Szalay Zoltán: Faustus kisöccse (részlet)

A szlovákiai magyar író harmincéves lett, és még nem járt külföldön. Bertalan röviddel a születésnapja után szólt neki, hogy lenne most egy hirtelen adódott lehetőség, az írószövetségen keresztül, egy háromnapos hamburgi út, senki, akivel eddig számoltak, nem tud menni, ami persze sok mindent jelenthet, de a lényeg, hogy van két szabad hely, Bertalannak pedig megvannak a kapcsolatai, hogy megkaphassák ezt a két helyet. A szlovákiai magyar író felvillanyozódott, és rajongva mondott köszönetet Bertalannak, agyoncsókolgatta Anasztáziát és a kis Adriánt, és már pakolt is, még az év vége előtt indultak, arra számítva, Hamburg decemberben is sokkal szebb lehet, mint ez az elkopott város akár a legpompásabb májusi ragyogásban.

A szlovákiai magyar író előkereste azt a kissé szétrongyolódott világatlaszát, amelyet a születése évében adtak ki, akkor még nem állt a berlini fal, amely ekkor, harminc évvel később régebbinek, szilárdabbnak és megdönthetetlenebbnek tűnt minden más falnál, Hadrianusénál vagy a kínaiakénál is, a berlini fal még nem állt, de Hamburg ott volt rajta, mint az északnémet táj gyöngyszeme, a Hanza erődje, amelyet nemrég porig bombáztak, ám mostanra már olyan volt, mintha mi sem történt volna. A szlovákiai magyar író a kis Adriánnak mutogatta a megsárgult atlaszoldalakon, honnan folyik az Elba egészen a Balti-tengerig, és azt a torkolatot, amely olyan naggyá tette Hamburgot. A szlovákiai magyar író elcsukló hangon sorolta a kis Adriánnak a Bezirkek neveit, Altona, Bergedorf, Eimsbüttel, Wandsbek, amelyeket a felnagyított várostérképről olvasott le, kipirosodott arccal mutogatta neki az egykor és ma használt városi címereket, az állami nagycímert, a kikötőhatóság címerét, a szenátus címerét, és arról mesélt neki, ez a város nemcsak egyszerű város, hanem valójában egy városállam, amelynek senki külső hatalom nem mondhatja meg, mi történjen benne. A kis Adrián erre óvatosan elmosolyodott, Anasztázia pedig kissé mintha feddőleg nézett volna a szlovákiai magyar íróra, mint aki képtelen hülyeségekkel tömi a szegény kisgyerek fejét.

Egy keddi napon indultak a prágai reptérről, nem kísérte el őket senki, Anasztáziáéknak hosszú lett volna ez az út, Bertalannak pedig nem volt kitől búcsúzkodnia. Rituálisan megittak egy konyakot a reptéren, a szlovákiai magyar író végig kissé zavartan mosolygott, miközben körülötte mindenki halálosan komoly vagy unott képpel nézett maga elé. Mintha annyira mindennapi dolog lenni kiszabadulni innen. Amíg fel nem szálltak, alig szóltak egymáshoz Bertalannal. A szlovákiai magyar író az ablak mellett ült, és végig az ablakhoz tapadt, pedig ködös-párás idő volt odakint végig, semmit nem láthatott. Bertalan azt mondta neki, alig hiszi, hogy sikerült nekik, hiszen egyikük sem tagja az írószövetségnek, a szlovákiai magyar írónak még sosem jelent meg egyetlen írása sem nyomtatásban, Bertalannak pedig szintén nem ismerik a nevét, hiába publikált már vagy féltucatnyi írást, ahol némelyiknél a saját egész nevét is feltüntette. A szlovákiai magyar író erre hunyorogni kezdett, talán csak abban bíznak, hogy megszabadulnak tőlünk, mondta, majd mindketten ösztönösen körbepillantottak. Még itt is hallgatózhatnak, vagy talán csak itt hallgatózhatnak igazán. Többet inkább nem beszéltek, az utaskísérőket nézték, elvégre ők épp erre vannak, hogy a látványukba oltsa az utas a feszültségét, egyeztek meg egymás szemébe pillantva. A reptéren nem várta őket senki, be kellett jutniuk egy megadott címre, Bertalannak egy kis cetlire volt felírva a cím és egy név. Ettek egy sonkás-tojásos szendvicset a reptéren, kiléptek a ködös-párás hamburgi levegőre, és a szlovákiai magyar író olyan mély levegőt vett, mint legutóbb harminc évvel és néhány nappal korábban, csak most nem sírt fel utána.

