„Ezennel megnyitom magamat”, avagy Ifjúsági Irodalmi Úszótanfolyam

85. Ünnepi Könyvhét és 13. Gyermekkönyvnapok, június 13.

Kezdésnek szeretném előrebocsájtani abbéli reményemet, hogy ezentúl minden irodalmi est házigazdája Hajós András lesz. A zabolátlan, kimeríthetetlen és vég nélküli kreativitással rendelkező előadó ugyanis egy olyan új perspektívával ismertetett meg engem, amit mindig is hiányoltam az ehhez hasonló estekből. Bár lehet, hogy ehhez hozzásegítette az is, hogy gyerekeknek szóló könyvek bemutatásáról volt szó. Az est (jobban mondva délután) apropója ugyanis a Tilos az Á kiadónál frissen megjelent ifjúsági regények bemutatása volt, amelyre a Gellért Fürdő egy, már használaton kívüli medencéjében kialakított kültéri vendéglőben, a Pagony Kertben került sor.

Ebben a medencében ültek a szerzők és a konferanszié, valamint, amolyan strandi hangulatot idézve, itt szaladgáltak össze-vissza az előadók és a vendégeik gyerekei.

Miután Hajós – az ő szavaival – “megnyitotta magát”, és behatárolta az est időkeretét azáltal, hogy közvetlenül ez után egy kultúraellenes faölelgetésen kell részt vennie (így fog az est végére szerinte úgymond nullán állni), „ilyen sok könyv fér a kezembe” felkiáltással felemelte az asztalról a jelen lévő négy szerző szóban forgó köteteit, valamint egy ötödiket, amelyiknek a szerzője nem volt jelen, ezért erről a kötetről maga a konferanszié mondott néhány szót. James Lecense Trevor című regényéről van szó, amelyik magyar fordítása idén jelent meg a Tilos az Á kiadó gondozásában. A regény egy meleg kamasz fiú küzdelmeiről szól, Amerikában pedig már 1998-ban elindult indíttatására a Trevor Project, ami egy lelkisegély-szolgálat a hasonló problémákkal küzdő fiatalok számára. Hajós a szerzőket kérdezte, mit gondolnak arról, ha egy gyerekeknek szóló regényben az őket érintő (bármilyen) problémát pedzegetnek, mire egyöntetűen megegyeztek abban, hogy lehet, sőt szükséges is a gyerekekkel nyíltan beszélni a világ minden jelenségéről, ami érintheti őket.

Hajós ezután az est első felében szereplő szerzőket mutatta be („Tapsoljuk meg a szerzőket, könyvet írni nehéz!”, kérte): Nemere Istvánt (Lidércfény Nyomozóiroda), Finy Petrát (Kettő), Tallér Edinát (Most akkor járunk?) és Erdős Istvánt (Rajkó). Az ifjúsági regények fontos és gyakran vitatott kérdéseivel fordult hozzájuk, a kamasz korosztálynak szánt regények nyelvezetéről és a kötetekbe belefoglalható üzenetekről.

Elsőnek Tallér Edina osztotta meg velünk tapasztalatait a témában. Regénye megírásánál el kellett döntenie, ki legyen a beszélő? Végül a főhőst választotta, a tizenhárom éves szerelmes fiút, az ő nyelvezetéhez tartotta magát írás közben (ebben hasonló korú fia is a segítségére volt, akinek mindig megmutatta az éppen elkészült fejezetet). A jelenben játszódó regény főhőse főképp történeteket keres, miközben a fiatal szerelem érzéseivel viaskodik. Elmondása szerint nem szánja a regényt tanító jellegűnek, de implicit módon a főhős költészetszeretete tekinthető valamiféle követendőnek szánt magatartásnak.

Finy Petra antiutópisztikus regényében neutrális nyelvezetre törekedett, tömör kifejezésmódra, szándéka szerint regényét tökösre és izgalmasra igyekezett írni. Hősei el voltak zárva a világtól, így az ő főhőséből könyvmoly lett ugyan, de kifejezett tanítói szándéka neki sem volt. Amire törekedett viszont, az a brutalitás puhítása, és az, hogy, sok ifjúsági regénytől eltérően, a halál súlyát érezni lehessen a regényben, és akármilyen eldurvult világban játszódik is, az olvasók ne kezeljék könnyelműen a veszteséget.

