Szarka Károly: A nulladik generációs értelmiségi

Szarka Károly: A nulladik generációs értelmiségi

A szerző felvétele

 

 

– Ennyire látszik rajtam, hogy vidéki vagyok?

– Csak akkor, ha megszólalsz.

 

A fenti bődületes mucsaizás elszenvedő alanya egy kedves ismerősöm volt, aki ráadásul ugyanabból a kisvárosból érkezett Budapestre, ahonnan én, szóval akár én is lehettem volna az áldozat. Persze nem kell vérig sértődni, ha valakinek felismerik a tájszólását, esetleg szóvá is teszik azt, és amúgy sem tartom szerencsésnek, ha mindenféle hiperérzékenységek takarják ki az igazán fontos problémákat, főleg egy olyan korban, amikor bőven van más bajunk is. Viszont nemrég meghallgattam egy kiállításmegnyitóval egybekötött kerekasztal-beszélgetést a budapesti FKSE-ben (Független Képzőművészek Stúdiója Egyesülete), és mivel a helyszínen nem kérdeztem és nem szóltam hozzá, illetve másnap sem írtam róla tárgyilagos beszámolót, azóta is foglalkoztattak az ott elhangzottak.

Utólag jöttem rá, hogy nemcsak azért hallgattam, mert irtózom tőle, hogy egy zsúfolt teremben hangosítás nélkül beszéljek, vagy átbukdácsoljak a széksorokon a mikrofonig, és hogy a tudósítás sem csak a lustaságom miatt nem született meg, hanem azért, mert a beszélgetés résztvevőihez hasonlóan én is inkább a személyes történetemet meséltem volna el. Ahhoz meg szűkösek voltak a kérdés, a hozzászólás és a tudósítás keretei. De az elhangzottak továbbra sem hagytak nyugodni, ezért úgy döntöttem, mégis leírom, ami eszembe jut, legyen az saját vagy lopott gondolat. A témához kapcsolódó kiállítást egyébként az egyik kurátor, Bajusz Orsolya nyitotta meg, Böcskei Balázs politológus, Mán-Várhegyi Réka író, Seregi Tamás filozófus és Trapp Dominika képzőművész, a kiállítás másik kurátora beszélgetését Básthy Ágnes moderálta.

A Művésznek mentem, idegen lettem cím arra utal, hogy a kívülről (értsd: vidékről és/vagy alacsonyabb státuszú családból) érkezők sérülnek, ha be akarnak kerülni abba a közegbe, ami érdeklődésüket tekintve akár természetes közegük is lehetne. Művészeti és tudományos elitet emlegettek a megszólalók, ami elsősorban budapesti kulturális elitet jelent. Ennek történelmi okai vannak: a Trianon utáni Magyarországon nem sok olyan nagyváros maradt, ahol egyáltalán kulturális életről beszélhetünk. Vagyis a kultúra elitjét azok alkotják, akik a magyar fővárosban születtek és nőttek fel, esetleg a szüleik vagy nagyszüleik is budapestiek, illetve a családjaik nemzedékek óta értelmiségi foglalkozásokat űznek. Néhány konkrét történetből, érzékenyebb (esetenként általánosító, sőt igazságtalan) hozzászólásból az is kiderült, hogy az úgynevezett elit nemcsak bejelentett budapesti lakcímmel és többgenerációs értelmiségi múlttal rendelkezik, hanem sznob és kirekesztő is.

Miben nyilvánul ez meg? Többen például abból vezetik le Orbán Viktor jobboldali fordulatát, hogy vidéki fiatalként a liberális közeg annak idején nem fogadta be, sőt rendszeresen kigúnyolta, megszégyenítette. Kemény István Nyakkendő címmel még verset is írt arról a legendás esetről, amikor egy idősebb szabad demokrata képviselőtársa – állítólag atyai jóindulatból – megigazította a ferdén álló nyakkendőjét. Arról pedig egy videó kering a neten, ahogy a komplett ellenzéki értelmiség nem egyszerűen megmosolyogta, hanem hangosan kiröhögte egy 1993-as balatonszárszói találkozón az ott felszólaló, akkor még szintén ellenzéki és valóban fiatal demokrata politikust egy nyelvbotlása miatt („likviditás” helyett véletlenül „likvidálást” mondott). Ez a példa persze biztosan nem alkalmas arra, hogy levezessük belőle a NER kultúraellenességét, legfeljebb azt, hogy miért nem él meg az ellenzék a főváros közigazgatási határain túl, ez az írás viszont nem erről szól.

