Kukorelly Endre: Kaká, avagy Cosi fan tutte

Kaká nagy lendülettel vezeti a labdát saját térfélről a jobb oldalon, nem tudják befogni, elsodorni, a tizenhatosnál beteszi, valaki bepofozza, azt hiszem, Tomasson, a Milan második gólja a Parma ellen. És azonnal fut a közönség felé ez a Tomasson, balra ki a pályáról, két kézzel verve a mellét, mint ketrecben a gorilla, lefelé fordított hüvelykujjakkal böködi a hátán a feliratot. Anyukámról is bepattant volna, ő viszont magát ünnepli, ahelyett, hogy Kakát ünnepelné, akinek a gólt köszönheti. Ez a legújabb. Nem tudom, mióta megy így és ki kezdte, bevett koreográfia, mind így csinálják. Aránytalanul kevés a gól, aránytalanul magas a piaci értéke, az aránytalanság miatt van az arányvesztés.

Vagy vegyük azt, hogy Poborský, ahelyett, hogy a holland védők közti finom testcselek után a kapus szeme közé rúgná, Heinz lábára tolja, az meg, ahelyett, hogy az öreg elé térdelne, és lecsókolná róla a cipőjét, az ellenkező irányba fut, hogy zavartalanul ünnepelhesse magát. Sőt, súlyoskás a helyzet, mert Poborský egy rövid boldog-diadalmas kézmozdulat után maga indul a góllövőt üdvözölni. Ugyanis túl kevés a gól.

Ugyanis minél kevesebb a gól, annál kevéssé reprezentál a gólarány. Nem a kelleténél kevésbé, hanem legtöbbször végzetesen sehogy. Vess össze meccsek közbeni „szakmai” értékeléseket meccsek utánival, ég és föld. Tökéletesen tét és érdek nélküli magyar–norvég ifimeccs, Nyilasi Tibor a szakértő. Megőrülök, mondja. Megőrülök, sóhajtja-nyögi még egyszer, és na, még egyszer, mert tíz másodpercig nem engedi vissza a partjelző az egyik magyart. Ilyet én még nem is láttam, hát ezt nem hiszem el, sír a Nyil, irdatlan ajvékolást rendez, jajistenemezik. Első félidő 0-2, a gyerekek szerencsétlen nyuszik, a végeredmény 2-2, a gyerekek hősiesek. Kizárólag patentfordulatokat használ. Most verhetjük a fejünket a falba, föl van adva a lecke, sírból visszahozott, ha azt vesszük alapul, utolsó energiatartalékot mozgatva, le a kalapot, szimpatikus társaság, sírból jött vissza, marad minden hétfőre, vállaljuk fel a harcot, egyszer és mindenkorra elfelejtik, én megmondom őszintén, ezeket 1 perc alatt mondja meg, tényleg a legőszintébb. Inkább ne vess össze semmi. Kikap a jobban játszó, tehát rosszabbul játszott, gólra megy, a többi duma, ami stimmelne is, ha elég gól esne. A mai átlagnál több, bár a kézilabdánál jóval kevesebb, vízilabdánál, jéghokinál is, a kosárlabdát ne is említsük. 5-6-7 mérkőzésenként. Nyolc. 6-3, az 9. De ennyi nincs, túl sok a null-null, lehet úgy játszani, hogy ennyi legyen, én meg bealszok. Három csatár ma sok, ez nevetséges a Budai II.–Kocsis– Hidegkuti–Puskás–Czibor vagy a Sándor–Göröcs–Albert–Tichy–Fenyvesi megoldáshoz képest.

Kevés a gól, helyette van statisztikázás. Labdaérintés, kaput talált lövések stb., a lényeget tekintve nincs jelentősége: (mintha) a szakmának referál(na, közben arra a reklámszempontra játszik, hogy a focihoz mindenki ért, noha aki érti, statisztika nélkül is érzi, mi megy), viszont így elevenbe vág, ki hányszor ért bele. Még az is, ki ért bele utoljára. Egy Baggio-visszavonultatós tévéműsorban a riporter együgyű lelkesedéssel sorolja a kapusokat, akik a csákótól gólt kaptak, létezik ilyen statisztika is, mert mire nincs statisztika? A régiek még a gólt sem igen számolták, Toldinak vagy Deáknak dunsztja sem lehetett arról, mennyit rúgott. Sokat.1 Hogy mit akar mondani mindezzel a költő, arra mindjárt rátérek. Túlzott felelősség, túl komor tét, a pénz miatti sokszor önmagából kifordult létezésmód, túl sok éles meccs, a sztárok túlságosan gyors kiégése, túlzott kíméletlenség a pályán és azon kívül is, a nemes, lelki-szívi mozzanatok szinte teljes kiszorulása. Szétrúgja, beleszáll, semmi bocs, öreg, rá sem pillantva elfut mellette, alig tapasztalsz mást. Most következik néhány szabálymódosítási javaslat, ide akartam kilyukadni – ne csodálkozz!

