addig nem fogja elengedni ezt az akkordot, amíg teljesen ki nem fullad, amikor már fáj hallgatni, továbbszövöm a dallamot, eszembe jut az is, amit a vonaton írtam, szeretném belefoglalni ebbe az improvizációba, de nem megy a harmóniához. Lili egyre haragosabban játszik, pattog az ujja a billentyűkön, az én ujjaim simogatják őket. Ötös- és hatoshangzatokat játszok, maszatolok, megpuhítom Lili haragját. Felhőkre gondolok, amik sötétkék mezők felett szállnak el, szelíd bárányfelhőkre és viharos erdőkre, ahol nem tudni, miért sötét a táj, miért morog az erdő, miért érzed nyakadban a vihart, ha az égen fehér, békés foszlányokban szállnak a felhők. Lili lassít, szeretném egy különleges akkorddal lezárni az improvizációt, de ő nem engedi, átnyúl az én oktávjaimhoz, makacs d-mollokat üt, jelzi, hogy folytassam, ütjük együtt a d-mollt, egyre lassabban, egészen addig, míg fáj hallgatni.

Másnap este fehér hálóköntösben állunk a szobában. Éppen fürödtünk, persze szigorúan külön-külön, a bőrünk gőzölög, a ruha egyre inkább hozzánk tapad. Lili élesen felröhög, ahogy nézzük egymást.
– Olyanok vagyunk, mint a horrorfilmekben a kislányok.

– Megázott angyalok – mondom én.

– Nem, a horrorfilmekben a kislányok – lehajtja a fejét, és úgy néz rám, démoni szemekkel –, akik éjjel megjelennek, aztán a halálukról panaszkodnak magas, közömbös hangon.

Azzal a zongorához ugrik, és ütni kezdi a billentyűket, először egy Liszt-etűdöt játszik, de ügyetlenül, mert nem tudja még jól, aztán ököllel üti a zongorát, zeng a szoba, hatalmas fürtökben pattognak a hangok a falak között, Lili pedig egy nevetéssel hátraveti a fejét, és nem is hagyja abba a hangzavart addig, míg határozott kopogás után be nem nyit egy boy, és elküld mindkettőnket (parancsolóan, de kedvesen) – aludni. Lili ül a baloldalamon, a vizslató zsűritagok pedig a jobbomtól néhány méterre. Lili úgy játszik, ahogy tegnap éjjel, kínozza a zongorát, de most a helyén van minden hang. Elragad magával, úgy érzem, belém költözik valami, méreg szivárog a szelíd hangok közé. Lili egy forténél hátrahajtja a fejét, hangtalanul nevet, az én magas hangjaim pedig olyanok, mint a villámcsapás. Zárlat, vége a kottának, bár már nem lapoztunk az utolsó öt oldalnál.

– Pontatlan volt – mondja az egyik ősz hajú bácsi.

– De hatásos.

– Hogy tartotta a baloldali a kezét! – mondja egy nő suttogva, mert nem akarja, hogy halljuk. – Nem lehet így játszani.

Végül a legbölcsebb zsűritag azt mondja, hogy nagyon ügyesek vagyunk, de soha ne engedjük el így a gyeplőt. Az a bizonyos tűz legyen szép – valahogy így fejezi ki magát, ami szerintem is ostobaság, Lili pedig napokig dühöng rajta.

Vannak álnok zenék. Ezek olyanok, hogy addig támadnak, ütnek, vernek disszonáns akkordokkal, hogy teljesen megadod magad, tönkremész, aztán jön egy fényes dúr akkord, meg néhány mollos dallam, és a szépség úgy jut be rajtad a ledöntött ajtóidon, hogy azt már visszaparancsolni nem tudod soha. Benned marad. Azt hiszem, hogy a rossz dolgok készítik elő az embert a jó dolgokra.

