Markó Béla – Lepke a mozdulatlan kézen

Út a haiku felé
Életemben először és utoljára 1978-ban jártam a Szovjetunióban, egészen pontosan Kijevben, az Ukrán Szovjet Szocialista Köztársaság fővárosában. Fiatal íróként éppen én kerültem sorra akkor, hogy a nagy ritkán nekünk is csurranó-cseppenő író-szövetségi keretből néhány napos szerkesztőségi csereúton vehessek részt, az egyik ottani irodalmi folyóirat vendégeként. Ma is élénken emlékszem ennek az útnak számos részletére, a végtelen ukrán égre is, amelyhez hasonlót és mégis egészen másat csak jóval később, Amerikában láttam még.

Ez a végtelenség valahogy beilleszkedett abba a képbe, amelyet a szovjet világról próbáltak kialakítani bennünk, hiszen egész gyermekkorom erről szólt: hogy az ember egy végtelen térből egyre nagyobb területet hódít meg magának. Olyan borzongató szavakat tanultam félig megemésztett olvasmányaimból, mint tajga vagy sztyepp. És túlfelőlről is szinte ugyanolyan érzésekkel gondoltam az indiánregények prérijére. Nőni, terjeszkedni, bekebelezni! Ezt hirdette a szovjet egypártrendszer ideológiája, de tulajdonképpen az amerikai demokráciáé is. Az ember, az emberiség expandálni akart, kilépni az űrbe, elfoglalni a világegyetemet. A művészet vagy az irodalom alig ocsúdott fel Auschwitz döbbenetéből, de máris megkísérelt előremenekülni, és egy pillanatra még itt is, ott is visszavilágított az expresszionizmus egyszer már lenyugodott napja. Nem véletlen, hogy a nagyhatalmak között a hidegháború korában is a kozmosz leigázásának sem pénzt, sem emberéletet nem kímélő, de az újságok címlapján vagy filmhíradókban mindenképpen lenyűgöző versenye zajlott.
Nos, kijevi utazásomkor természetesen már senkinek sem voltak illúziói azzal kapcsolatban, hogy a határtalan sztyeppeken végigömlő vörös hajnal nem éltető, hanem pusztító tüzet hozott magával. Tanultam mégis valamit a kicsinység és nagyság viszonyáról. Valami nagyon fontosat. Vendéglátóim ugyanis elvittek egyik nap egy különös múzeumba, ahol nem rakéták, űrhajók és tengeralattjárók prototípusait mutogatták, hanem a szovjet ember sokoldalúságát bizonyítandó: rémisztő és elgondolkodtató, de egyébként mesteri miniatűröket. Amit láttam, semmiképpen sem expanzív volt, hanem éppen ellenkezőleg, a kicsinység, az icipiciség emlékműve. A kiállított tárgyak mellett ott volt az alkotójuk neve, de egy erős nagyítót is elhelyeztek előttük, hogy egyáltalán láthassuk, miről van szó. Voltak ott persze szabad szemmel is megvizsgálható alkotások, mint például a gyufaszálak ezreiből megszerkesztett vitorlás hajó, amelyet a vállalkozás nehézségét fokozandó, egy literes üvegpalackban épített fel megálmodója. Ki tudja, mennyi idejébe került, amíg a palack keskeny száján át egy csipeszféleséggel mindezt összeügyeskedte.

