1902-t írunk ekkor, és a fiatal Vagn Walfrid Ekman éppen a fedélzetre lép. Megcsapja arcát a sós szél, benyomja a kajütajtót, nekidől, és behunyt szemmel átadja magát a hatalmas leheletnek. Nagy imbolygó sötétet lát – szemhéja belsejét –, hatalmas nyugodtság önti el, és lassan kifújja magából a képleteket. Moraj, susogás, nagyot szippant, benntartja, moraj, susogás, … Bővebben: Hizsnyai András: Irodalom és a szereplő 3. / Ők II.