Cserna-Szabó András: Irodalom és test 1. / A láb

Toportyánféreg vonítása hallatszik a nádasból. A férfi legalábbis erre gondol, mikor felébred. Felül az ágyban. A hálószoba ajtaja nyitva, kilát az előszobába. Nézi, ahogy a felesége öltözteti a gyerekeket. Lassan rájön, nem toportyánféreg adja ki az elviselhetetlen hangot, és nem a nádasban – a zaj forrása a kisebbik lánya. A nagyobbikon, Pannin már rajta van a kabátja és a sapkája is, a kisebbikkel, Katival még küzd az anyja. Kati nem akarja felvenni a Hello Kitty-mintás sapkát, ezért üvölt, vonít, bőg, toporzékol, csapkod. Kati szerint ilyen sapkát csak a dedós kiscsajok hordanak, és ő már nem dedós kiscsaj. Aztán Panni is elbőgi magát. Nem lehet tudni, miért sír, neki nem kell felvennie Hello Kitty-mintás sapkát. Talán csak unatkozik.

„Ez nem lehet igaz” – kiabál az anyuka. „Minden áldott reggel ugyanez a cirkusz, el fogunk késni az óvodából.”

A férfi unottan visszadől az ágyba.

A hátán fekszik, keze a feje alatt, a plafont bámulja.

„Neked meg mi bajod? Hetek óta csak fekszel és bámulod a plafont” – mondja a nő a hálószoba ajtajában. Tiszta ideg.

„Szabadságon vagyok” – válaszolja halkan és nyugodtan a férfi, és nézi tovább a plafont.

„Nem ezt kérdeztem. Hanem hogy mi bajod van?”

„Tényleg tudni akarod?” – kérdezi a férfi. Még mindig nem néz a feleségére, továbbra is a plafont bámulja.

„Különben nem kérdezném.”

Közben a lányok is bejönnek a hálószobába. Teljes téli szerelésben vannak: csizma, pufidzseki, sapka, sál, kesztyű. Némán, könnyes szemmel nézik az apjukat.

A férfi felül, belenéz a nő szemébe.

„Az a bajom, hogy szeretném egyszerre két nővel csinálni.”

„Te hülye vagy, bazmeg? Muszáj ezt a gyerekek előtt, te idióta? Azt akarod, hogy elmeséljék az óvodában, mit pofázik itthon a perverz apjuk?” – üvölt a nő eltorzult arccal, és közben kifelé tereli a gyerekeket a hálószobából.

„Tudtam, hogy nem fogsz megérteni. Akkor meg minek kérdezősködsz?” – szól a férfi, megint visszadől az ágyba, és szokásos pozitúrájában a plafont bűvöli.

A nő becsukja a hálószoba ajtaját, a lányok az előszobában vidáman ugrálnak, kiabálnak: „Két nővel csinálom, két nővel csinálom, két nővel csinálom…”

„Neked elment a maradék eszed is, Miklós? Azt hiszed, beengednék az ágyunkba egy harmadikat? Egy büdös kurvát?”

„Nem így gondoltam, Rézi. A két nő közül egyik se te lennél” – mondja halkan és nyugodtan a férfi, közben a plafont bámulja.

A nő állati sikolyt hallat (a gyerekek ijedtükben abbahagyják a műsort az előszobában), majd nekiesik az ágyban fekvő meztelen férfinek. Üti-pofozza, ahol éri. A férfi nem védekezik, mindössze egy párnát húz az arcára.

A nő kézen fogja a lányokat, és elindulnak az óvodába.

Bevágja maga mögött a bejárati ajtót.

A férfi kimegy a konyhába, felbont egy sört. Borotválkozás közben nagyokat húz a sörből, aztán visszabújik az ágyba.

Még nincs dél, amikor csörög a mobilja.

Csak harmadjára veszi fel.

„Szabadságon vagyok” – mondja köszönés helyett.

„Tudjuk, Miklós, de most akkor is be kell jönnöd. Találtunk valamit, ami hozzád tartozik. Valószínűleg a szervezett bűnözés számlájára írható.”

„Basszátok meg” – mondja a férfi a telefonba.

Lezuhanyzik és bemegy a munkahelyére.

A „Főnök” már várja az irodájában. Alacsony, manószerű, vicces arcú férfi, Haumann Péterre hasonlít.

„Miklós, kérem, vigye ki ezt a fiatalembert a helyszínre” – mondja a Főnök, és egy magas, vékony fiúra mutat. „A rendőrtiszti főiskoláról jött, gyakorlaton van nálunk. Lásson ilyet is, ne csak a papírhegyeket. Lássa, milyen az igazi élet.”

„Meg a halál” – mondja Miklós.

„Mindegy. Lássa” – legyint a Főnök.

„Főnök, én egyedül dolgozom. Mindig egyedül. Csakis egyedül” – mondja Miklós.

„Akkor nem kérem, hadnagy úr. Akkor ez a parancs” – mondja sértődötten a Főnök és otthagyja őket. A kávéautomata felé indul a folyosón.

