Németh Zoltán: Önéletrajzi fikció a nő médiumán keresztül

Hendi Péter Átszállás Zürichben című elbeszéléskötetének hátlapszövege izgalmas, multikulturális világot ígér az olvasónak. Ebben a világban „Kosztolányi bolgár kalauzát egy genfi diáklány elviszi Strasbourgba”, „gazdátlan kutyát visz magával Budapestről Texasba a magyarul nem tudó, Amerikába szakadt hazánkfia”, a „genfi Café des Arts-ban egy hordozható számítógép képernyőjén éjszakáról éjszakára íródik” egy történet.

S az olvasó ebből a szempontból valóban nem is csalódik: Göteborg, Stockholm, Budapest, a Balaton, Bishopshofen, Zürich és Genf mint helyszínek akár egyetlen elbeszélésen belül is összebogozhatatlanul keverednek össze, sajátos, gazdag hátteret hozva létre.
A szöveg olyan narrációt működtet, amelyben a különféle idősíkok, illetve a megszólaló én időbeli pozíciói radikálisan keverednek. Ez azt jelenti, hogy nemcsak a felidézett események játszódnak más és más időben, hanem a felidéző én is más és más időbeli pozícióból emlékezik vissza. Vagyis egyrészt az én helyzete azáltal válik bizonytalanná, hogy mikor emlékezik vissza, másrészt azáltal, hogy ezekben az emlékekben éppen melyik későbbi emlékező én emlékei által jelenik meg. Ez a játék rendkívül izgalmas és összetett szituációkat is képes létrehozni, gyakran azonban egyrészt kaotikussá, követhetetlenné válik, másrészt pedig a szószaporítás és az érdektelen dolgok pertraktálásához vezet.

Hogy konkrét példákat is hozzak: a kötet egyik legjobb elbeszélésében, a címadó Átszállás Zürichben című szövegben az apa–fiú viszony jelenik meg egy utazás jeleneteiben. Az utazás azonban nemcsak térbeli mozgást jelent, sőt: sokkal fontosabbá válik az időbeli utazás, amelynek során a családtörténet rejtett eseményei is napvilágra kerülnek. Az időviszonyok egymásra rakódó, bonyolult rétegeződésében tárulnak fel a fiú nőügyei, a feleségével és szerelmeivel/szeretőivel eltöltött idő emlékdarabjai – és egyúttal az egykorvolt családnak a fiú számára homályos jelenetei. A szöveg egyik legemlékezetesebb jelenetében éppen egy ilyen eseménnyel szembesülünk: „Amikor másnap reggel tovább vitte őket a vonat, az apa más dolgokra emlékezett. Azt a tábort, ahol végül is elhelyeztek bennünket, az amerikaiak tartották fenn, és az egyik este kiválasztottak közülünk öt-hat férfit, mert a dolog úgy állt, hogy éjszaka őrizni kellett a tábort. Mi meg ott álltunk kinn a hidegben, és csak másnap tudtuk meg, hogy amíg mi azt lestük, nem jönnek-e az oroszok, addig odabenn szólt a zene, és az amerikaiak táncoltak a feleségeinkkel. Közülük az egyiknek nagyon tetszett az anyukád. A fiú ezt is elképzelte. Kinn az őrséget, odabenn a táncoló párokat meg a zenét, amint jön a tölcséres gramofonból. Behunyt szemei előtt a fiúnak megjelent az amerikai katona” (84–85.) .

Más esetekben viszont az időben ugrálás funkciótlannak tűnik, mint például a kötetkezdő elbeszélésben, amelynek címe – A bolgár kalauz Strasbourgban – felidézi Kosztolányi Dezső Esti Kornéljának elhíresült kilencedik fejezetét, „melyben a bolgár kalauzzal cseveg bolgárul, s a bábeli nyelvzavar édes rémületét élvezi”. A magyar és a bolgár irodalomban is meglehetősen nagy recepciója van a témának – a Szvetla Kjoszeva szerkesztésében 2003-ban megjelent kétnyelvű, A bolgár kalauz című kötetben például Georgi Goszpodinov, Bojko Pencsev, Alek Popov, Balogh Tamás, Borbély Szilárd, Cserna-Szabó András, Lackfi János és Láng Zsolt szerepelnek bolgár kalauzos elbeszéléssel. Ezen a közös, bolgár–magyar íróprojekten túl Vathy Zsuzsa és Tóth Krisztina novellát írt a témára, Borbély Szilárd A bolgár kalauz címmel drámát, és feltétlenül meg kell említenünk Balassa Péter esszéjét is a kilencvenes évek közepéről – mint arra Bedecs László is utal, aki a témáról a Bárka folyóirat 2010/2-es számában összefoglaló tanulmányt írt.

