Sebestyén Kinga: A dicsőség a másik oldalról. / Horváth Benji A dicsőséges Európa című könyvéről

A dicsőséges Európa öt, címekkel ellátott részben gyűjt össze verseket, amelyeket a szerző dupla, ráadásul egymással ellentétes előjelű keretbe foglal: today we play / tomorrow we pay, WTF, illetve FWT, today we pay / tomorrow we play. A kötetkompozíció a verseket ezzel egy két véglet között húzódó sávban helyezi el, ahol azok a befogadótól függően el-elmozdulhatnak a különböző értelmezési lehetőségek mentén.

Noha a keretezés megjelenik az egyes versek szintjén is (pl. Anarchy in the market, Trionfo della morte, Palermo, 1446) távolról sem beszélhetünk bezártságról, a perspektíva leszűkítéséről. Ennek ugyanis pontosan az ellentétét tapasztaljuk a kötet esetében, és nem csak azért, mert a keret két végpontja gyakorlatilag egy teljes száznyolcvan fokos mozgásteret tesz elérhetővé egy megközelítés és annak ellentéte között. A kötet egyik legszembetűnőbb sajátossága ugyanis az, hogy a sok és sokféle intertextuális kiszólással pókhálószerűen szétterjednek a szövegek, belefolynak egy, a játékba hozott szövegek által megidézett szöveguniverzumba. Ebben az univerzumban pedig egymás mellett van a Biblia, Arany János, József Attila, Nick Cave & the Bad Seeds, Insane Clown Posse, a dedikációkban pedig André Ferenc, Sánta Miriám, Bréda Ferenc neveivel találkozhatunk, és a sort még folytathatnánk. Ha tehát a kötet minden ilyen más szövegek felé kinyúló gesztusának utánamegyünk, akkor nem csak A dicsőséges Európát olvastuk el, hanem egy sűrű szövésű utaláshálót is kiépítettünk magunkban, amely különböző irányokba viheti el olvasói értelmezéseinket. A kötet egyik erőssége ennek a lehetőségnek a megteremtése. Azonban ugyanez a törekvés néhol túlzottnak, frusztrálónak hathat. Nem minden versben érezhető egyformán indokoltnak és kidolgozottnak az intertextuális játék, néhol egyszerű odavetésnek, vagy legalábbis nagyon nehezen dekódolhatónak tűnik. A Trainy daysben például azt olvashatjuk: „Célállomás nélkül Lásd a világot / a testeddel mint William Blake”. A szöveget gyakorlatilag megtöri az angol szerző neve, akit a költő ráadásul egy túl tág koncepcióval, a testtel való érzékeléssel hoz kapcsolatba. Ezzel az olvasót nem elindítja egy újabb irányba, hanem inkább bedobja egy labirintus közepére.

A versek nyelvi jellegét tekintve is több irányból érdemes megközelítenünk a kötetet. A már említett sávszerű elmozdulás tetten érhető például a versek nominális jellegében is. A nominális stílus dominánsan van jelen a kötet első részében, és mindinkább háttérbe szorul, ahogy haladunk az utolsó versek felé. A kötet második versében, a Testamentum beat-mollban a refrénszerűen visszatérő „uram mondom” szerkezeten kívül egyetlen aktív cselekvést leíró igével találkozunk („elesett”), ugyanakkor ez is múlt idejű, funkciója pedig, hogy egy leírást pontosítson: „Bezárt késdobálók ahol elesett annyi Góliát”. Ezzel szemben a záró versek némelyike olyannyira epikus, hogy gyakorlatilag egy történést mesél el, így például az Anarchy in the market. Nyilván nem véletlen a szövegek ilyen szempontú megoszlása. A kötet elején helyet kapó nominális stílusú versek ugyanis megteremtik azt az alaphangulatot, ami az utolsó részek mozgalmasabb verseit, és így a teljes gyűjteményt is belengi. Azt azonban, hogy pontosan mi is ez az alaphangulat, nem is nagyon lehetséges, és talán nem is érdemes megneveznünk. Ami viszont egyértelműen kicsúcsosodik, mégpedig a kötet címadó versében, az nem más, mint az irónia. A kötetcím határozott névelővel kiegészített jelzős szerkezete (a dicsőséges Európa) már az első néhány vers elolvasása után gyanússá válik. Látszólag az Európa mint a kultúra, a civilizáció bölcsője kép iránti büszkeséget emeli ki, a kötetben mégsem találkozunk semmiféle ilyen gesztusértékű főhajtással. Ennek éppen az ellenkezőjét látjuk megvalósulni a címadó versben. A szerző kimozdul a várt perspektívából. Nem egy ember, hanem egy farkas szemszögéből látunk. Ráadásul a nem-európaiságot erősítik a mű elején szereplő idézetben a magát a civilizációnak megadó nez perce törzsfőnök szavai. És mihelyt a civilizáló tevékenységet nem az aktor, hanem az elszenvedő pozíciójából látjuk, visszafordíthatatlanul ellehetetlenedik a dicsőséges minősítés. Beszédes az európai, egy sas által közvetített jóslatszerű megnyilatkozása: „– Én vagyok az Új Világ Arca, / és nem tudtok megállítani. / Mostantól uralkodni fogok felettetek, / és el fogok venni mindent, / ahogy majd a többi részét is / magamévá teszem, / mert én vagyok az út, az igazság, / én az ország, én a hatalom, / én a dicsőség, / és te vagy az áldozatom”. Nem nehéz felismernünk, hogy a szerző megidéz egy bibliai helyet is, ám hiányosan, és ennek a hiánynak komoly jelentésteremtő szerepe van ebben a kontextusban. A János 14:6-ban ugyanis így szól Krisztus: „Én vagyok az út, az igazság és az élet…”, a versből pedig éppen az élet marad ki. A civilizáció új világ, Európa tehát nem hoz életet, ehelyett pusztulásba dönt, és úgy uralkodik: nem gondoskodó, hanem félelmetes, zsarnoki istenként.

