Csobánka Zsuzsa Emese: Tart a föld

Csak annyit kért, a szemetet vigyem le.
Így szoktuk. Azóta külön zsákban hordom
a fontos dolgokat. Ízekre szedve a részletek.
Az illata, a haja színe, az íze és a súlya.

A napba nem merek belenézni.
A világot ő takarta ki a káprázat helyett.
Építőkockákkal játszom a kertben,
romjaink alól kotrok ki törmelékeket.

Minden egyre kisebb. Szálazódik. Hullik.
Olykor felriadok. Meg fogok szűnni lenni.
Persze könnyebb lenne lenni fénynek.
Nem lát, nem érez, nem átkozódik.

Ésszel felérhetetlen a pusztulás e szükséges alakzata.
Gyorsan mozgok. Hátha ami lassabb, mélyebben hat.
De távolról ugyanolyan mozdulatlan kőrengeteg vesz körül.
A sivatagot nincs, ki szelídítse, ha álomba merül.

Lehettem volna bátrabb.
Lehettem volna férfi.
Lehettem volna megmentett játékmackó,
aki a világot kiszakadt gombszemével méri.

Lehettem volna gőzölgő szarvas a barlang mélyén,
vagy a tetemet messziről elkerülő északi fény.
Aluljáróban nyitott tenyér, aztán fordított földi mása.
A kezemet tartó föld bolyongó lélekvándorlása.

Lehettem volna egyenes, lehettem volna görbe.
Kitartott pillanat, amikor magammal nézek tükörbe.
Mert végül minden oszló, bomló, elcsigázott részem
a partra vetődve csak nevet az egészen.

Hogy ugyan mi volt fontosabb a színnél, amit láttál?
Tudsz-e boldogabbat a medvét ölelő önmagadnál?
Van-e fény, ami ne hintázna benned?
Ha tart a föld, van-e mélység, mely ne téged emelni lenne?