Pápay Szandra: Transzkulturalizmus az irodalomtudományban

Transzkulturalizmus és bilingvizmus az irodalomban című kötetről

Az utóbbi évtizedekben az irodalom – és alapvetően minden művészet – egy-egy sajátos jelenségéről beszélni más jelenségektől elhatárolva szinte lehetetlen vállalkozásnak tűnik. A társadalmi és kulturális mozgások, a folyamatos technikai fejlődés, a kommunikációs eszközök és fórumok radikális változásai soha nem tapasztalt mértékben alakítják a művészi gondolkodást is.

E váltást az irodalom a posztmodernnek nevezett kategóriával próbálja leírni és megérteni. A meghaladásként értelmezett korszakot nagyon sokáig pusztán az addig használt jel- és jelentésrendszer módosulásaiban, egyfajta művészi autonómiában tudta vizsgálni; így a motiváltság mint fontos jelentés-összetartó tényező, sokszor kívül került az interpretációkon. A műalkotásokban megjelenő nyelvi és stilisztikai keveredések, a fiktív és referenciális szövegek határelmosódásai többnyire tét nélküli játékként határozódtak meg. Míg e műértési stratégia relevánsnak is bizonyult a korszakhatárként értékelt időszakra tekintve, azonban most már jócskán túl vagyunk a posztmodern korai, váltásként értelmezett szakaszán. Több mint fél évszázad időbeli távlatából kezdünk rálátni a viszonylag egységként értelmezett posztmodern sajátos tendenciáira, belső váltásaira és változásaira.

Németh Zoltán A posztmodern magyar irodalom hármas stratégiája (2012) című könyvében a posztmodernt három egységre bontja, melynek jellegzetes állomása az előbb felvázolt areferencialitás, végpontján pedig egy a mába nyúló, még alakuló, jóval motiváltabb egység, az antropológiai posztmodern rajzolódik ki. E korszakrész értelmezése szerint jóval nagyobb tétje lesz a műalkotás korábban játékként értelmezett önmozgásainak. A határ-összemosódások tudatos eszközként, a művészi szöveg pedig olyan hibrid médiumként jelenik meg, mely saját művészi jelentéslehetőségein kívül megnyitja a teret a több nézőpont felőli olvashatóságnak.

A Németh Zoltán és Magdalena Roguska által szerkesztett Transzkulturalizmus és bilingvizmus az irodalomban című tanulmánykötet alapvetően az e korszak indikálta irodalomértési stratégiákat járja körül. Egy olyan dinamikus gondolkodásmód eredményeit mutatja fel, mely belátja, hogy a megváltozott művészi anyag újszerű nézőpontokat és fogalmakat kell, hogy életre hívjon. Időszerűségét erősíti, hogy a kötet szövegei egy a közös gondolkozást elindító 2017-es konferencia eredményeként születtek.

Az összehasonlító irodalomtudomány alapvetéseiből építkező kérdésfelvetések a multikulturalizmus köré kapcsolható fogalmak újragondolását tűzik ki célul, sok helyen párbeszédbe lépve, vagy épp meghaladni kívánva az adott fogalmi apparátust. A transzkulturalizmus mint a nyelvi és kulturális hibriditás kategóriáit mozgatni kívánó, azok fölé nyúló kategória elsődlegesen egy stabil nézőpontként határozódik meg. Németh Zoltán kötetindító elméleti áttekintésének fogalomhalmozásait olvasva (amalgamáció, kozmonomád, diverzitás, deterritorizáció, elmosódottság, multilingvizmus, integráció, negociáció stb.) érezzük is az iránymutatás szükségességét irodalomértési stratégiáink fogalmi útvesztőiben.

A kultúrák egymásra hatását központba helyező transzkulturalizmus alapvetései között a nemzeti szempontú irodalomértés meghaladása lesz lényeges szempont. A kötetben összegyűjtött kutatások ennek megfelelően több nyelvű, kevert kultúrájú szerzők műveit vizsgálják, akik szövegeikben témává is emelik e kettős létmód problematikusságát. E művek pozícionálása és értékelése egy nemzetiségi és kulturális alapon szerveződő műértési séma alapján valóban lehetetlen lenne.