A helyszín ezúttal a Margitsziget. Lakossági bejelentés alapján találnak rá egy gyanús csomagra. A körülbelül egy méter hosszú tárgy véres újságpapírba csomagolva egy kukából lóg ki.

Lágyan hull a hó, mintha porcukrot szitálnának a tájra.

„Még hogy kék Duna…” – gondolja Miklós. „Sötétkék, majdnem fekete.”

A nyomozó gumikesztyűt húz, kiveszi a kukából a tárgyat. Óvatosan a havas fűre fekteti. Kicsomagolja az újságpapírból. Egy láb. Egy tőből levágott bal láb, rajta zöld melegítőnadrág és fehér edzőcipő. A vágásról Miklósnak Olaszország jut eszébe. A nászútja, amikor egy langyos, májusi este a feleségével „osso buccót” ettek egy milánói kisvendéglőben.

A fiú kis híján elhányja magát. De végül nem hány, csak öklendezik.

„Mit jelentsen ez?” – kérdezi reszketve.

„Megölték. Ha szerencséje volt, a lábát csak azután vágták le, hogy megölték. Ellenkező esetben komoly fájdalmai lehettek.”

„De hol a teste?”

„A Dunában vagy egy pláza betonalapjában. Esetleg megetették a kutyákkal. Soha nem fog kiderülni.”

A fiú idegesen rágja a körmét, próbál nem ránézni a lábra, de tekintete önkéntelenül is mindig visszaszökik a véres melegítőre.

„Mondja, nem lesz valaki lelki beteg, ha minden nap ilyen szörnyűségeket lát?” – kérdezi a fiú.

„A lélek olyan, mint a kocsinál az ötödik kerék. Csak útban van. Jobb, ha nincs. Főleg ebben a szakmában.”

„És miért vágták le ezt a lábat, hadnagy úr?”

„Nem tudni pontosan. Valószínűleg üzentek valakinek.”

„Kinek?”

„Egy másik bandának vagy egy adósnak, üzlettársnak. Nem tudom. Csak azt tudom, hogy ez a láb valószínűleg valami üzenet. Az ő nyelvükön valami ilyesmit jelent: szedd a lábad vagy ne lábatlankodj itt nekem!”

„Mint a hal?” – kérdezi a fiú.

„Miféle hal?” – kérdezi a nyomozó csodálkozva.

„Hát a Keresztapában. Hozzák Luca Brasi golyóálló mellényét, kibontják, benne egy nagy hal van. Ez egy szicíliai üzenet. Azt jelenti, hogy Luca Brasi már a halakkal alszik. Vagyis, hogy meghalt.”

A nyomozó eltűnődik. Aztán bólint.

„Igen, valami ilyesmi.”

Kicsit hallgatnak, majd a nyomozó hozzáteszi.

„Örülök, hogy érdeklődik a szakma iránt. Maga jó nyomozó lesz, én ezt látom. Nekem ehhez van szemem.”

A hadnagy előveszi a telefonját, és jelent a Főnöknek.

Aztán állnak a láb mellett és várnak. Esik lágyan a hó. A hadnagy rágyújt.

„Azt mondták, fél óra múlva itt lesznek a kollégák, és elviszik a lábat.”

Hallgatnak. A férfi szeretne valami okosat mondani az üggyel kapcsolatban, megtanítani valamire ezt a fiút, de éppen semmi okos nem jut eszébe. Hirtelen meglepi egy furcsa érzés. Szeretné, ha ez a fiú az ő fia lenne, és megtaníthatná az életre.

„Mondja, volt már maga egyszerre két nővel?” – kérdezi végül a nyomozó.

A fiú elvörösödik.

„Nem, hadnagy úr. Még nem voltam” – válaszolja zavartan.

A hadnagy elmosolyodik, előveszi a telefonját, és elindít egy videót.

„Nézze csak. Itt az a szitu, hogy a vízvezeték-szerelő rossz helyre csönget be, és ez a szőke meg ez a vörös csaj együtt szopják le, de közben meg is korbácsolják. Ez a nem semmi, mi? Mit szól hozzá, fiatalember? Én mondom, még gondolja át a dolgot. Ez a szakma! A vízvezeték-szerelés. Ilyen dögös nőcik várnak elromlott csappal otthon, magányosan, pongyolában, férfira éhezve. Hihetetlen. Mi meg, a rohadt kurva életbe, lábakat őrizgetünk itt a hóesésben. És közben tökéletesen tudjuk, hogy ez az egész teljesen felesleges, a test nem lesz meg, és soha nem derül ki, kié a láb. A faszom kivan. De úgy en bloc.”

A férfi barátságosan, sőt atyaian megveregeti a fiú vállát. Aztán még eszébe jut valami.

„Mondja, nem tudja véletlenül, milyen állat lehet ez a toportyánféreg? És hogy tud-e vonítani? Maga nem hallja? Mintha a nádas felől…”