Mert csak följavítjuk a dolgot, és ha szerinted Isten ellen való vétek változtatni, a következő bekezdést hagyd ki. Szóval katasztrófa, hogy a klubhűség megszűnt. Klubhü(lye)- ség, tehát nem értelmezhető – a szurkoló klubhű, már ahol, lásd lejjebb –, a játékos legföljebb hülye, ha. De nincs ha, egy ujjadon meg bírnád számolni Illés Bélát (nem író), aki nem ment sehova. Szombathelyről az MTK-ba és vissza Szombathelyre, kész. Vagy közbejött a Honvéd is, és akkor Béla sem? Mert van olyan, hogy valaki gyárilag beijedt, a nála nem jobb képességű Hagitól kap egy kötényt, és azonnal kész. Ő a mi Bélánk. Magyar gól: Béla, tudósítanak a német újságok a jugoszlávok elleni 1-7-ről, ennyit bírt elérni a kilencvenes évek legjobb magyarjának méltán megválasztott futballista, de most ne erről legyen szó. Hanem meg lesz mondva a frankó, miként változzanak a szabályok.

Egy: Tiszta játékidő. 4×20 v. 3×30 perc, köztük kellemes, hangszálpihentető szünetekkel; közösségérzés, traccs, büfé, reklámidő, megnyugvás, újragerjedés. Új edzői stratégiák, regenerálódás. Kettő: Két-két játékost leveszünk. Ma cirka háromszor annyit futnak, mint a klasszikusok, a telefutott terület „megtelik”, állandóan elakad a támadás a középpályán, nincs elég tér-idő a szép játékra. A gólok jelentős része esetleges, pontrúgásból vagy védelmi hibából keletkezik – főként pedig: túl kevés a gól. A tömeg (is) számít, száz erőteljes nyugdíjas néni ellen a világválogatott is nehezen boldogulna, néggyel kevesebb test az átlagot meccsenként minimum két góllal növelné. Amitől az még nem inflálódna, mint egyéb labdajátékoknál, viszont a paroxizmusig torzuló gólfontosság csillapulna. Na. Három: Egy – mondjuk 18-as – kereten belüli folyamatos cserelehetőség, hasonlóan a többi labdacsapatjátékhoz. Így csökkenne az éljátékosok túlhajszolása-szétégetése, pályafutásuk kitolódna, akár a negyvenöt éveseket is megérné a keretben tartani taktikai szempontból. A gyors reagálás, változtatás lehetőségével mérhetetlenül megnő az edző szerepe, normálisra csitul a kezdőbe kerülésért folyó rivalizálás, a kispadra szorult tehetségek, a fiatalok beépülése természetesebbé, folyamatosabbá válik; ha többször a csapatba kerülhet, több a lehetősége a bizonyításra, mindenképp nem most-vagy-soha jellegű. Megszűnne a csüggesztő cserestátusz, ami kapusoknál különösképp abszurd, van, aki egész pályafutását a kispadon tölti. Egyéb, kisebb változtatások is beleférnek; súlyosabb szabálytalanságnál tízperces kiállítás, a büntető kihozása a 16-osra, szabadrúgásnál a sorfal eltörlése. Akár a technika alkalmazása is, valamiféle lesgép – a lest viszont nem törölném el, még mielőtt megkérdeznéd, hogy a lest eltörölném-e. Körülbelül ezeken fogok változtatni.

Meg a médiában elúrhodott konszenzusos magyarfutball-szapuláson. Gyakorlatilag bármit bekapcsolsz, ugyanazt hallod és látod a futballról, egyen-fancsali, végtelenül gúnyos arckifejezés, ironikus-megvető hangsúlyozás, úgy beszélnek futballistákról, mint szánalmas hülyékről vagy köztörvényes bűnözőkről. Legkevesebb, hogy nem tudnak focizni, bénák, hasra esnek a labdában, mondják róluk igazi béna hasra esők, olyan kontextusban, hogy bezzeg ők a maguk szakmájában verik a világot. Ez először is ízléstelen.