A következő két évben számos versenyen szerepelünk, rengeteg koncertet adunk, mégsem érezzük, hogy többek lennénk általuk. Egyszer Londonban játszunk, amikor a hangverseny közepén elgurul mellőlünk a zongora, és a közönség nevetni kezd. Lili feláll a székről, és a karomnál fogva rángat be az öltözőbe. Percek telnek el, ülünk egymással szemben, és némán megállapítjuk, hogy mindaz, amit játszottunk aznap este, hazugság volt. Úgy játszottunk, ahogy hallani szerettek volna minket. Úgy mozogtak a vállaink, a karjaink, az ujjaink, úgy dőlt előre a törzsünk, hogy idegennek éreztük önmagunkat is. Hosszú hallgatás után csak annyit kérdezek, hogy ugye, nem volt jó, és Lili bólint. Nem megyünk vissza a színpadra, és hiába siet utánunk egy ügyelő, hogy már rögzítették rendesen a zongorát, visszamehetünk, és hiába kérlel az ügynökünk. A közönség visszakapja a pénzét, mi pedig egy csapásra hírhedtek leszünk. Attól kezdve még több helyre hívnak, és a nevünkben mindent elvállalnak. Hamburgban a Wanderer-fantáziát játsszuk, amikor Lili a darab közepén (azt hiszem, szándékosan) belekezd a Nagy fúgába. Alig emlékszem a hangokra, de improvizációval átjutok néhány ütemen, Lili pedig válaszol az improvizációmra. A lapozó pánikolni kezd, véletlenül kettőt hajt a kottában, mi pedig visszatérünk a leírtakhoz. Úgy emlékszem, erről a koncertről készült hangfelvétel is, bár azóta sem tudtam azt megszerezni. Lisszabonban nem vagyunk hajlandók a színpadra lépni, mert az arcomon megjelent egy pattanás. Magunkra zárjuk az ajtót, nem válaszolunk a kopogtatásra, a szervezők pedig kénytelenek hazaküldeni a közönséget. Minket ez nem érdekel túlságosan, még akkor sem, amikor apa öt percen át ordít a hotel folyosóján, hogy ezt nem tehetjük, és jöjjünk elő. Pedig ő is tudja, hogy épp ez a célunk – hogy megtehessünk bármit, és most elsősorban a billentyűkre gondolok.

Tizennyolc éves korunkra minden kamaszos ügyetlenségünket kinőjük. Engem egyre inkább csak Lili érdekel a világból, őt pedig csak a világ. Amikor először megyünk Amerikába, Lili elveszik New Yorkban, és fél napig nem találom. A fürdőszobában voltam, amikor eltűnt, és fogalmam sincs, hol kereshetném. A recepción egy fiú úgy néz rám, mintha őrült lennék, és amikor megkérdezem, hogy látta-e, hogy valaki elhagyta az épületet, nagyot nyel, és nyökög valamit. „It was just you in the last hour, ma’am” – válaszol, sajnos túl gyorsan, így vissza kell kérdeznem. A válaszából egyértelműen kiderül, hogy összetéveszt minket, úgyhogy kilépek az utcára.

Egészen beesteledett már, és ahogy loholok, a sok fordulótól megszédülök, beledőlnek a szemtükrömbe az épületek, fekete pontokból áll a világ, megtántorodom. „Itt kell lennie” – gondolom. A fodrászat mellett álló bárban bukkanok rá, ahol átszellemülten figyel egy ügyetlen zongoristát, aki folyton melléüt, kihagy ütemeket, egyszóval borzasztó fakezekkel játszik. Később, a szállodában elmondja, hogy azért nyűgözte le az illető, mert minden egyes pontatlanságában meghallotta a pontosságot, átélte azt a megdicsőítő felismerést, hogy tudja, hogy kell jól játszani valamit, ha meghallja azt rosszul. Megdicsőítő – ezt a szót használta. Én egyik nap úgy érzem, hogy én vagyok a világ legügyetlenebb játékosa, a másik napon viszont semmivel sem lehet letörni az önbizalmamat. Lili azt mondja, hogy ez normális, de ő sohasem szokott ilyet érezni. Aznap kapom tőle az első csókot, mióta nem vagyunk gyerekek.

Mikor a sacramentói dombokon kinyílnak a papagájtulipánok, a hegyek intenek az égnek, az ég pedig csendes esőt küld a földre, hogy felerősödjön a virágok illata. Ha sokáig nézem ezeket a tulipánokat, hullámozni kezd a mező, megmozdulnak a kelyhek, apró napkorongokká válnak a fénylő esőcseppek, és hirtelen elhiszem, hogy minden egyes esőcsepp egy újabb kozmosz, hasonló a miénkhez, egészen addig, míg a csepp le nem gurul a virág tövén, és fel nem issza a föld. A tulipán életre kel, növekedni kezd, és indázó mozgással Lili lábai közé tekeredik, a kehely éppen eltakarja az ölét, mert már hetek óta szeretkezünk.

