KánikulaForró port szitál a szél.A nyár ma megveszett, tombol.A dombon csorda kolompol,a tájjal tereferél. Árvább most ember, állat.Az ég határtalan kohó.Kéken csillog, forr a folyó,a hőség szinte árad. Öreg varjú, magányos.Lombját hullató körtefakopár ágára szállana,pocsék kedve ragályos. Egy vércse rikolt – hármat.Minden fénylik, a tűz lobog,csüggedten várnak templomok,s a szíved némán lázad. A halmon kopott … Bővebben: Tóth Elemér versei / Kánikula, Aszály