Bartók Imre: Irodalom és halál 3.

Björg, Gwen, Malcolm és Tilda egy lakásban üldögélnek. Odakint lilás csomókba gyűlik a pára, és óriási indák tekergőznek a toronyházak között.

– Értünk jönnek? – kérdezi Gwen.

– Bárcsak így lenne – feleli Tilda.

– Itt van a szer – mondja Malcolm, és kiteríti az asztalra a hozzávalókat. – Fel kell melegíteni, aztán már be is adhatjuk magunknak. – Hozzálát, hogy előkészítsen mindenkinek egy belövést. Tilda közömbösen figyelte a ténykedését.

– Az indák egyre közelebb jönnek – mondja Björg. – Vajon mit akarnak tőlünk?

Csak a belsőségeket akarják. A távolból is jól látni, hogy ezek húsevő növények. A méteresre szétnyíló ajakszirmok mögött idegméregtől csillogó tépőfogak rejtőznek.

– Mind meghalunk? – kérdezi Gwen.

– Én már halott vagyok – feleli Tilda.

– Attól tartok, nem akarnak megölni – magyarázza Björg. – Fel tudjátok fogni, hova kerültünk? Ez nem a mi életünk!

– Akkor kié, Björg? – kérdezi Malcolm, és megtölti az első fecskendőt. – Hé, haver, próbálj meg lazítani! Úgyis mindegy, mit csinálunk.

Talán így van. Milyen élet ez egyáltalán? Keselyűk, húsevő indák és vákuumszívók. Egy ismeretlen akarat a távolban, aki minderről gondoskodik, és nevet.

Björg téved. A távolban csend van és sötét és hideg.

– Az író az ellenségünk – mondja.

Ezúttal nem téved.

Mindhárom tekintet felé fordul. Homlokukat ráncolják, mondani akarnak valamit, de szájuk nem nyílik szóra.

– Az író a mi Nemezisünk. Az író a Gonosz. Az író az Ember és a Gép gyermeke. Ő az Elfajzott Angyal.

Alighogy ezt kimondja, fájdalom hasít a nyúltvelőjébe. Ha eddig ott nem voltak érzőidegek, most majd lesznek.

Ha eddig bármit mondhatott, most majd megválogatja a szavait.

– „És akkor eltelt sok-sok év” – nyögi Björg, és legurul a székről.

– Minden rendben! – kiáltja Malcolm. Letérdel mellé, és beadja neki az injekciót. – Ettől majd megnyugszol.

A tűszúrás helyén fekete vonalakban terjednek a Fibonacci-szekvenciák.

Vajon Björg mégis meghalhat? Mi lesz a többiekkel?

Az indák közelebb érnek a házhoz. Bebújnak a réseken keresztül.

– Nem halhatunk meg, ha már halottak vagyunk – mondja Tilda, és milyen igaza van.

Csettint egyet.

Az étteremben ülnek. Hosszú volt a nyár, a bőrük illata még mindig édeskés a napsugaraktól. Kapnak még egy esélyt.

Gondolkozzatok csak.

(Telotaxis)

Fitzcarraldo: az esemény mint önmaga szurrogátuma. Nem a hajót nehéz átvinni a hegyen, hanem elkészíteni a filmet, amiben átviszik a hajót a hegyen. Valós és valótlan halálesetek. Szélesvászon, három oktávnyi operaáriák, és bennszülött vér. Színház a színházban a színházban stb.

Az Úr szavai a bokorból, a húsevő indák mélyéről. Az vagyok, aki akkor leszek az, aki vagyok, amikor ti szólítotok engem. Minden ígéret performansz és teatralitás.

Szája nincsen, úgy üvölt. A néma előadás morfológiája. A színház mínusz színház még mindig egy előadás – sejthetően a leghitelesebb.

„Nincs kijárat”, mert rosszul építették meg ezt az éttermet, ezeket a brooklyni lakóházakat, ezeket a pincéket, tornyokat, hangárokat, ezeket a tengeralattjárókat és helikoptereket, amelyekbe ha beszállunk, nincs tovább, mert „nincs kijárat”, rosszul tervezték meg az egész várost, mert az utcái egyszer csak véget érnek, és onnan vissza kell fordulni, vagy le lehet ülni a végében, és várni a semmire, de nem, visszafordulni jobb megoldás, ha már nincs tovább, ha nincs kijárat, forduljunk csak vissza, térjünk vissza ebbe az étterembe, ahol Csehov hőseinek is torkán akadt a lazac (ez lenne a kijárat? a gasztroelitizmus öngyilkos tűzlépcsője?), térjünk csak vissza ide, telepedjünk le, nézzünk hőseink szemébe még egyszer, ne mutogassunk a kiégett neonjelzésekre, semmi félrebeszélés, most már mondjuk ki egyszer, őszintén mondjuk a szemükbe, hogy:

– Nincs kijárat, pajtikáim.