A megadott címre taxival utaztak, a szokatlanul bőkezű írószövetség minden költséget állt. Egy arab kinézetű taxis vitte be őket a városba, a szlovákiai magyar író úgy látta, lenézően mosolyog rájuk, egy legalább ezer éve itt élő bennfentes mosolyával. Bertalan mégis rendes borravalót hagyott neki, a szlovákiai magyar író inkább ki sem számolta, mennyi pénz ez valójában. A taxisofőr intett nekik, az arcán az utálatos mosolyával, és otthagyta őket egy nagy sarki épületnél.

A kalapos ember ott tűnt fel először. Hosszú ballonkabátban ácsorgott a sarkon, miközben Bertalan megpróbált kiigazodni a kapucsengőn, úgy ácsorgott ott, mintha ez egy fantasztikusan komoly polgári elfoglaltság lenne ebben a fantasztikusan komoly polgári városban. A szlovákiai magyar író nem látta az arcát a kalapja karimájától, csak a kezét, a sötét bőrét a kézfején, ahogy körülményes mozdulatokkal cigarettát húzott elő egy vékonyka dobozból. Rágyújtott, és türelmesen pöfékelni kezdett, miközben Bertalan megtalálta a csengőt, és cseperegni kezdett az eső.

Raimond Mahlernek hívták azt az illetőt, akit keresniük kellett, de nem találták meg, egy negyvenes, vörös hajú titkárnő mosolyogva elnézésüket kérte, és taxit hívott nekik, amelyik elviszi őket a szállodájukba. Este hatra kellett megjelenniük abban a belvárosi épületben, ahol a felolvasást tartották.

Zuhogó esőben értek a szállodába, de Hamburg még így is sokkal derűsebb volt, mint minden, amit a szlovákiai magyar író eddig látott. Parkokon és újabb parkokon hajtottak keresztül, a szálloda maga is egy park tőszomszédságában feküdt, és a szobájuk ablakából láthattak egy darabkát a kikötőből. Már fél hatra megérkeztek az épülethez, ahova irányították őket, itt kellett felolvasniuk, másokkal egyetemben, a végén pedig ünnepélyes fogadás. Egy hársakkal szegélyezett allén állt az épület, komor, klasszicista homlokzattal, egy tágas udvarra vezetett a kapuja, ahonnan több újabb kapu nyílt, a szlovákiai magyar író és Bertalan először egy körfolyosón kötött ki, semmiféle feliratokkal nem találkoztak, majd az egyik ajtón találomra benyitva egy hosszú-hosszú kiállítás vette kezdetét, nagyméretűgrafikák függtek a falakon, végeérhetetlen hosszúságban egymásba nyíló termekben, fekete-fehér grafikák, eligazítás nélkül, mindegyiken ugyanazok a figurák, két pálcikaember, mindig más és más, de alig eltérő pózokban. Nem szóltak egymáshoz, követték ezt az érthetetlen logikájú tárlatot, kellett hogy legyen előbb-utóbb valamiféle útmutatás. Percek múltán találkoztak látogatókkal is, de egyikük sem nézett feléjük, nem nézték viszont a kiállított grafikákat sem, csak maguk elé bámulva vonultak keresztül a termeken, ahogy végül már ők is tették, gyorsabb iramra kapcsolva. Az utolsó termekben egyre többen lettek, egyre több ajtón keresztül érkeztek a látogatók különböző irányokból, és köztük volt a kalapos férfi is, és a szlovákiai magyar író majdnem odaszólt Bertalannak, hogy ez ő, de aztán visszafogta magát. A tárlatnak valahol hirtelen vége szakadt, de további tárlatokat találtak még az épület többi emeletén, amelyeken végigrohantak, míg valahol hátul nem kötöttek ki, egy szűk lépcsősor lefelé vezetett, fehérre meszelt falak között, egy nagy, dohos levegőjű terembe, ahol pincérek álltak, pezsgőspoharakkal, és több asztal, amelyeket jobban és kevésbé jól öltözött, diskuráló férfiak és nők vettek körül. A szlovákiai magyar író arra eszmélt, hogy ott ül Bertalannal az egyik asztalnál, pezsgőt iszik, és egy fiatal, vékony férfit hallgat, akinek a beszédéből alig értett valamit, és közben egy másik asztalnál, neki háttal ott ült a kalapos férfi is, még most is, itt is ugyanabban a széles karimájú kalapban.