Másodszor is. Harmadszor meg, a stopperrel-centivel nem mérhető „sportágakban” játszók nehogy már egymást minősítsék! A futball sem (pontosan) mérhető, túlnyomórészt lelki kondíciókon múló, mai állapotában főképp végtelenül bonyolult, sok összetevős játék ahhoz, hogy ilyen könnyen ítélkezzen bárki. Az egymás elleni játékok zéró összegűek: nem jó, jobb, még jobb, rossz, rosszabb, még rosszabb van, hanem a nyertes jó, a vesztes rossz. A művészeti kánonokban nemcsak a legnagyobbnak ítélt jó, százakat tartunk jónak, és oktatási intézmények vagy éttermek (nem is oly virtuális) rangsorában az 51. hely2 szupernek bizonyul. Persze én is ítélkezem, folyamatos az ítélet, ha játszom, és kikapok vagy győzök, az ítélet, a magyar csapatok pedig ki szoktak kapni, az elviselhetőnél nagyobb arányban. Ahogy hajdan, hála isten, nagyobb arányban nyertek az arányosnál. Nem azért, mert akkor bezzeg tudtak játszani, ma meg nem, hanem mert mások, nálunk valaha jóval hátrébb állók már jó pár évtizede jobban csinálják. Több pénzzel, fegyelmezettebben, nyugodtabb lélekkel, kevesebb kisebbrendűség-érzettel és nagyképűséggel. Ez ilyen. Elromlott, legalábbis viszonylag romlott, és ezzel a helyére került, most érvényesül az arányosság; ennyire futja, ekkora a kapacitás. Nem feltétlen a játékos a hibás – olyik hibás, olyik nem –, feltétlenül a körülmények(et teremtők) a hibásak. Ezt mindenki tudja, mégsem történik semmi. Az történik, hogy szoruló gyomorral, teljes szívvel szorítok szegény magyaroknak, hátha lesz valami. Csoda, akármi.

És simán kikapcsolom a legjobb nem magyar meccseket. Túl sok. Túl sok jó játékos, túl kevés zseni. A zseniket nem szeretik, Denilsont ócsárolják, Gianfranco Zolát becserélik, Romáriót nem nevezik, Maradonát hagyják tönkremenni, Ronaldinhót nem viszik a vb-re. Varga disszidál, eltiltják, Kocsis Lajos be van rúgva, Törőcsik pedig, ne is beszéljünk róla. Felrúgják, szétrúgják őket. Eltűnnek. Lisztes a Real ellen, megőrjíti Redondót, aztán semmi. Básti, Becsei, Bácsi, mond ez valamit? A jó-de-lassúak vagy lassú- de-jók Karsai Lászlótól Bánki Dodóig? Váczi Zoltán a Videoton ellen? Cselsorozat, villanás, ha ezt bármikor képes megcsinálni, akkor miért nem csinálja bármikor, és tízpercekig, eltüntetik őt.

Eltünteti magát.

Ezt először amúgy Törőcsik körül vettem így észre, úgy értve, hogy Alberték korában még nem így volt, akkoriban béké(bbe)n hagyták a zseniket. A mezőny kőkemény robotja a mezőnyben, nem érdekel, csak ha érzelmileg involvált vagyok, ami kizárólag hazámfiaitól jön össze nekem, ez a regiszter tehát folyvást frusztrálva van. Nézem olykor a Sport1-et, felháborítóan lapos kommentálás, szakemberek nyelvileg inkompetens közhelyözöne, ki kell kapcsolnom. Az SMS-ezők a legsúlyosabbak; csupa nem pusztán (a nemzetközi) futball (ami, megengedem, a futball) iránt érdeklődők, de egyenest szurkolók, tehát Fa Jankó cselzidrukker, meg deportívó lakorunya, a szakkommentátor egyenest arzenál!3 Ráadásul a Honvédtől átpártolt az internacionáléhoz! Képzeld el fordítva, egy olasz átpártolna-e bárhová, ha akár pokolmélybe csúszna is a csapata? Akármi van tehát, hajrá, Fradi, te szegény, hajrá, Varga Zoli, te mindent elrontó, hajrá, Törőcsik, te pechvogel, hajrá, szegény magyarkák.

—

1 Hússzoros válogatott, huszonkilenc gól, 1,45-ös arány, ez minden idők legjobbja. Az 1945–46-os idényben 66-ot lőtt – ezzel együtt sem fért be az Aranycsapatba.

2 2018. június 7-i adat. Németország, Brazília és Belgium áll elöl. Franciaország 7., Horvátország 20. Izrael a 93. Mindez brutálisan megváltozott a világbajnokság után: Franciaország, Brazília, Belgium, Spanyolország, Németország, Uruguay, Horvátország. 65.: Magyarország. 75.: Izrael.

3 Ha Bergkamp 2002-es Newcastle elleni labdaátvétele-gólja óta az valamit javít.