Reggel a legrosszabb…   Reggel a legrosszabb,  mikor magamra nyitom  az ablakom,  előjön a hiány,  a visszatérő fájdalom.   Az idő ketrecében állok  Álmok nőnek körém…  a szél az arcunkat  véresre marja, a véres  arcunk néha összeér.  Meleg szavak feszegetik  a számat. Kenyérosztó  kezem simogat.  Hiányérzet nélkül  terelgetem össze az  elveszett napokat.   Szemhéjam mögött  felhők, vonuló árnyak.  Sötétség. Fények feszülnek  (…de mindhiába…)  neki a vak éjszakának.  A gondolatok beszorulnak  a ki nem mondott szóba –  felejti múltját,  elveszti jövőjét   a hitehagyott Európa.