Éjfél is elmúlt, amikor a társaság ritkulni kezdett, a szlovákiai magyar író ekkor döbbent rá, a felolvasás alighanem elmarad. Lekéstünk róla?, kérdezte Bertalant már az utcán, mint aki most ébredt. Bertalan csak mosolygott, piros volt az arca a sok italtól, mosolygott, majd kacagásban tört ki, hosszan és lehetetlenül hangosan kacagott bele az ázott szagú hamburgi éjszakába.

 

Másnap Bertalan délelőtt tizenegyig nem hagyta abba a horkolást, a szlovákiai magyar író addigra már túl volt a reggelin és a kávén, és körbesétálta a környéket, mindenhol tréfás szökőkutakat és tökéletesen rendben tartott parkokat talált. Városnézés várt rájuk, a többi íródelegációval közösen. Mint kiderült, velük pezsgőztek előző este a nagy belvárosi épületben, velük és a rendezvényt vezető Raimond Mahlerrel, a szlovákiai magyar író is diskurálgatott velük, de senki nevét és nemzetiségét nem jegyezte meg. Bertalan délután kettőre szedte magát annyira rendbe, hogy elindulhattak, de a közös, idegenvezetős városnézést már lekésték, így csak kettesben vágtak neki Hamburgnak. Túl sokat nem tudtak meg a nagy, díszes palotákról, az impozáns terekről és a többiről, tettek viszont egy motorcsónakos körutat a kikötőben, ahol ott volt minden hajótípus, amelyekkel a szlovákiai magyar író a rongyossá olvasott könyvtári könyvekben annó találkozott, az aprócska, szívós tolóhajóktól a gigantikus tankerekig, és még haditengerészeti naszádok és fregattok is, amitől a szlovákiai magyar író néhány röpke pillanatra elérzékenyült. Később alaposan besörözve indultak el a hírhedt Reeperbahn felé, Bertalan dörzsölte a tenyerét, a szlovákiai magyar író pedig utánozta, talán így viselkedik egy ragadozó bevetés előtt. A nők pedig tényleg ott pózoltak a kirakatokban, és a szlovákiai magyar író az egyiknél egy pillanatra megállt, hogy elmélázva megérintse az üveget, és a túloldalon a lány is hozzáért az üveghez, mire a szlovákiai magyar írót mintha áramütés érte volna. A lányok egyre csak mutogatták magukat, bent a pihe-puha vörös melegség mélyén, ők ketten pedig kényszeredetten és szédelegve nevettek. Be-betértek egy-egy snapszra, magyar hangokra lettek figyelmesek, egy nagy banda volt, és együtt vihogtak tovább, amíg be nem futottak egy nagyobb kocsmába, magas mennyezete volt, amelyről kristályüveges, barokkos csillárok lógtak, az asztalok között pedig vaskos rézlábakon álló lámpák ontották a vörös fényt, amely irritálta a szemet, és mindenkiről dőlt odabent a víz, és csupa rossz arcú alak az asztaloknál, mogorvák és elgyötörtek, körülöttük pilletestű, hosszú ujjú, hosszú körmű szőke pincérlányok és -fiúk szökdelltek, a nyakukon és a karjukon tetoválások kusza indái, az arcukon renyhe közöny. A szlovákiai magyar író és Bertalan az új társaságukkal szabad asztal után kutatott, amikor a szlovákiai magyar író meglátta a kalapos férfit, amint végigvonul a termen. Az asztaloknál a férfiak elhallgattak, amikor melléjük ért, volt, aki oda is biccentett neki, a pultnál ülő lányok felpattantak, és fegyelmezett mosolyt erőltettek az arcukra, és mindenki egy kicsit visszavett a hőbörgésből. Ez az alak, suttogta a szlovákiai magyar író Bertalan felé, én ezt az alakot, de nem tudta befejezni, a magyarországi férfiak szintén a kalapos férfit méregették, és azt vihogták, őt inkább hagyjuk békén. A szlovákiai magyar író pedig az egyik pillanatban, amikor a legjobban elhalkult a terem, meghallotta, hogy a kalapos férfi oroszul köszönti az egyik fiatal pincérlányt, majd egy lengőajtón keresztül eltűnik a terem túlsó végében. A hangerő ismét fokozódott, a magyarországi társaság lecsapott egy asztalra, a szlovákiai magyar író pedig hirtelen kitört közülük és villámgyors léptekkel elindult hátrafelé, berontott a lengőajtón, és ott találta a kalapos férfit egy karosszékben, egy óriási asztal mellett, cigarettát sodorva.