Ráadásul szóba sem jött a beszélgetésen, aminek nem is az volt a célja, hogy sokadszorra kiélezze a népi–urbánus ellentétet, ahogy az sem, hogy új elitként jelentkezzen be a régi elit helyére. Egyéni sorsokon keresztül viszont rámutatott, hogy a belbudai vagy belpesti értelmiség lépten-nyomon érezteti a kultúrfölényét a kívülről jövőkkel szemben, vagyis hajlamos felülről beszélni, ha külvárosiak, vidékiek, netán határon túliak kerülnek az útjába. Nemcsak a mucsai tahókról vagy a kültelki suttyókról, a parasztokról vagy a prolikról van szó, hanem azokról is, akik a horizontális vagy vertikális társadalmi mobilitásnak köszönhetően diplomát szerezhettek, akik alkotni vagy kutatni szeretnének, akik művészeti vagy tudományos területen próbálnak érvényesülni.

A lesajnálás tehát áltanos jelenség, és akkor még nem beszéltünk az igazán lényeges kérdésekről: örököl-e valaki belvárosi lakást a nagymamától, beleszületik-e a tanszékvezető apuka kapcsolatrendszerébe, találkozik-e fiatal korában kortárs alkotókkal, egyáltalán megtanul-e olyan túlélési stratégiákat, amik ebben a szférában elengedhetetlenek. Részben a származás dönti el, minderre kinek van nagyobb esélye. De ha ódzkodunk attól, hogy származásról beszéljünk, fogalmazhatunk máshogy: kulturális területen is fontosak a hatalmi pozíciók, és azok igenis örökölhetők. Egyszer csak én is elkezdtem magamra nem egyszerűen értelmiségiként, hanem kimondottan elsőgenerációs értelmiségiként tekinteni, újabban pedig kitaláltam magamnak a „nulladik generációs értelmiségi” kategóriát. Hasonlítok rájuk, de mégsem vagyok teljesen ugyanolyan. De miért baj, hogy máshonnan jövünk? Nem jelent inkább előnyt, hogy többet láttunk a világból?

A négy beszélgetőpartner vallomásai a társadalmi mobilitás érdekes keresztmetszetét adják, történeteik egyszerre tipikusak és egyediek. Földrajzi értelemben Mán-Várhegyi Réka érkezett a legmesszebbről, az erdélyi Szászrégenből, igaz, már gyerekkorában Budapestre került. Az ő sztorija az információhiány, a helykeresés és a pályamódosítás miatt mondható jellegzetesnek: szociológusból lett író, íróként viszont fogalma sem volt, kihez fordulhatna a szövegeivel. Nem ismert szerkesztőket, kortárs szerzőket és íróköröket, egy békásmegyeri albérlet konyhájában ülve pedig igencsak távolinak tűnt a cél, hogy komoly folyóiratokban publikáljon, esetleg könyve jelenjen meg. Közben kaméleonként próbált beleolvadni a környezetébe, időnként szembesülve azzal, hogy egy-egy idegen szó jelentésére rákérdezni ciki, mert az errefelé az alapműveltség része.

Seregi Tamás Salgótarjánban született, és olyan családban nőtt fel, ahol az apa nem is nagyon érti, mit tanul a fia. Seregi kötődési problémájáról vallott az egybegyűlteknek: akár írókkal, költőkkel, akár esztétákkal vagy filozófusokkal ült egy asztalnál, mindig megrémítette a gondolat, hogy élete hátralevő részét velük kell eltöltenie. Trapp Dominika, aki a Budapesthez közeli, de szintén kelet-magyarországi Albertirsáról jött, egy idő után azt vette észre, hogy egzotikumként tekint saját vidékiségére, ami korábban természetes volt számára. A megfelelési kényszer, a felfelé igazodás, a gyökértelenség érzése mellett ez is egy tipikus stációja a beilleszkedés folyamatának: ha sem a régi, sem az új lakóhelyhez nem kötődik igazán, éppen a távolságból, a különbözőségből, az idegenségből, a hiányból próbál identitást építeni magának az ember.