Azt hiszem, természetes, hogy megtörtént. Vannak testek, amik összetartoznak, ennyi az egész. Mi megsejtjük ezt az összetartozást, de lehet, hogy egyszerűen még emlékezünk rá. Hetekig nem mozdulunk ki abból a művészházból, ahol ekkor lakunk. Van, hogy az ablakot sem nyitjuk ki napokig, pedig az oxigén hiányától már kábák vagyunk. Játszunk, egyre kevesebbet nyitjuk ki a kottákat, mert egyre kevesebbet értünk belőlük. Régen megtanult zeneművek ütemeiből játszunk új műveket. Nem akarok semmi mást, és nem akarok semmi többet megérteni magunknál. Úgy érzem, hogy annyi a világ, amennyit választok belőle, és ez a szabadság, a szűkösség szabadsága azért örömteli, azért könnyebb a tágasságnál, mert kicsi vagyok én is.

Amikor ezt elmondom Lilinek, azt mondja, nem örül, hogy így gondolom. A szűkösségünk állandóan úton van, mondja, hogy újabb dolgokat nyeljen magába, más dolgokat pedig kivet magából. Szüntelenül hullunk szét és hagyjuk mögötte a tagjainkat, hogy aztán ordító hiányaink jelentkezzenek értük. Másnap a mellettünk lévő szobában szeretkezünk, a harmadik napon pedig az azt követőben, és mindig hátrahagyunk egy darabot magunkból. Lili a negyvenhatodik este nagyon erősen szorít, aztán lassan hozzám dörzsöli apró melleit, végigcsókolja a hasam, és olyan erővel mozgatja a nyelvét, hogy néhány percen belül elmegyek, és erőm sincs visszaadni neki.

Negyvenhét napig éltünk így, aztán egy reggel arra ébredtem, hogy Lili egy dallamot játszik, pont azt, amit előzőleg éppen álmodtam.

Hallom a zenét álmomban, aztán felébredek, és ugyanaz a zene a szobában szól. Lili játssza. Az álmomba férkőzött. Minden más ebben a két világban; amit valóságnak hittem, az álom, amit éreztem, csalódás, és ami valóság, az az álomban érvénytelen. Ilyenkor csak egy dolog köti össze ezt a két világot: ez a dallam. Ezt a dallamot kell eljátszani.

Ha azt kérdezed, mi a titkom, ezt tudom mondani. Mindig azt a határt keresem, amikor már megszűnök azért, hogy amit játszok, az lehessen.

– Úgy próbálok játszani, ahogy te játszanál – mondja Lili, ahogy felkelek.

– Nem fog menni.

Nevetek.

– Finoman, kicsit tétovázva. – És tovább játszik. – Így. Megfigyeltem, hogy a csuklódat pár hajszállal alacsonyabban tartod, mint én. Kicsit alacsonyabból ütsz a billentyűkre…

A kezemet nézem, kinyújtom, és úgy teszek, mintha hangszer lenne előttem. Megpróbálok magasról ütni a billentyűkre, megemelem a csuklómat, úgy ejtem alá. Felugrom, a zongorához rohanok, és játszani kezdek. A ritmus éles, a hang határozott, érzem, ahogy az ujjam vége belefájdul az ütésbe, az ujjperceimnél pattogzik az elektromosság. Úgy próbálok játszani, mintha Lili játszana.

Lili félrehajtja a fejét, halványan mosolyog, végül így szól:

– Elmegyek reggeliért.

Most, hat évvel később is érzem, amit akkor. Lilire várok, már órák óta nem jön vissza. Megölték. Elrabolták. Elüthette egy autó, vagy átzuhanhatott egy híd korlátján, amikor összeütközött egy biciklissel. Körülnézek a szobában, és észreveszem, hogy Lili dolgainak jó része eltűnt. Szappan, fogkefe, tampon, a nyakláncai, az arany karkötők, amikhez annyira ragaszkodott. A tárgyak körvonalai elmosódnak, a fények kiélesednek, a hangok eltompulnak. A földszinten nyüzsgő művészek, festők, írók, bohócok és másféle bolondok, akik ebben a pillanatban ihletettek, átkozottak, boldogok és szomorúak, és egyáltalán, annyiféleképpen éreznek, ahányan csak vannak, megállnak egy pillanatra, és felnéznek a plafonra. Nekivágom magam a szekrénynek, könny nélkül zokogok, és ha csak egy pillanatra is, megpróbálok nem gyönyörködni a keserűségemben.