De volt néhány ennél sokkal lenyűgözőbb teljesítmény is. Egy kettévágott mákszemben, mint picinyke hajadonok picinyke medáljában, portré, színesben, fel-ismerhetően: Vlagyimir Iljics Lenin. Ha pedig valaki azt hinné, hogy ezt nem lehet fokozni, megnyugtatom, lehet: hosszában félbehasított – valódi! – hajszálban vérpiros rózsa, viaszból vagy valami hasonlóból. Aztán pedig a szörnyűséges csúcs, amely előtt tolongtak a nézők: egy döglött – valódi! – bolha parányi bársonypárnácskán, leheletvékony, félkörbe hajlított aranyforgáccsal megpatkolva. A szemem előtt vannak most is, kitörülhetetlenül.
Tragikomikusnak éreztem az egészet, amikor onnan kijöttem, őszintén szólva, lenéztem azokat, akik ilyesmivel bíbelődnek, és ugyanakkor megmagyarázha-tatlan szégyenérzet fogott el emiatt. Hiszen a világon mindenütt vannak ilyen miniatűr-mesterek, a milli- és mikrométerek bajnokai, legfennebb nem rendeznek nekik múzeumi kiállítást. Akkor mi a baj? Lenin? A döglött bolha? De hiszen a teljesítmény a tárgytól függetlenül is méltányolható. Aztán rá kellett jönnöm, hogy végül is nevetnem kellene, nem szégyenkeznem tudatlanságomon, hogy sztyeppre készültem, feltöretlen szűzföldekre, háborgó Jeges-tengerre netán, és kaptam he-lyette vodkásüvegbe zárt gyufaszálhajót. A szabadság nagy leckéje volt nekem ez a felismerés, hiszen erről volt szó, a végtelen szovjet földeken, a határtalan ég alatt rabságban tartott emberek perverz, morbid szabadságkísérlete volt ez, utazás befelé, a molekulák, az atomok közé, a meghasított hajszál mindenséget helyettesítő puha rostjai közé, mint egy végtelen erdőbe, vagy a kettévágott mákszem homorú holdtányérjába, amely ha sokáig nézed, eltakarja a teljes égboltot. Egy meghasonlott ország, a világ legnagyobb kiterjedésű állama, miközben látszólag a világűr meghódítására készült, mákszemekbe menekítette Lenin-portréit. Ki tudja, nem zörög-e ma is ott valamelyik mákgubóban a mezőn egy mákszem, amely valójában parányi összecsavarozott medál, és aki megleli, mint a nyertes söröskupakot, szabadságot kaphat cserébe, nagyságot a kicsiségben. Számomra ezek a miniatűrök egy letűnt vagy letűnőfélben levő kultúra emblematikus alkotásai. A szabadság homokszemei egy látszólag győzedelmesen dübörgő hatalmas gépezetben. S gondolom, ezek után érthető, miért idegenkedtem sokáig egy másik kultúra precíz kézmozgásától, pontos, behatárolt ecsetvonásaitól, attól a képességétől, hogy a térből egyetlen mozdulattal kihasítson egy akkora darabot, amelyben még éppen elfér a fegyelmezett emberi test. A japán kultúráról beszélek, amelyben a pillangó fontosabb, mint a szelíd vagy vérengző nagyvadak, és a cseresznyeszirom lassú hullása leg-alább akkora eseménynek számít, mint egy felhőszakadás.
Sokáig a haikut sem értettem igazán, ezt a tizenhét szótagos verset vagy talán verskezdetet, amely olyan a mi európai szonettjeinkkel és rondóinkkal összevetve, mint hangya a szarvasbogarak között. Lehet, érni kell, beérni, sőt kicsit talán meg is kell torpanni ahhoz, hogy az ember ennek a befelé-szabadságnak az ízét, szédületét megérezhesse. Nem lehet kényszer ez, mint a gyufaszálak közé menekülő hajdani Szovjetunióban, de már a cárok Oroszországában is, ahol a végtelen tér – Szibéria! – éppenhogy a rabság jelképe lett. (Micsoda zseniális lelemény: abban az országban többnyire nem bezárták, hanem kizárták, vagyis száműzték az embereket.) Valószínűleg egy egész szigetországi történelem sugallja azt a szabadságeszmét, amelyben a föld végül is belátható időn belül mindig véget ér jártunkban-keltünkben, és máris ott a tenger. Szabott térben kell végtelen variációt alkotni, újra és újra megpróbálni másképpen kitölteni ugyanazt a helyet.  Azt hiszem, ez a haiku lényege, de ezt nyilván esetleg én hiszem csak, egy európai ember. Abban viszont biztos vagyok, hogy eltérően a kettéhasított mákszem perverz egész-, vagyis egészség-képzetétől, itt valóban a természet leglényegét, illetve egyik leglényegét sikerült megtalálni. A természetet ugyanis minden látszat ellenére nem a szabad terjeszkedés, hanem a folyamatos önmegtartóztatás jellemzi. Van bent egy tervrajz, valahol a génekben, és bár a tomboló, dús nyárban az alma vagy körte megpróbálhatna hatalmasra nőni, akkorára, mint egy dinnye, vagy még nagyobbra, valami megállítja, és pontosan úgy viselkedik, mintha lenne a levegőben egy láthatatlan öntőforma, amelyet ki kell tölteni és aztán meg kell állni. Úgy képzelem, hogy ezek a láthatatlan öntőformák jellemzik a japán kultúrát, ezzel magyarázhatók a precíz mozdulatok, az a hihetetlen erő és intenzitás, amely általában megkülönbözteti a távol-keleti gesztusokat, az apró lépéseket, de még a mélyről jövő, nagyon pontosan formált szavakat is az európaiak kapkodó lélegzetvételétől, hosszú vándorlást ígérő öles lépteitől, darabos szóejtésétől. Hosszú időnek kellett eltelnie, amíg érteni kezdtem a japán haiku-költőket, és még hosszabb időbe került, amíg megértettem, miért van ekkora divatja ennek a versformának világszerte.
Ma a látszat ellenére nem az idegen galaktikák leigázásának bűvöletében élünk, hanem a rendelkezésünkre álló tér behálózását, besűrítését tűztük ki célul, egyre gyorsabb járművek segítségével, illetve legfőképpen a kommunikáció forradalmasításával. Sőt, sikerült a valódi teret egy virtuális világgal helyettesítenünk a számítógép révén. Izgalmasabbnak érezzük a DNS újabb és újabb titkainak felfedését, mint azt, hogy mi van a Marson.