Ebben a kötetkezdő írásban azon túl, hogy egy nagyon fontos, ars poetica-szerű önvallomás hangzik el benne, csupán kívülről közelíthetünk a témához. Kívülről olvassuk az önvallomást: „…A bolgár kalauz különösen tetszett neki. De hiszen azt ismerem! Benne van az is a kötetben? Hiszen az a történet rólam szól! Istenem, hogy ez a Kosztolányi engem hányszor megírt! A balkáni vonat utasa, hát nem én voltam ő, aki egy éjszakát végigtársalogtam a bolgár kalauzzal, anélkül hogy két szónál többet tudtam volna bolgárul?! Ha Kelet felé utazom Európában, nem azt teszem-e akkor én is, hogy elnézően alkalmazkodom a nyelvi problémákhoz? Piszkosul megírt engem ez a Kosztolányi! De nem csak Keletre mentemben írt meg! Mert az a bolgár kalauz, aki maga magát meséli a Nyugatnak, nem én vagyok ő is? A sok szerelmes levél és vers, melyeket az elkövetkező évek sivatagai és oázisai írattak velem! Na jó, franciául, de végül is, nem egy kicsit bulgárul?” (7.) És kívülről követhetjük, különféle időrétegeken át, hogyan vásárolja meg a narrátor karácsonyi ajándékként Kosztolányi Dezső A kleptomániás fordító című, francia nyelvű fordításkötetét. Az ajándékvásárlás meglehetősen túlbonyolított, tele fontoskodó jelenetekkel és kijelentésekkel – mint például amikor „a fiatal eladó elolvasta a címét és elnevette magát. Tetszett neki, és ezzel akaratlanul is társa lett vállalkozásomnak. Mi meg nem történik azzal, aki könyveket árul karácsonyra!” (6.)

A túlbonyolítás, túlmagyarázás, a tömörítés hiánya, a szószaporítás, a lényegtelen, tárgyhoz nem tartozó események hosszas ecsetelése, egy-egy alacsonyan szárnyaló ötlet, olcsó poén sajnos sok helyen előfordul. Mint az „egy napon azt írom neki egy Emilben – naná, majd Jenőben!” (101.) A francia fordítónőben vagy az „álomi munka” szókapcsolat (állami alkalmazás jelentésben) a Hotel Exelsiorban. Hasonlóan terméketlen és aránytévesztésnek tűnik a József Attila-idézet az utóbbi elbeszélésben: „Te jó Isten, én úgy beszélek itt ezekkel a krumpli lányokkal, mint egy kivert kutya. Legalább lennék a szépség koldusa! De nem arról van itt nagyba’ szó. Meg nem bocsátaná ezt nekem József Attila, Ady mennyköves haragja pedig már asztalra csapott volna” (132–133.).  A Tigrisugrásban egy idő után a figyelmes olvasó is elveszíti a fonalat. A francia fordítónő című elbeszélésben például egy teljes bekezdés foglalkozik a Moszkva téri kereszteződés sávjaival, több bekezdés a fordítás során alkalmazható helyesírási-nyelvhelyességi teendőkkel és a honoráriummal…
Az Átszállás Zürichben elbeszéléseinek egy másik jellegzetessége (az időkeverés mellett) az, hogy fikció és önéletrajz határvidékére helyezik magukat. Vagyis – Lejeune terminusával élve – a kötet szinte minden szövege megköti azt az önéletrajzi paktumot, amely után az olvasó a narrátor és az önéletrajzi én figuráját egymásra montírozza. Ez azt vonja maga után, hogy a könyv elbeszélései az önéletrajz, önvallomás, magánbeszéd, visszaemlékezés, napló műfajaira játszanak rá. Az kétségtelen, hogy az ezáltal megjelenő életút színes, érdekes, bonyolult, s mindenképpen az olvasó érdeklődésére tarthat számot, hiszen az idegenségre, az idegen kultúrára, idegen nyelvre reagáló narrátor, a kalandos életút fordulatait szövegbe író beszélő és a szerelmi életével szembenéző főhős pozícióit rétegezik egymásra a kötet elbeszélései.