Lili elment.

A gyomrom hullámzik, a testemet bántja a textil anyaga. Kiforrósodik az arcom, és artikulálatlan, éles hangon felkiáltok. Hirtelen hagyom abba, és hallgatom, hogyan visszhangzik a szobában.

Reménykedéssel töltöttem a következő évet, de Liliről nem hallottam semmit. Tökéletesen eltűnt. Én vettem egy vidéki házat Csehország déli részén, ahol senki sem ismer, és nyugodtan dolgozhatok. Nem volt szükségem senkire és semmire. Itt egyébként olyan házak vannak, mint amilyeneket gyerekkoromban láttam otthon. Meredek, piros cseréptetejük van, kicsi használhatatlan teraszuk az utcafronton, és apró, hosszúkás ablakaik. Két szoba volt a házban, az egyikben a stúdiómat rendeztem be. Nagy fekete Steinway, vele szemben egy keverőpult, hangszigetelt lemezek, kották. A másikat hálószobának szántam, reménykedve abban, hogy minél kevesebb időt töltök majd ott.

A négykezes Bach-átiratokkal kezdtem. Nagyon jól játszottuk őket, de a kritikusok folyton a szemünkre hányták, hogy nem voltunk autentikusak, nem voltunk korhűek. Erre azt mondtuk egy interjúban, hogy nem is lehetünk azok, hiszen minden zenét hallottunk már, ami azóta készült. Kinyitottam a kottát, és hozzákezdtem az alsó szólamhoz, felvételre játszottam az első tételt, aztán visszajátszottam magamnak, így zongoráztam rá a felső szólamot. Aztán ezt játszottam le, hozzájátszva az alsót, amihez aztán feljátszottam a felsőt. Néhányszor megismételtem ezt a műveletet, aztán a legutolsó felvételeket elmentettem. Úgy vélem, hogy együttzenéléskor ez a folyamat végtelennek hat, ahogy a játékosok között cikázik a zene, a kérdések, a válaszok. A hangok. Nekem meg kellett elégednem néhány ismétléssel, hogy úgy érződjék, két játékos hat egymásra a felvételen, és nem egyszerűen csak egy időben egy darabot játsszanak.

Így rögzítettem az egész lemezt, aztán a felvételeket elküldtem a DG-nek, akik akkor már négy albumunkat megjelentették. Képet is küldtem, amin Lilivel vagyunk a művészlak szobájában. Megírtam, hogy újra lemezt készítettünk. A kiadó persze lecsapott a felvételekre, és három hét után piacra is dobta az ötödik közös lemezünket, amelyen valójában csak én játszom.

Debussy-négykezesekkel folytattam. Liszt. Ravel. Most Faurét tanulom, a Dollyszvitet. Ez az életem. Reggelente átmegyek a sarki boltba, és az ujjammal mutatva kiválasztom, mit kérek. A netbank nyelvét angolra állítom, úgy fizetem be a csekkjeimet, és nagy borravalókat adok az ételfutároknak, hogy ne haragudjanak, amiért nem beszélgetek velük. Nem tudok csehül, egyre kevesebbet olvasok, és lassan megtanulok szavak nélkül gondolkodni. Épp ezért most aggódom, ha elbeszélésem pontatlan.