A szlovákiai magyar író megtorpant. A kalapos férfi felnézett rá, ekkor mutatta először feléje az arcát. Egyszerre volt sötét és fényes, mintha egyszerre borulna rá nappal és éjszaka. A szlovákiai magyar író zavartan megszólította oroszul. A kalapos férfi mérgesen pillantott rá, de nem hagyta abba a cigisodrást. Mit akar tőlem, kérdezte rekedtes hangon. A szlovákiai magyar író dadogott és hadonászott, nem először találkozunk, már a kiállításon is, emlékszik, a nagy grafikák. A kalapos férfi gyanakvón meredt rá. Bólintott. Igen, emlékszem magára. Járok kiállításokra, tette hozzá, na és. A szlovákiai magyar író nyelt egyet, és határozottabbra váltott. Én most jöttem rá, ki maga. Na és ki vagyok, kérdezte komoran a másik. Beszélni szeretnék magával, mondta a szlovákiai magyar író. Meg kell hallgatnia. Talán soha többé nem lesz ilyen lehetőségem. Talán soha többé nem találkozhatok magával. Miért, honnan való, kérdezte a kalapos férfi még mindig mogorván. Csehszlovákiából, felelte a szlovákiai magyar író. Most jutottam ki először, és ki tudja, talán utoljára. A kalapos férfi még egyszer végigmérte, lassan, szúrós tekintettel, majd intett neki, hogy üljön le. Odadobott neki egy frissen sodort cigit. A szlovákiai magyar író nem dohányzott ugyan, de ezt most jobbnak látta elfogadni. Hallgatom, de fogja rövidre, mondta a kalapos férfi. Nézze, én is szeretnék mihamarabb túlesni rajta, mondta a szlovákiai magyar író, ne kerteljünk, mindketten tudjuk, ki maga, és nekem szükségem van magára, hajlandó vagyok magával üzletet kötni. A kalapos férfi összevonta a szemöldökét, miféle üzletet. A szlovákiai magyar író felsóhajtott, én először nem sejtettem, kivel van dolgom, eltartott egy ideig, amíg rájöttem, miért is vagyok itt, és kicsoda maga, aki mintegy véletlenszerűen fel-felbukkan a város legkülönbözőbb pontjain. Ez egy jóféle ónémet ördögfészek, tudjuk jól, folytatta a szlovákiai magyar író, a világ kapuja, ahogy a németek nevezik, és ahol a világ kapuja van, ott nagy esély van az alvilág kapuját is megtalálni, nemde. Fogalmam sincs, miről beszél, mondta a kalapos férfi, és finom mozdulatokkal rágyújtott. Ne kéresse magát, tudja jól, miről beszélek, és jobb lenne, ha megkímélnénk egymást az udvariassági köröktől, itt vannak kint a barátaim, vissza kell mennem hozzájuk. A barátai, mosolyodott el a kalapos férfi, és hosszan kifújta a