A jelenlévők közül Nemere István tudhatta a legtöbb könyvet maga mögött, így ehhez kapcsolódva kérdezte Hajós, az esetében beszélhetünk-e egyáltalán variálódásról, vagy a nyelvezet már automatikus? A szerző elmondása szerint helyzetében valóban inkább már az utóbbiról van szó, megvannak viszont a kedvenc szereplői, ezek pedig az úgynevezett okos gyerekek, akik minden iránt érdeklődnek, és őket szereti megszólaltatni. Véleménye szerint tulajdonképpen nincs értelme valamilyen szintű tanítói szándék nélkül gyerekeknek könyvet írni.

Ezután Erdős István beszélt Rajkó című regényéről, amely a 20-as években játszódik, főhőse pedig egy kisfiú, aki elveszik, és vándorcigányok veszik magukhoz. Az ő stratégiája a nyelvezet terén az volt, hogy elkerülte a tudatos archaizálást, és nem próbálta művileg megteremteni a 20-as évek nyelvhasználati stílusát, hiszen regényében amúgy is a történeten van a hangsúly. (Bár a regényhez nincsen köze, de muszáj említést tennem az esetről, hogy a szerző kislánya ekkor, apjához hajolva a medence pereméről, az elhangzottakhoz csak ennyit fűzött a mikrofonba: „nagyon szeretlek”.) Ami az üzenetet, a tanítói jelleget illeti, Erdős ezt is a történet szempontjából közelíti meg, az ő regényéhez ugyanis szükséges bizonyos háttértudás, hogy az olvasó megértse a kor mechanizmusát, így ennyit eleve adnia kell, de erkölcsi tanítás nincsen benne.

A blokkot lezárandó vonta le Hajós András a tanúságot: „no, majd az utókör eldönti”, majd megnyitotta a következő, elmondása szerint önmegvalósító fejezetet. Ebben az ilyenkor szokásos felolvasást emelték új szintre, ugyanis a regényekből a szerzők által kiválasztott rövid részleteket maga Hajós énekelte el, gitárkísérettel. Mondani sem kell, igen hatásos produkció volt.

Ekkor következett a második rész, amelyben további szerzők regényeit egy játékon keresztül mutatták be. A lényege az volt, hogy az adott szerző rejtvényszerűen egy másik szerző regényéről írott szösszenete, recenziója, vagy éppen népdala által, a könyvet nem említve mutatta be azt. A közönség dolga pedig az volt, hogy egy Tilos az Á-s karkötőért kitalálja, melyik regényről van éppen szó. Először Finy Petra olvasta fel rövid írását, amely Gévai Csilla Lídia, 16 című regényének stílusában íródott. A szerző ezután színpadra lépett (tehát le, a medencébe), és ő maga beszélt néhány percig a regényről (amelyik Hajós kislányának is tetszett, bár elolvasása után szomorú lett, mondván, hogy neki nem való az, ha szerelmesek a lányok a semmibe), majd ő adta fel a következő rejtvényt, egy álnépdal formájában, amelyiknek megfejtése Finy Petra regénye lett.

Ezután Erdős István rejtvényéből kifolyólag egy újabb szerző, Dávid Ádám lépett a színpadra, és Millenium Expressz – A potyautas című regényéről beszélt, a benne szereplő utalás-hálózatokról és arról, hogyan hasonlítható ez a hálóhoz, amelyben a mai kamaszok élnek (a világhálóhoz). Az utolsó bemutatott regény, az Időfutár – A körző titka egy többszerzős mű az időutazásról. A közös szerzőség nehézségeiről (vagyis a nehézségek hiányáról) beszélt Gimesi Dóra és Jeli Viktória, mivel a harmadik szerző, Tasnádi István nem volt jelen.

Az est lezárásaként Hajós András maga köré hívta az összes résztvevő szerzőt, és közösen elénekelték a rögtönzött Vegyétek és olvassátok a könyveinket című dalt. Az est tanulságaként ez nem is tűnt rossz ötletnek.

Nagy Hajnal Csilla