Nem érdekes ez a kézirat, és nem tudom, miért kezdtem hozzá. Hajnalban szoktam írni, amikor még az állott levegő telítettsége nyomja a szobát. Néha az íróasztaltól visszafekszem az ágyba, a paplant szagolom, a fekhely illatát. A testemet. Kopogást hallok az ajtó felől, és félek felállni. Tegnap a szomszédasszony rontott be tapintatlanul, pedig csak medvehagymából szeretett volna adni, ami a kertjében termett. Nem tudtam elég gyorsan becsukni a stúdió ajtaját, mert az asszony már az előszobában állt, és gyanakodva lesett be a helyiségbe. Persze beszélni nem tudtunk, ezért csak bólintott, és átnyújtotta a hagymát. „Dhěkuji” – mondtam. Sokszor rettegek a betörőktől, meg attól, hogy híre megy, ebben a házban egy védtelen, viszonylag gyönge nő lakik egyedül. Többszöri kopogtatás után lépteket hallok mögöttem, Lili lépteit. A kezében a legújabb „közös” lemezünket tartja, és kiabálva kérdezi, hogy mégis hogy csináltam ezt? Aztán igyekszik higgadtabban beszélni, és elmondja, hogy akkor zongorázott utoljára, amikor nekem játszott, a művészlak tetőterében, azóta nem nyúlt a hangszerhez, és nem is fog. „Veszélyes, veszélyes” – kiabálja, és percekig őszintén nem értem, mire gondol. Azt is hozzáteszi, hogy tudja, hogy a művészlak volt az a hely, ahol sokszor úgy éreztük, hogy egy-egy zene legmélyére nyúltunk, amikor addig játszottuk őket, míg a hangok egészen mássá alakultak, aztán minden mélyén nem is maradt más hang, csak a csönd.

– A csöndhöz tartom magam, nem játszom – mondja Lili – Mi eljutottunk a végére.

Megragadom a vázát, ami a komódon áll, csöndben a szoba közepére lépdelek, és földhöz vágom. Egy bögrét találok, azt is összetöröm, és eltökélt szándékom, hogy ugyanezt teszem a falitányérral is. Higgadt vagyok, és ahogy a szilánkok között lépkedek, még arra is figyelek, hogy meg ne vágjam a lábam. Keserves volt az elmúlt hat év, de végül meggyógyított a fájdalom. Lili szemébe nézek, és a jelenet hirtelen úgy fest, mintha egy jól koreografált tánc lenne. Megpróbálok rájönni, hogy miért jött. Nem hiszem, hogy valóban dühös lenne, ahogy most én sem. Látni akart, mert hiányoztam neki.

Hiányoztam neki, mondja öt perccel később, amikor meztelenül fekszünk egymáson, és hogy velem marad, ha sohasem zongorázok többet. Bólintok, Lili magához szorít.

– Itt maradok – mondja.

Tudom, hogy mások voltunk. Hogy az is lehet, hogy semmit nem értettél abból, amit elmondtam, mert nem voltam pontos. Nem írtam meg, hogy hány turnéra, hány versenyre mentünk, melyik városokban jártunk, kik kísértek el minket – legtöbbször anya, de kétszer apával mentünk, és voltunk Berlinben, Bécsben, Varsóban és Prágában, Párizsban, Marseille-ben, Madridban –, sem azt, hogy mennyi pénzt kerestünk és mire költöttük. Nem számítanak. Persze mindezt alig értheted, és úgy érzem, hogy én is egyre kevésbé. Lili bezzeg nem viselt el semmiféle értetlenséget. Állandóan megértést követelt. Követelte, hogy feleljenek a kérdéseire, amelyeket teljesen ártatlanul, ebéd vagy tévénézést közben tett fel ismerősnek és idegennek: „Szereted a félelmedet?” „Benned hol rejtőzik a sötét?” Ezt pedig tőlem kérdezte, mikor anyánk koporsója felett álltunk: „Miben más egy születés?”

Azt feleltem neki: – Innen, ahol most állunk, pont az ellenkezője.

Lili közben ölel, azt mondja, hogy marad, de tudom, hogy csak hazudhat. Lili el akar menni. A ruhám véres lesz aznap éjjel, mikor meghal, de a halált fulladás okozza. Rendőrök jönnek, kérdeznek, és én az igazat felelem mindenre. Sokszor elmondom, hogy nem értek semmi mást, csak a zenét, mert az nem mond semmit.

Szép most itt. A parkban, ahová az új szobám ablaka néz, éjjelente mályvaszínűek a fák, nappal pedig emberek sétálnak fel-alá, nevetnek, sírnak, örülnek és boldogok, egyszóval csupa olyat tesznek, amit az emberek általában, de valami olyan különös erővel, amit mindenki más, a kerítéseken túl, elviselhetetlennek tart. Esténként egy órát zongorázom, aztán a következő napon azon gondolkodom, hogy mit és hogyan játszhatnék még. Senki sem ismeri úgy a hangokat, mint én, muszáj zongoráznom. Pedig boldog lehetnék. Apa sokszor mondta – de nekem most sem megy –, ideje, hogy ami a világban van, ésszel felérjük. Nem vagyunk gyerekek.