füstöt. A szlovákiai magyar író erre egy kicsit összezavarodott, de összeszedte magát, és folytatta. Maga, maga ugye foglalkozik még a régi üzlettel, úgy értem, űzi még az egykori foglalkozását, kérdezte. A kalapos férfi felsóhajtott, mit akar tőlem. A szlovákiai magyar író tüzet kért tőle, és ő is rágyújtott, óvatosan szívva bele a cigarettába. Na jó, elmondom, nézze, magának biztosan megvan az irodalmi műveltsége, hiszen kiállításokra is jár, szóval biztosan ismeri azt a Borges-novellát, amelyben a cseh drámaírót a nácik halálra ítélik, Jaromír Hladíknak hívják a drámaírót, és azt kéri Istentől – a kalapos férfi mintha összerezzent volna ezen a ponton –, hogy adjon neki annyi időt, míg az utolsó drámáját befejezi, és megkapja, a halála előtti utolsó másodperc egy évvé nyúlik, amíg a világ megáll, csak az ő tudata dolgozik tovább. Nem templomban van, hogy ilyesmiket emlegessen nekem, hördült fel a kalapos férfi, mondja el, mit akar, és takarodjon. Alkotni akarok, mondta a szlovákiai magyar író, meg akarom kapni az alkotáshoz szükséges időt, ami másfajta idő, mint a szokványos, és én kész vagyok megfizetni érte. Magának még van ideje, mondta halkabban a kalapos férfi, fiatal még. Én nem a szokványos időről beszélek, tudja jól, arról a kitágult időről beszélek, ami nem az átlagember ideje. Én kész vagyok megfizetni érte, és tudom, mivel szoktak fizetni magának. Kész vagyok egészséggel fizetni és szeretettel fizetni, kész vagyok vállalni minden terhet, és szerintem magának van mintaszerződése, gondolom, csak elő kell húznia a fiókból. Nem értem, miről hablatyol, mondta a kalapos férfi türelmetlenül, miközben odakintről egyre nagyobb hangzavar szivárgott be, mintha incidens lenne kirobbanóban, és mindketten egy kicsit arrafelé is figyeltek, de a szlovákiai magyar író mindent megtett, hogy lekösse a kalapos férfit. Tudom én, hogy maga az, hiába próbálja leplezni, hiszen maga legyeskedett körülöttem, és ne akarja nekem bebeszélni, hogy mindez a véletlen műve, és a szlovákiai magyar író elnyomta a cigijét, és felpattant, itt vagyok, felkínálom magamat magának, a lelkemet kínálom magának, hiszen ezért környékezett meg, ne tagadja, csak adjon bizonyosságot, hogy igen, megkötjük az üzletet, hogy tudhassam, megkapom a kitágított időt, hogy kinyújtózkodhatok végre egyszer, és ne kelljen még ötven évet ugyanebben a kutyaólban leélnem.