Talán Böcskei Balázs dacol leginkább az értelmiségi lét követelményeivel. Győr valamennyivel közelebb van Bécshez, mint Budapesthez (ahogy egyébként az én szülővárosom, Mosonmagyaróvár is), tehát nem egy élhetetlen helyről érkezett, de nem is a szellemi élet fellegvárából. Később a sokak által lesajnálóan csak Nyóckerként emlegetett Józsefváros volt számára a legotthonosabb, Újlipótvárosba költözve viszont sokszor úgy érezi, tojásokon lépked. Nem is szereti értelmiségiként exponálni magát, sőt kijelentette, hogy nincs dolga azzal, aki frusztráltnak, komplexusosnak nevezi a perifériáról érkezőket, a beilleszkedni nem tudókat vagy a beolvadni nem akarókat.

Hallgattam tehát ezeket a történeteket, és mindegyikben magamra ismertem. Én is érzem a bőrömön, hogy az elit folyton kódokban fogalmaz, ez pedig kiközösítéshez vezet. Budapestinek túlságosan vidéki, vidékinek viszont már túlságosan budapesti vagyok. A helyzetem annyiban speciális, hogy vidéken születtem, de ott is diplomáztam, és csak utána költöztem „fel” (a szélességi fokokat tekintve inkább le) a fővárosba, tehát már felnőtt fejjel kellett újraszocializálódnom. A kapcsolatrendszer és a hasznos információk hiánya, az albérletből albérletbe költözés nálam is megvolt, utóbbi sűrűbben is annál, hogy igazán otthonomnak érezhessem a várost, de már nem költöznék vissza oda, ahol ugyan több a fa és tisztább a levegő, de kevesebb a kulturális program, a szórakozási, ismerkedési, tanulási- és munkalehetőség, és ahol még éjszakai busz sincs. Ha az ember eljött valahonnan, jó eséllyel azért tette, mert ott is kívülálló volt.

A beszélgetés kötetlenebb részében aztán volt még egy kis vita arról, hogy valóban számít-e, ki honnan jött; a hozzászólások között elhangzott, hogy az áldozati szerepet nem érdemes megcélozni, mivel „az már úgyis foglalt”, és hogy nem kell folyton a „budai geciknek” megfelelni. Ami engem illet, panaszkodni nem akarok, végül is foghattam a kezemben könyvet otthon is, még ha nem is volt több ezer kötetes családi könyvtárszobánk és folyóirat-előfizetésünk. És bár nem lettem az elit része, mégiscsak kaptam publikációs lehetőséget, ösztöndíjat, állást. Barátkoztam budapestiekkel, akikkel néha észre sem vettük, hogy nagyon mások lennénk, és barátkoztam magamfajtákkal, akik budapestiebbek akartak lenni a budapestieknél, és néhányuknak sikerült is. Talán akkor lehet egészségesen viszonyulni a kérdéshez, ha az ember elfogadja saját furcsaságát. Előbb-utóbb úgyis rutint szerzünk idegenségből.

 

Simon Zsuzsanna felvételei

 

 

 

 

Szarka Károly (1984, Mosonmagyaróvár)

Budapesten él, szerkesztő és újságíró, cikkeit többek között az Articsóka, a Bárka, az Élet és Irodalom, a FÉL, az Irodalmi Jelen, az Irodalmi Szemle, a Kortárs, a KönyvesBlog, a Librarius, a Litera, a Népszabadság, a Népszava, a Prae.hu, a Revizor, a Tiszatáj és a Szifon nyomtatott és online felületein publikálta. A Noran Libro Kiadó szerkesztője, tagja a József Attila Körnek és a Fiatal Írók Szövetségének. Készülő első regénye, Az én hibám tervéért 2017-ben Móricz-ösztöndíjat kapott.