Borbély András: Egy régi ház elfoglalása

Ebben a szobában valahogy nem lehet teljesen rendet rakni. Naponta legalább egy órát töltök azzal, hogy minden annyira rendbe kerüljön, amennyire szükséges egyfajta szerény kényelemhez, de nem sok időre rá leroskadok egy székre vagy a régi kanapéra a semmitől elfáradva, és azt tapasztalom, hogy a dolgok megint maguktól elmozdultak.

Sorra veszem, hogy mi található itt. Egy régi, barnára mázolt ágyneműtartó. Nem a rendeltetése szerint használom, inkább csak afféle sarokpolc, amin a borotválkozáshoz szükséges tükör és egyéb tisztálkodási eszközök, illetve két-három pohár, tányér és evőeszközök vannak. Az ágyneműtartó itt a konyhai szekrény és a fürdőszobapolc szerepét is betölti.

Mellette egy szintén barnára mázolt, asztalos által ácsolt szék, aki – mármint az asztalos –, így képzelem, semmi mással nem törődött, csak hogy egy széket készítsen. Ez a szék, a másik két „vett” – azaz gyári – székhez viszonyítva inkább az, ami. És kényelmesebb is. Rajta mosdótál, mellette egy lila vödörben víz.

Az ágyneműtartó és a kisebbik könyvespolc között ablak, az egyik ablakszemen szúnyogháló. A redőnyök között két gyümölcsfa koronájának a részlete, illetve a szemközti ház halványlilára meszelt háta látszik. A tavaly egy vihar során csak úgy ömlött a bezárt ablakon át a szobába víz. Újjá kellene építeni ezt a házat.

A kisebbik könyvespolcon van a „szakirodalom”, a plafonig fölpakolva. Jól esik ránézni, megnyugtat. Ritkán veszek le könyvet róla. Szemközt vele van a nagy könyvespolc a „szépirodalommal”. Mire jó mindez? A könyvek helyett állhatna például egy festmény, vagy egyetlen feszület is, ami egy kis megszokás után, ha hinnék benne, ugyanúgy megnyugtatna.

A kanapé a két könyvespolc közötti falnál, az utcára nyíló ablak alatt helyezkedik el. Itt le vannak zárva a redőnyök, hogy ne lehessen se ki-, se belátni. Ezen keresztül csak az időnként – faluhoz képest elég gyakran – elhaladó autók zaja hallatszik, illetve a járókelők beszélgetése. Ez egy lezárt fal, nem vonja magára a figyelmet.

A nagy könyvespolc mellett egy ajtó, amely a „sarokszobába” nyílik. Napok óta nem nyitottam ki, viszolyogtat a dohos szag. Inkább raktárnak használom ezt a szobát.

A negyedik falból két ajtó nyílik. Az egyik a bejárat közvetlenül az udvarról. A másik a ház középső nagyszobájába vezet. Azon túl még három helyiség van a házban, amiket csak ritkán használok. A középső nagyszobát erőszakosan és némi lelkiismeret-furdalással választottam le használatra, hogy lassan kiterjesszem lakóterem a ház többi, általam csak ideiglenesen használt részére. Ebben a szobában nincsen biztonság. Lakik ott valaki. Még egy idegen szellem, előző életek nyoma, piszka, kacata, szaga uralkodik benne. Lassan tisztul. Hálószobának akartam használni, de nem jól alszom, s tartok az álmoktól. Napközben sem szívesen lépek be. Inkább a kanapén alszom.

Néha itt is, napközben és minden logikus összefüggés nélkül, látom magam előtt a ravatalt, amely ebben a szobában állt. Hideg volt, a koporsó hatalmas fehér liliomokkal díszítve. Terjengő faggyúszag. Ez „megszelídített” emlék. Az ő szerszámait használom, amik gazdátlanul maradtak, s tulajdonképpen már alkalmatlanok és szükségtelenek a mai élethez. Másvalaki biztosan kidobná őket. A munka, mondják, egyedül arra jó, hogy nélkülözhetővé tegye mindazt, amiről azt hisszük, hogy feltétlenül szükségünk van rá. Erre gondolok, amikor kézbe veszem az ismeretlen nevű szerszámokat.

Olykor megszokhatatlan az a természetes tény, hogy mások után következem. Nem köt meg, felszabadít. Mivel ők már nincsenek.