S bár a megközelítésmód erős aktuális szociokulturális kontextusából úgy tűnhet, pusztán a kortárs irodalmi produktumokra tudjuk alkalmazni ezt az új nézőpontot, azonban a kötet egyes szövegei rögtön rácáfolnak erre témaválasztásukkal. Csehy Zoltán egy itáliai reneszánsz költőt, Jablonczay Tímea pedig egy 20. századi felvidéki zsidó költőnőt emel az újraértelmezés horizontjába. Mivel a kötet tanulmányainak sorrendje célzottan a vizsgált műalkotások időrendi sorrendjét követi, így az olvasó rögtön láthatja, hogy az aktuális jelenségekre reflektáló elméleti kiindulópont korszaktól független általános értelmezési kereteket is felkínál a szövegolvasásban.

A kötet szövegei egyrészt témaspecifikus fogalmakat vezetnek be, mint a migráns író kategóriája, másrészt azonban az irodalomértési köztudatban régen élő fogalmakat is képesek a transzkulturalizmus felől megközelíteni. Visy Beatrix tanulmánya Kertész Imre kapcsán az utazás motívumát vizsgálja, mint a térbeli, műfaji és egzisztenciális határátlépés hibrid kategóriáját. Földes Györgyi a metamorfózist testi és lelki hibridizációként határozza meg, amikor egy többkultúrájú, mindenhonnan idegen, de mindenhez kötődő nőalak létállapotát vizsgálja. Egy alapvetően új és egy már az ókori mítoszokban is élő fogalmi kategória egymást kiegészítve járul hozzá a szövegértelemhez. Mindez fontos bizonyítéka annak, hogy ez a fajta irodalomértési törekvés nem elkülönült, párbeszédre képtelen szigetként akar működni. Eszerint nemcsak a vizsgált szöveg lesz egy több oldalról nyitott, hibrid médium, hanem ehhez igazodva, az interpretációs eljárásokban is hasonló nyitottságra lesz szükségünk.

Bár a kötetnek nem célja a széttartó irodalomtudományi diskurzusok határfeszegetése, mégis egyes szövegeivel nagyon finoman utal arra a lehetséges szintézisre, mely szerint a különböző nézőpontokat párhuzamosan is lehet működtetni a szövegolvasatban. Orcsik Roland tanulmányában a megközelítésmód mondhatni egyszerre dekonstrukciós és formalista. Danilo Kiš prózája kapcsán a nyelvet mint formát egyszerre jelentésromboló entitásként és egzisztenciális lehetőségként írja le. Benyovszky Krisztián a nyelvkeveredés és nyelvi regiszterváltások aktuális szociokulturális jelenségét a bahtyini groteszk felől közelíti meg, mely alapvetően az ősi karneváli rítusokból építkezik.

Különösen érdekes, hogy több tanulmány is él az unheimlich fogalmának dinamizációjával, mely egy a múlt század elején köztudatba került freudi kategória. Az otthontalanság, kísértetiesség, illetve ismeretlen ismerősség a több kultúrához is kötődő, mégis mindenhonnan kívül rekedő ember létélményeként realizálódik. E köztes állapotban az identitásvesztés félelme, meg- és újrakonstruálhatóságának lehetősége lesz a műalkotások legfontosabb motivációja. Magdalena Roguska az evés motívumán keresztül járja körül az identitásépítési stratégiákat, olyan írónők műveiben, akik maguk is megtapasztalták az emigráció létbizonytalanságát.

A tanulmánykötet tudatosan generált problematikája, hogy az olvasatok szinte egytől egyig a szerzői referencialitást választják kiindulópontjuknak. Ez pedig alapvetően veti fel az autonómnak gondolt művészi szöveg határproblémáit is. Egy barthes-i áthallással kifejezve, a szerző itt bizony él, és szerves része az interpretációknak. Arra a nagyon is hártyaszerű határmezsgyére éreznek rá ezek a kutatások, ami a személyes léttapasztalatot és a művészi tapasztalást összeköti, illetve szétválasztja. Ennek megfelelően a kötet számos tanulmányában találkozhatunk határműfajokkal. Száz Pál az etnográfiai írás fikciós lehetőségeire kérdez rá, Keserű József a science fiction szociográfiai gyökereit keresi. A szépirodalmi korpuszból többnyire eliminált szövegek, mint útleírás, biográfia, illetve a memoár Lomboš Kornélia írásában sajátos hibrid műfajokként jelennek meg, melyek a transzkulturalizmus művészi közegében válnak igazán jelentésessé.