Ekkor beesett valaki a lengőajtón, és a szlovákiai magyar író látta, ez az ő magyarországi pajtásai közül való, és a kalapos férfi felállt, és összekapkodta a dohányát, és nem nézett rá, egy pillanatra megtorpant, egyre nagyobb kiabálás hallatszott a nagyteremből, és a kalapos férfi azt morogta, tűnjön innen inkább maga is, és kirohant, a nagyterembe, a szlovákiai magyar író pedig követte, de akkora volt a kavarodás, hogy nem látta, hova tűnt. Egyszer csak Bertalan ragadta meg a karját, vérzett az orra, kaphatott már egy pofont, és kirángatta őt a vendéglőből, rohantak át a fényekkel elárasztott Reeperbahnon, minden irányból dőlt feléjük a hőzöngés, a bömbölés, és meg sem álltak az első gyorsvasúti megállóig, és beálltak az arctalan, néma emberek közé, és a fejüket a kabátjuk gallérjába rejtették, de így is dideregtek a kérlelhetetlen decemberi éjszakában.

Az utolsó hamburgi napjukon az eddiginél is sűrűbb ködszitálásra ébredtek. Bertalan már kilenckor talpon volt, friss volt és fürge, a szlovákiai magyar író azonban alig reagált a nógatására. Múzeumlátogatás volt a program, és este a városvezetés fogadta a tisztelt íróvendégeket. A szlovákiai magyar író fáradtságra panaszkodott, biztosan az időjárás, mondta, és hagyta Bertalant, induljon el egyedül múzeumozni. A szlovákiai magyar író bevágódott a karosszékbe a szobában, és nézte a ködszitálást a város felett, a távolban a kikötői daruk karjait, a hajóantennákat és -árbócokat. Amikor Bertalan visszatért, még mindig a fotelben találta a szlovákiai magyar írót, aki szédülésre panaszkodott, és azt mondta, még gyengébb, mint reggel volt, mintha fokozatosan csapolnák le a testnedveit. Bertalan kérte, ne idegesítse, és szedje össze magát, de a szlovákiai magyar író képtelen volt lábra állni. Nem megy, mondta Bertalannak, és sápadt volt az arca. Bertalan megkomolyodott, akkor orvoshoz viszünk, mondta, amire a szlovákiai magyar író minden erejét összeszedve tiltakozni kezdett. Hogyan fogadhatna ennek a dicső polgári városnak akármelyik orvosa is egy magamfajta szocialista potyadékot. Bertalan az írószövetséget kezdte emlegetni, valamiféle biztosítást, és hogy a szlovákiai magyar író csak ne aggódjon, mire a szlovákiai magyar író végül beadta a derekát. Az orvosok sokkal szívélyesebbek voltak vele, mint odahaza bármikor, elektródákat tapasztottak rá, és hosszasan vizsgálgatták, még egy tolmácsot is találtak a kórházban, egy Hedvig nevű idős ápolónőt, aki az ötvenes évek végén disszidált. Estére lettek meg az eredmények, az orvosok széttárták a karjukat, túl konkrét megállapításokra nem jutottak, de azt ki merték jelenteni, olyasmi ez, mint az általános szívgyengeség, valahogy így fordította az egész jelenetet a kedves magyar disszidens ápolónő. A szlovákiai magyar író egy pillanatra lehunyta a szemét, magában elégedetten elmosolyodott, majd hálás köszönetét fejezte ki mind Hedvignek, mind az orvosoknak. Visszakapta közben az erejét, talán a gyógyszerektől, amiket beléje diktáltak, talán csak úgy önmagától, a saját lábán tért vissza a szállodába, és az ágyba vetődve olyan mély álomba merült, hogy Bertalan alig bírta őt felverni a másnapi induláskor.

(A szerző a szöveg írása idején az Emberi Erőforrások Minisztériuma Móricz Zsigmond irodalmi alkotói ösztöndíjában részesült.)