„És innen nézve mit várjak a jövőtől?”

Garajszki Margit interjúja Mundruczó Kornéllal

Idén a május 12–17. között megrendezésre kerülő pozsonyi Nová dráma / New drama kortárs drámafesztiválon Mundruczó Kornél két alkotásával is képviselteti magát. A főprogram keretében a Proton Színházban rendezett Demencia című darabja kerül bemutatásra a Szlovák Nemzeti Színházban május 15-én, csütörtökön 19.00 órakor. A kísérőprogramban pedig ugyanezen a napon 17.00-kor a Szelíd teremtés – Frankenstein-terv című filmje lesz látható a Lumière moziban, amelyet 2010-ben Arany Pálma-díjra jelöltek Cannes-ban.

Szlovákiában elsősorban filmrendezőként ismert és elismert, tudomásom szerint ez az első színházi rendezése, amelyet láthat a pozsonyi közönség. Hogyan jutott el a filmrendezéstől a színházi rendezésig? Egy új arcát ismerhetjük meg színházi rendezőként?

Bár 2008-ban már vendégszerepelt a Proton Színház Frankenstein-terv című előadása a Nyitrai Nemzetközi Színházi Fesztiválon (Divadelná Nitra – a szerk.), de tény, hogy hosszú idő után látható újra színdarab tőlem Szlovákiában. És hogy hogyan jutottam el a filmrendezéstől a színházi rendezésig? A színházi rendezés valójában mintegy véletlenül talált meg, ma pedig már szerves része az életemnek. A film egy nagyon költséges műfaj, emiatt két film között sokszor éveket kell várnia az embernek, és a várakozás időszakát tölti ki nálam a színház. A két műfaj tökéletesen kiegészíti egymást, mindkettő fontos számomra, egyikről sem szívesen mondanék le.

Miben más a filmes és a színházi munka? Mennyiben igényel másfajta látásmódot a rendezőtől és hogyan változik az eszköztár, amellyel dolgozik?

Másképp dolgozom filmben és színházban, hiszen a két műfaj más-más szeletét tudja megmutatni ugyanazon dolognak. Másra tud rávilágítani, más részleteket tud kiemelni. Csak hogy egy egyszerű példát mondjak: színdarabjaimban gyakran használok videókamerát, hogy egyes jelenetek részleteit megmutassam, hogy egyes szereplőket közelebb vigyek a nézőkhöz. Ez valójában egy érdekes ellentmondás, mert míg a színpadi személyes jelenlét mindig közelebb hoz, a film pedig el tud távolítani, a film által való ráközelítés mégis részleteiben tudja megmutatni az adott dolgokat, melyek így még közelebb kerülnek a nézőkhöz.

A Demencia címet viselő darab az időskori elbutulás problémáját járja körbe. Miért érezte úgy, hogy erről a témáról beszélnie kell?

A demencia számomra egy metafora. Ha demensek leszünk, elfelejtjük múltunkat, elveszítjük tudásunk egy részét. Én ezt a mai Magyarországgal, illetve Európával állítottam párhuzamba. Visszatekintek a múltra és azt látom, hogy történelem rendszeresen ismétli önmagát, még a saját életemen belül is. Ez vajon azt jelenti, hogy semmit sem tanulunk a múlt eseményeiből? És innen nézve mit várjak a jövőtől?

A Demencia az öngyilkosság témakörét boncolgató trilógia második része, míg a Denevér, amely többek között az eutanáziával is foglalkozik, az első. Miért izgatja ennyire az öngyilkosság kérdése, hogy egy trilógiát szán a témának?

Nálam az öngyilkosság nem egy elkeseredésből fakadó aktus, sokkal inkább az egyetlen lehetséges megoldás egy lehetetlen helyzetben. A szabadság megélésének pillanata, hiszen a saját életünk felett való döntést nem vehetik el tőlünk. A darab ezzel a gondolattal játszik el és az öngyilkosságban egy pozitív választ láttat. Akárcsak anno a romatikában, ahol az öngyilkosság a boldogság betetőzésének pillanata volt, gondoljunk csak Büchnerre vagy Kleistre.

Dokumentarista alapokon álló darabról van szó?

A kiindulópont egy valós esemény volt: 2007/2008-ban zárták be az Európa-szerte ismert Országos Pszichiátriai és Neurológiai Intézetet, az OPNI-t. Az épületeket folyamatosan ürítették ki. Mikor ez történt, mi épp egy másik darabot próbáltunk ott, és így végigkövethettük magát a folyamatot. Mindezt élőben látni mellbevágó volt. A Demencia esetében ez az élmény jelentette számomra az első számú inspirációt.

Évek óta rendez színházban, dolgozott többek között a Krétakör Színházban, a budapesti Nemzeti Színházban, Hamburgban, Hannoverben és Varsóban. 2009-ben alapította a független színházként működő Proton Színházat, amelynek jelenleg öt előadásból álló repertoárja van. Miért szeretett volna saját színházat?

Szerettem volna egy olyan helyet, ahol teljesen szabadon tudok dolgozni. Egy közösséget, ahol igazi csapatmunkára van lehetőség, embereket, akikkel fél szavakból is megértjük egymást, egy szervezetet, ahol biztosított előadásaim utóélete. Ezért döntöttünk úgy Büki Dóra színházi produceremmel, hogy alapítünk egy saját társulatot, ugyanis egy ilyen mértékű közös munka csak saját csapattal valósítható meg. Régóta ismerjük egymást, annak minden előnyével és hátrányával együtt.

A Proton Színház állandó társulattal rendelkezik, vagy mindig az adott darabhoz hív alkotótársakat? Milyen mértékben részesei a színészek a színházi alkotófolyamatnak?

Van körülbelül 30 ember, akikkel rendszeresen dolgozunk, ők alkotják a Proton Színház virtuális társulatát. A színészekkel egy-egy próbafolyamat során abszolút közösen gondolkozunk, közösen építjük fel a jeleneteket. Nálunk tulajdonképpen mindenki része az alkotófolyamatnak, a világítástervezőnk, a hangtechnikusunk és a kellékesünk is ugyanúgy kreatív résztvevők, főleg mert nálam a fény- és hangtechnika, illetve a díszlet működése gyakran eltér a szokványostól. És, hogy miért virtuális a társulat? Mivel függetlenek vagyunk, egy állandó társulat fenntartása a mai körülmények között lehetetlen lenne. Hogy mást ne mondjak, egy öngyilkos vállalkozás. (Mosolyog) Ellenben egy virtuális társulat esetében sokkal nagyobb az egyes tagok szabadsága, rugalmasabbak vagyunk, és gyorsabban tudunk reagálni az amúgy is gyakran változozó körülményekre.

A Demencia bemutatója 2013. október 15-én és 16-án volt a Trafóban. Azóta a darabot játszották már Münchenben, Bordeaux-ban, Drezdában, Berlinben és Lisszabonban is. Milyen volt a fogadtatása? Mire számít, milyen visszhangot kelt majd a darab Pozsonyban?

A vendégjátékok során azt vettük észre, hogy a jómódú városokban, ahol az általunk tárgyalt probléma nagyon távolinak tűnik, rezerváltabban reagálnak a nézők, ám tárt karokkal fogadnak olyan helyeken, ahol a probléma csak egy utcányira van. Drezdában óriási ovációval reagáltak, Lisszabonban állva tapsolt a nézőtér. Remélem Pozsonyban is hasonló reakciókat kapunk majd.

(Erdély Mátyás felvétele)