E fikció és realitás között ingázó kevert műfajok világítanak rá igazán a művészi szöveg viszonylagosságára. Ha művészi kategóriaként kezeljük az alapvetően szociológiához kapcsolható fogalmakat, akkor jóval dinamikusabbnak hatnak az alapvetően realisztikusnak tekintett irodalmi-művészi témák is. Jelzik azt is, hogy minden szociografikus probléma mögött az ember egzisztenciális léthelyzete sejlik fel, minden földrajzi határ saját határainkkal való számotvetés is egyben. Az ilyen értelemben vett etnográfiai írás nem puszta leírás, hanem alkotás és út a megértés felé – retorikai és hermeneutikai dimenziókkal rendelkező szöveg, mely a leírás objektivitásához képest jóval több személyességet kíván. N. Tóth Anikó tanulmánya az álszerzőség jelenségét is a transzkulturalizmus felől közelíti meg. A szerzői identitásjáték mögött az idegenség és másság kulturális tapasztalata sejlik fel.

A kötet ennek megfelelően a kétnyelvűség problémáját is kettős, szociokulturális és művészi szempontból járja végig. A transzkulturális nézőpont olyan kérdésfelvetések sorozatát tárja elénk, melyek korábban nem kerültek előtérbe a műértelmezések során. Polgár Anikó tanulmánya egy kétnyelvű szerző művével foglalkozik, amely párhuzamosan íródott finnül és szlovákul. Így gyakorlatilag az elsődleges és másodlagos szöveg filológiai és fordításelméleti kategóriája kérdőjeleződik meg.

Petres Csizmadia Gabriella az élettörténet megkonstruálásának lehetőségeire kérdez rá tanulmányában. Az önéletírás a kétnyelvűség kapcsán még kiélezettebben tárja elénk az élethelyzetek hiteles rögzíthetőségének viszonylagosságát. A nyelv a vizsgált szövegekben olyan dinamikus, több oldalról nyitott, alakítható matériaként jelenik meg, mely határtalan létmódjából adódóan képes a másságból fakadó feszültségeket feloldani. Több tanulmány is traumafeldolgozásként tekint a műalkotásokban megjelenő sajátos nyelvhasználatra. Mizser Attila a kelet-közép-európai identitásnarratívák kapcsán a szövegteret traumatikus térként határozza meg. Az identitás rögzíthetetlensége Bányai Éva tanulmányában a tér folytonos változásából következik. E nézőpont a holokauszt tapasztalatát feldolgozó műalkotások jelentésrétegeit is jóval mélyebben képes felfejteni.

Ahogy a kötet időrendi elvét követve haladunk a kortárs szövegeket feldolgozó tanulmányok felé, egyre inkább kerül előtérbe a nyelvi és kulturális hibriditásból adódó traumatizáltság, e léthelyzet egzisztenciális problémái, illetve a törekvés mindezen feszültségek feloldására.

Menyhért Anna kötetzáró tanulmánya visszarántja az olvasót a transzkulturalizmus aktuális szociokulturális meghatározottságába. Különállónak érezhetjük ezt a szöveget, hisz alapvetően nem írókat és műalkotásokat vizsgál. Az írás mint traumafeldolgozás jelen esetben nem művészi, hanem kizárólag egzisztenciális motiváció. Az online, digitális fórumok a távolságból adódó feszültség feloldásának lehetőségeként realizálódnak. A kötetegész tükrében azonban mintha új hibrid műfaji kategóriák születésének pillanatára érezne rá a szöveg. E szociokulturális háttér tehát nem korlátozza a művészi megértést, hanem nyitva hagyja az irodalomértés esztétikai dimenziói felé is, mely végső soron a transzkulturalizmus mint nézőpont és értelmezési keret létjogosultságát bizonyítja.

Nem egy önmagába futó elméleti kategória, hanem egy aktuális problémára reflektáló nyitott, dinamikus művészetértési lehetőség. A műalkotás egészét befogni vágyó olvasási stratégia ez, melyre nagy szükség van a sokszor kizáró elven működő irodalomtudományos világunkban.

 

(Transzkulturalizmus és bilingvizmus az irodalomban, szerk. Németh Zoltán, Magdalena Roguska. A kötet szerzői: Németh Zoltán, Csehy Zoltán, Jablonczay Tímea, Száz Pál, Keserű József, Orcsik Roland, Patrik Šenkár, Földes Györgyi, Lomboš Kornélia, N. Tóth Anikó, Visy Beatrix, Petres Csizmadia Gabriella, Mizser Attila, Benyovszky Krisztián, Nagy Csilla, Magdalena Roguska, Polgár Anikó, Bányai Éva, Menyhért Anna. Nyitra, Közép-európai Tanulmányok Kara, Nyitrai Konstantin Filozófus Egyetem, 2018)