Több elbeszélésben is találhatunk azonban olyan helyeket, ahol megbicsaklik a hang, és szinte kínossá válik az olvasás. Ez a már említett túlbonyolítás és fontoskodás különösen akkor rontja le a szövegek esztétikai hatását, ha az önéletrajz olyan eseményeihez kapcsolódik, amelyek vagy teljesen érdektelennek tűnnek, vagy a szöveg olyannyira közel engedi az olvasót, hogy az már zavarba ejtő és elutasítást vált ki. Számomra mindenképpen ilyenek azok a minduntalan visszatérő szövegrészek, amelyek a narrátor kéziratairól szólnak. Kivel találkozott, melyik szerkesztő dobta vissza az elbeszélő kéziratát és miért, hol nem publikált és hol igen stb. A Három ábránd című elbeszélés egyik pontján például arról olvashatunk, hogyan utasította el „Hendi Péter” írását az Élet és Irodalom akkori szerkesztője, Cseres Tibor. Ugyanebben az elbeszélésben a Göteborgs Posten című svéd lap elutasító leveléről is értesülünk, miközben „a Göteborgs Tidningen elfogadta a Lány a kikötőbent” (50-51.). A francia fordítónő című elbeszélésből azt tudhatjuk meg, hogy két elbeszélése is megjelent – „az egyiket a budapesti 2000, a másikat a pozsonyi Kalligram közölte. Előtte hiába próbálkoztam velük a Holminál és két másik rangos folyóiratnál…” (100.) Nem sokkal később azt is megtudhatjuk, hogy „Talán mégiscsak volt abban valami, amikor az Alföld azt válaszolta, hogy sajnos nem ütöm meg az ő magasra tett mércéjüket” (102.). Később kiderül, a narrátor egy novelláját francia fordításban a Nouvelle Revue Française jelenteti meg. És így tovább. A szövegnek ezek a részei, például a francia megjelenéssel járó elfoglaltságok – telefonálás, e-mailezgetés – a kötet leggyengébb részei közé tartoznak. Ráadásul minden önkritika (amely által az irodalmi életben kevés sikert elérő figura képe jelenik meg az olvasó előtt) és minden öndicséret (amely tudjuk, mit csinál) – mivel a kötet elbeszélései fenntartják az önéletrajzi paktumot – az életrajzi szerzőt is minősíthetik.

A kötet számomra legizgalmasabb rétege az időkeverés és a (nyelvi, kulturális, történelmi) idegenség szövegbe írása mellett az a megoldás, hogy a fent említett önéletrajzi kódok egymásra rétegeződései minduntalan, folyton, leállíthatatlanul nők erőterében, a női identitáshoz való viszonyban, a szerelmi kapcsolatok hálójában jelennek meg. Így sajátos helyzetbe kerül a narrációs helyzet; a narrátor és az önéletrajzi én közé folyton nők ékelődnek, s a történetek tulajdonképpen kizárólag ezeken a nőkön keresztül jelennek meg. Gyakran egyszerre három nő hálózatában látjuk a férfit megjelenni, mint a kötetzáró, Kezükben vagy mindhalálig című elbeszélésben, ahol a Feleség (Éva), a „Nagy Szerelmed (továbbiakban Pénelopé)” (169.) és egy alkalmi kapcsolat, Klodín viszonyrendszerébe ékelődik a férfielbeszélő:

„Tudod, mit gondolok én a te Pénelopédről? kérdezi Klodín. Egyszeriben csupa fül leszel, arról is elfelejtkezel, hogy éppen a karjaid között tartod. Mit gondolsz róla? kérded, miközben lassan, nem türelmetlenül, éppen csak baráti segítő szándékkal, húzod róla a blúzt, egyre csak lefelé. Azt, hogy nagyon is jó szolgálatot tesz neked, feleli Klodín. Miféle szolgálatot? Amíg őmiatta szenvedsz, arról álmodozhatsz, amiről akarsz. Rólad is? kérdezed. Próbáld meg, feleli Klodín. Ekkorra már mindketten meztelenek vagytok. Próbálsz és próbálsz beléhatolni, már majdnem sikerül is, amikor felébredsz… Csak álmodtad… Nem érzel csalódást, bizsereg benned a jóérzés, akár a reménysugár. Mintha nem is lenne különbség a megtörtént és a csak álmodtad között. Ülsz a konyhában, és azt feleled a Feleségednek, hogy nem álmodtál semmit” (184.).

A nő sajátos médiummá válik a kötetben, amely minduntalan közbeékelődik, elő- és újraértelmez. A könyv főszereplője ugyanis nőkön, feleségen, szerelmeken, szeretőkön keresztül képes csak elmondani önmagát, szembenézni önmagával. A férfi–nő viszonyban rejlő többértelműségek, a párbeszéd-képtelenség, a boldogság és boldogtalanság fázisain, a kötélhúzáson, a bonyolult, néha egyenesen veszélyes kapcsolatokon keresztül jut a főszereplő férfi olyan nyelvhez, amelyen keresztül megközelítheti önmagát.
Vagyis ezt a nyelvet nőktől kapja, s a narráció két pontján (narrátor, életrajzi szerző) található két férfi-én között mindig ott van legalább egy nő.

(Hendi Péter: Átszállás Zürichben. Budapest, 2011, L’Harmattan, 194 oldal, 2200 Ft