Fontos lehet visszakapcsolnunk még az én pozíciójához, ugyanis ennek változása a kötet másik lényegi összetevője. A címadó vers énje állatpozícióból szólal meg, de találkozunk tagadásban megképződő növényi pozícióból történő megszólalással is („…Nem vagyok az enyém, / nem tévedésemé, nem sorsomé, / nem seb, nem anyag. Jelen vagyok. / Növök a sűrű közben, gyökereim cserélik / a nedveket, kommunikálnak…” – Vakuk és varjak), megkettőződő énnel a Gif noir-ban, széttöredezett, mássá válni akaró énnel az Elégia 12:21-ben („de nem vagyok elég uram vagyok / távolról is közelről is gyanús hiányos”), és a sort még folytathatnánk. Az én különböző minőségei szoros kapcsolatban vannak azzal az egy szóval igencsak nehezen megnevezhető, de a kötet egészét erőteljesen meghatározó hangulattal, amelyről már fentebb írtam. Az Előzgetünk beszélője például kinyilatkoztatásszerű állításokat tesz, majd relativizálja, ironizálja azokat: „Eljött a vég / Mi vagyunk a hírnökök (…) Persze nem kell engem komolyan venni / Én is csak egy gyerek a Zorilorból”.

Ez utóbbi idézet felvillant egy újabb kötetbeli sajátosságot, ami a címadó vershez és az én pozícióihoz hasonlóan éppen annak ellentétét viszi színre, mint amit az olvasó elvárna. A kötet pontosan ezekre a beidegződött gondolkodási sémáinkra mutat rá azzal, hogy aláássa ezeket. Ha ugyanis a dicsőséges Európa emelődik címbe, akkor konvencionálisan a nagy kultúr- és történelmi szempontból fontos városokra gondolunk. Ennek ellenére több vers is nagyon lokális jellegű. Kolozsvár jelenik meg bennük, de olyan formában, hogy csak az ott élők, vagy a várost legalábbis jól ismerők tudják beazonosítani ezeket a teljesen hétköznapi, nem különösebben dicsőséges helyszíneket: Zorilor, Grigó, Monostor (negyedek), Sora (bevásárlóközpont).

A nyelvi megalkotottság terén is érzékletes megoldásokkal találkozunk, így például Az eső szagában, ahol az ismétlés jut fontos szerephez: „…Emlékszem az érintésedre Kemény kézzel / gyógyítasz Hanggal gyógyítasz Haraggal gyógyítasz Fákat”. Ugyanakkor a szerző néha belefut klisészerű megfogalmazásokba, és akkor olyan sorokkal találkozunk, mint: „szeretem / végigjárni egy test vonalainak labirintusát” (Choose your blues).

Horváth Benji A dicsőséges Európája mindezek fényében tehát a másként mutatás, a dekódolandó jelentések könyve, ahol viszont sem a perspektíva, sem az értelmezhetőségi irány nem stabil.

(Budapest, Libri, 2018)