A haiku nyilvánvalóan a költészet mikrochipje, valami olyan remekbe szabott alapegység, amelyből kibontható egy sokkal nagyobb költemény, ezt viszont már az olvasónak kell elvégeznie. A haiku arra alkalmas leginkább, hogy beavasson mindannyiunkat a látás, hallás, szaglás és tapintás művészetébe, színek, hangok, illatok, már-már mikroszkopikus domborulatok, homorulatok, élek és vájatok érzékelésére tanítva minket. A japán haiku klasszikus mestere, Macuo Basó ezt több helyen, többféleképpen is elmondja nekünk. Például így: „E világ népe / vaksi: ott, az eresznél / gesztenye virul!” (Gy. Horváth László fordítása.) És arra is rávezet, hogy nagyság és kicsinység, szépség és rútság milyen viszonylagos, mert valójában rólunk van szó, mindig csak rólunk, semmi másról. Arról, hogy nekünk kell valami módon észlelni a világot, és hogy sokfajta észlelés vagy értelmezés lehetséges: „Havas reggelen / még a máskor igen rút / varjú is de szép” (Tandori Dezső fordítása). A haiku nem epigramma, és nem is aforizma. Aki ezekkel összetéveszti, az nyilván írhat szép, szellemes szöveget, de összecsukott markában meghal a haiku lepkéje, ugyanis a haiku-költőnek nem kell foglyul ejtenie a lepkét, hanem eggyé kell olvadnia a természettel, hogy mozdulatlan kezére szálljon, mint egy rózsabokorra. Az epigramma vagy aforizma a zárt, kemény európai igazság, míg a haiku a kertünket elárasztó esőcsepp, a háztetőre iszonyú súllyal ránehezedő hópehely világa. A szabadságé tulajdonképpen. Amit a különböző kultúrák természetesen különbözőképpen próbálnak megvalósítani, torz, perverz korokban például úgy, hogy üvegpalackba zárják a gyufaszálhajót, és észre sem veszik, hogy alkotóját megajándékozták a szabadság érzetével. Ezzel szemben a precíz mozdulatok, hajszálvékony rajzok és szilvavirág-dús haikuk kultúrája már eleve befelé indult el, megnyitotta a zárt teret és időt oly módon, hogy ülünk mozdulatlanul, tavaszi kertünket szemlélve, és közben végeérhetetlennek és csodálatosnak érezzük az utat, amelyen el sem indultunk.
Az Istenbe – istenekbe – vagy egyszerűen a világba vetett hitnek európai ember számára is fontos kifejezője a haiku. Csuromfehér papír világít előttem az asztalon, és várok mozdulatlanul, hogy rászálljon egy lepke.

Bukarest–Marosvásárhely, 2011. november 24–25.