Kalapos Éva Veronika: Irodalom és soros IV.

Kalapos Éva Veronika: Irodalom és soros IV.

kép: Borsos Zoltán: 02617 FAMOUS LAST WORDS

 

 

 

Csak egyszer voltam kirándulni életemben, a sulival. Valami koszos kis faluba mentünk, a nevére se emlékszem, csak arra, hogy ott nyúlt hozzám életemben először fiú. Pedig én nem is aludtam velük együtt, mint Minka meg Zsafó, a felfújt ribancok az osztályból. Végigvihogták az éjszakát, mert érezték, hogy a fiúknak feláll a faszuk, ahogy nekinyomják a feneküket, de persze csinálni nem akartak semmit, csak szívatták őket. Kis szűzkurvák, mondaná Poppa, majd megmutattam volna nekik, hol lakik az úristen.

Én nem akartam senkivel aludni, mondjuk, velem se akartak. A szakközépben ronda voltam, a képem tele pattanásokkal, most se vagyok szép, de legalább már pattanásaim nincsenek. A többiekkel, akik nem bújtak be a fiúk mellé, egy nagy, közös ágyon ültünk körben, a lábunkat bedugtuk a takaró alá, és rémtörténeteket meséltünk a sötétben, de persze senki se félt. Olyan közel voltunk egymáshoz, hogy csak egyszerre tudott volna minket bármi vagy bárki bántani, úgy meg már nem is olyan ijesztő.

Az egyik fiú, Nikla, aki mellettem ült, folyton forgolódott, mert feszt elülte a seggét, közben belógatta a kezét az ágy mögé, és azzal szórakoztatott minket, hogy először egy kurva nagy pormacskát húzott elő onnan, aztán egy összegyűrt zsebkendőt, de amikor egy féllábú, szétrágcsált fiúbarbi került a kezébe, valamiért mindenki sikoltozni kezdett. Olyan rémületes volt az a kis lyukakkal teli, meztelen, műanyag test, amiből alig láttunk valamit, mert csak az utcáról világított be a lámpa, hogy Nikla rögtön a szoba másik végébe hajította a babát, és mindenki hozzábújt a mellette ülőhöz. Én igazából nem féltem, csak azért sikítoztam, mert a többiek is, úgyhogy egyszerűen csak élveztem, ahogy Nikla a nyakamba dugja az arcát, és reméltem, hogy a sötétben elfelejti, hogy én vagyok az, a keze kicsit lejjebb csúszik a vállamról a derekamra, magához ölel, és úgy maradunk reggelig. De öt perc alatt vége volt az egésznek, Nikla röhögve elengedett, és megint az ágy mögött kezdett kotorászni, hátha talál valami még nagyobb marhaságot. Majdnem utánanyúltam, olyan szar volt elengedni, pedig nem is tetszett, méteres luk volt a két első foga közt.

Szóval azóta nem voltam sehol, erre tessék, Fip meg elhív kirándulni. Tegnap kérdezte, hogy mivel ma mindketten korábban végzünk, nem megyünk-e ki valahova, ahol fák vannak, én meg azóta alig merek a szeme elé kerülni. Magamtól eszembe se jutottak volna a fák, nekem aztán nem hiányoznak, azokról csak leesni lehet, de mióta Fip mondta, állandóan azt az egy nyomorult fát bámulom az ablakon keresztül, amihez az a bőgő csaj támaszkodott a múltkor. Jó rég ültethették, olyan vastag a törzse, hogy két karral se érném át, a levelei meg szürkék a kipufogógáztól. Nem nagyon kaphat itt levegőt szegény, mégse vágták ki, meg nem is fonnyadt el, vagy hogy szoktak a fák meghalni.

 

 

 

 

 

Kalapos Éva Veronika (1983, Nyíregyháza)

Író, újságíró, műfordító. D.A.C. című ifjúsági regénysorozata, valamint Massza és Muszájcímű ifjúsági regényei a Manó Könyvek Kiadónál jelentek meg, ezen kívül antológiákban és folyóiratokban publikál folyamatosan. 2014-ben Móricz Zsigmond Irodalmi Ösztöndíjat kapott, jelenleg első, felnőtteknek szóló regényén dolgozik.