Milan Rúfus – A kis húga
Éjjel, nappal zeng bűvölő hangja,
akár álom, vagy munka takarja.
Amennyivel nagyobb a szeretet,
kimondani annyival nehezebb.
A szeretet belül a lelkünkben
egyedül van, szégyenkezve tör fel.
Csak a dal, a simogató ének
kölcsönöz új varázst köntösének.
A magasban, az égbolt sarkában,
a hegyek ormán, ahol a szél vára
magaslik, a kis húga magában,
kínzó félelmében reszketve várja,
hogy emberszag után kutat a szél
a kunyhóban, és csámcsog epekedve,
és majd bántalmazza, attól fél.
De szeretete nagyobb mint félelme.
Nem magát félti, jobban fél attól,
hogy a szél sem tudja terhét oldani.
Hollókká varázsolt bátyjairól
nem tud majd neki egy szót sem mondani.
Mitévő legyen, és hová, szegény?
Ki mutatja meg, merre vigyen útja,
ha nem a szél, amely játszva elér
és ellát a legtávolabbik zugba,
ahová szárnyán a sors sodorja?
Megremegett az ajtócsikorgásra.
A teknőben, hová a szél anyja
bújtatta, várva éhező fiára.
Rögvest felcsattan hangja a szélnek,
sóvár fintorba görbül szája széle:
„Hé, anyám, én emberszagot érzek!
Hát ide vele, hadd lakjak jól végre!”
„Már hol lenne nálunk élő ember?
Hidd el, kisfiam, mindig szót fogadtál.
Csak érintett az emberi szellem,
míg a világban annyit fújdogáltál.”
És a szél elállt, arca már vidám.
Jó ebéd után a lócán megpihen.
Mit nem tudott a Nap, a Hold, talán
a mindenütt járt szél tudta, ő igen.
„Kelj fel hát, lányom, a fekhelyedről.
A fiam már kinn tölgyfákat dönt, éget.
Hald hát, amit tőle tudok erről.
Nagyon nagy fába vágtad a fejszédet.
Bátyáid éjjel emberi lények,
üvegkastélyban értek el a célig.
Nappal hollók, szenvednek szegények,
jajveszékelve a testüket tépik.
Vidd el utadra e sült madárkát,
de gondosan őrizd apró csontjait.
Készíts belőlük egy hosszú létrát,
amely könnyedén fel, a magasba visz.”
Nos, akárhogy is volt, ez így történt,
és az üvegkastélyban találkoztak.
„Ne menj halálba értünk, testvérkénk,
nem érdemeljük meg, elátkozottak.
Hét évig, hét hónapig, hét hétig,
hét napig, hét óráig némán ülve
mint a kő kellene élned végig,
míg kiszabadítanod sikerülne.
Úgy járnád, húgocskánk, a világot,
akár a hallgatag, néma kőszikla.”
„Megteszek mindent, amit kívántok,
csak anyánk nyerje a nyugalmát vissza.
Nem tudja, lelke majd hol pihen meg,
mert haragjától vagytok átkozottak .”
„Nem anyánk volt az oka mindennek.
Ez a mi bűnünk, mi voltunk a rosszak.”
Megígérte, megegyeztek benne.
Örültek neki, de mégis féltették.
Hogy a hallgatást jobban viselje,
a kis húgát egy odvas fába tették.
Az odúból nézett a világra,
hallgatva sóhaját, kacaját mélán.
A törzs befogadta és vigyázta.
És mint a fatörzs, csak állt csendben, némán.
Mint fa a viharban, türelemmel
állt szándéka mellett sziklaszilárdan,
hallgatagon, kitartóan, csendben.
Felette fény lengett és halk madárdal.
Pár év múltán egy király egyszerre
meglátta a törzsben gyönyörű fejét,
és pillanatig sem késlekedve,
elvitte őt haza mint szerelmesét.
A leányka csendesen mosolygott,
hallgatagon kelt és tért nyugovóra.
Ha szólította, egy szót sem mondott.
Szótlanul szállt be hozzá a hintóba.
Bátyjaira csendben emlékezve
némán esküdött, ahogy tőle tellett,
és fátyolban, fehéren, remegve
mint a nyírfa állt ifjú férje mellett.
A fényes égboltot nemsokára
felhők takarták, változott a helyzet.
A király harcban, s amíg otthon várta,
a világra jött egy gyönyörű gyermek.
Mikor a boszorkány, dühtől kéken,
nem fiút adott, hanem kutyakölyköt,
a király sírt, s álmában vagy ébren,
az asszony könnye forrón, sűrűn ömlött.
Másodszor minden ugyanúgy esett.
Megszégyeníttetett, megaláztatott.
Csendben sírdogált a bölcső felett,
és a bátyjai sorsán gondolkodott.
Harmadszor a király, haragjában,
a hóhér kezére adta asszonyát.
De ő nem szólt, és nagy bánatában
csak bátyjai sorsán rágódott tovább,
ahogy nappal fájó testét marja
mindegyik, s éjjel mossák sebeiket.
A szeretet kétfelé szaggatja:
„Szeretett bátyáim, most segítsetek!
Segítsetek sorsom jobbá tennem,
mert gyötrődöm és borzalmas tűz éget.
Ne vétkezzem a szerelmem ellen
hallgatásommal szeretetem végett.”
És száll a holló, s szól: „Hóhér, megállj!”
Majd egy másik, s egy harmadik sietve.
„Tedd le azt a pallost, vagy jót ne várj!
Vess egy pillantást e szép gyermekekre!
Ki fiai? A királyé talán?
Igen. Áldása rajtuk az egeknek.
Te, húgom, pedig mesélj szaporán!
Időnk betelt, a sebek behegedtek.”
És a szemük előtt átváltoztak
sudár legényekké. Az asszony felállt.
A hangja mint a csobogó patak,
s öleli bátyjait, fiait, urát.
Bátortalanul, csendesen kezdett,
majd mint a zuhatag ömlött a szava,
megalázkodnia miért kellett,
miért kellett oly mélyen hallgatnia.
Kutyákat nevelt a fiúk helyett.
Állta a próbát, bár férjét sebezte.
Mint testvér mindent bátyjaiért tett,
és mint leány az anyjáért tette.
A király áll és fiait látva,
kiket az öröm könnyeivel áztat,
asszonya lelki erejét csodálva,
elámulva suttogja magának:
„Láttam már vért, harcot, sebesültet,
és gyakran úgy tűnt, hogy nehéz az élet.
Csak egy dolog tart életben minket:
a szeretet, ha bennünk is felébred.”
Megértek még sok szépet, örömet.
Anyjuk náluk lelt boldog otthonára.
Az asszonynak jár hála, köszönet:
mindenki felett ott volt védő szárnya.
Sok neved volt életünk tavaszán.
Változtál is velük, és mi veled.
Ma mindössze annyit mondok: anyám.
E szóban van minden régi neved.
Elment talán? Ne hidd, ő nem más ma,
csak másként néz a távolból, lesben.
A szőlő a bor útját megjárta,
s nem veszett el belőle egy szem sem.
Nem ébreszted fel az álmodót már,
ha gondosan szeled a kenyeret.
Mit sem vesztesz. Hiszen ez több annál.
Több vagy nekem, s én több vagyok neked.
Fordította Pereszlényi Sándor