Krusovszky Dénes: Irodalom és éjszaka 2. / Az éjszaka rétegei
Fölkel. A férje föl sem ébred.
Elindul a hideg éjszakában.
Felé. Közben a másik is kilopódzik.
A bizonytalan rétege ez, ám az elkerülhetetlené is, az a szféra, amelyben a sötét ösztönök átveszik az uralmat a racionális belátások fölött, és tévedhetetlennek mutatkoznak:
Ugy látszik, hogy a Belváros kísértet-
Kongó utcáiban tudják, hová kell
Fordulniuk, hol vannak a magasban
Azok a nagy, magas, kifűthetetlen
Szobák, melyikben hamvasztja hatalmas,
Vad kályhatűz a nagy hasábokat
Vas versében az erotika épp annyira diadalmas, mint amennyire gyarló, épp annyira magasztos, mint amennyire megalázó. Körkörös mozgásban tartja a vers figuráit, nem cáfolja, hogy lenne szabad mozgásterük, ugyanakkor nem engedi el őket egészen mégsem. Vas verse az éjszakának abban a rétegében bontakozik ki, ahonnan még van visszatérés, még ha igen keserű módon is. Mindenesetre itt továbbra is különválasztható az én és a te, az itt és az ott, a régi és az új, habár már egészen közel kerülnek egymáshoz, ahogy az a vers végén látszik:
Magányos két árnyék elindul kétfelé,
A kivilágítatlan éjszakába két-
Felé, az egyik az új hídon át vonul,
Másik a régi hídon át. Külön-külön
Vackába tér szegény két árva dúvad.
Nagyon hasonló rétegbe merül alá Schein Gábor verse is, az (Éjszaka, utazás), csakhogy ott már belülre fordul az utazás, még ha külső körülményei is vannak:
A szenvedély útja sötét. Olyan, mint egy éjszakai vonatutazás,
amelynek nem azért vágsz neki, hogy eljuss egy másik városba,
bár célod mégis csak ez. Aki éjszaka vonatra száll, a hold palotáját
építi, de nem tud róla, sófényű, kiszáradt tófenéken, önmaga kietlen
tájain kel át, latolva lehetőt és lehetetlent, és csak az ablaküvegen
fel-felvillanó fények, az olvasatlanul átsuhanó állomásnevek
jelzik számára, hogy mozdulatlanul is úton van valahová.
Az éjszakai utazáshoz itt már nem is kell moccanni, a lélek sötét éjszakájába vezető út ez tehát, amin egykor Keresztes Szent János is elindult a „szerelem vágyától lángokban égve”. Schein utazója azonban a kiábrándultság vonatára váltott jegyet, mely „önmaga kietlen tájain” robog vele át. Ám még innen is van visszatérés, hiszen Schein utazása mintha egyfajta tisztitó-erőgyűjtő út is lenne a maga aszketikus szigorával és önsanyargató nárcizmusával együtt:
A város, ahová hajnalban visszatérsz, nem ismeri a vágy, a mámor nyelvét,
semmit, ami változik és menekül, ami megcsillan az eltűnésben. Te mégis
úgy lépj ki a széles, palotákkal övezett térre, mint aki a maga idejét jött
újrakezdeni. Mennyi fáradhatatlan hazugság! De a birodalmi monumentalitást
évtizedek óta hiába szelídítik. A győzelmi kapu, melyet az őrület bevonulásához
emeltek, téged ne a békére intsen! A te háborúd még csak most kezdődik.
Léted legyen tiszta bizalom és sóvárgás: tarts ki a készülődésben!
De valóban van-e ebből az éjszakából visszatérés? Valóban a „maga idejét jött újrakezdeni”, a maga háborúját készül megvívni az én, és egyáltalán, milyen az az én, aki ebből a mélyből felbukva még egyszer megjelenik a felszínen?
Az éjszaka legmélyebb rétege, és egyben a legbelsőbb is, éppen az, amit nem akarunk bevallani, ami a kezdeti különválástól, a másik életemnek a felfedezésétől elvezet az újabb azonosulásig, tehát, hogy immáron emellett a másik énem mellett kötelezem el magam. Ebben az új elköteleződésben pedig, a régivel való teljes szakításon keresztül, benne van a rossz lehetősége is, pontosabban a rossz szeretetéé is, mint a lélek éjszakájára adott adekvát válasz. Takács Zsuzsa, aki lefordította Álvaro Mutis versét, a le temps des assasins-t, ami pedig Rimbaud Színvázlatok-ciklusára utal vissza, illetve vélhetően (maga Takács véli így, a fordítást kísérő esszéjében) Genet figurájára utal, s az őt leíró Sartre híres könyvére – tehát a Mutis-t fordító Takács épp ennek a sötét válasznak a lehetőségétől rettent meg, s a fordítást követően megpróbálta valóban a visszájára fordítani Mutis apokaliptikus látomását. Mert mit is mond Mutis:
Szóljunk a gyilkosok éjszakájáról végre
A cinkos éjszakáról a hosszú éjszakáról melyben
a szemük világát vesztett kígyók összecsomózódnak
Aztán:
A gyilkosság egyszer majd részét képezi
a lázas teóriák törvénykönyvbe foglalt legfőbb
parancsolatainak melyekre most még süketek vagyunk
s melyeket úgyszólván nem is ismerünk mivel
az ártatlanok szegényjelével megjelöltek minket
és nem részesültünk a kiválasztottság kegyelmében
és nem vagyunk a fém tartományok lakói
Takács elszánt kísérlete mindezek után, hogy a tartalmas szavak cseréjével a jó apoteózisává változtassa a költeményt (mindkét verset felvette A test imádása – India című kötetébe), mintha éppen kétségbeesettségének szépségével mutatna rá, hogy innen már semmi sem forgatható vissza, legfeljebb a nyelven, a költészeten ejtett erőszak, azaz a vers kipreparálásán keresztül, amivel azonban épp a hordozó sérül fatálisan:
Szóljunk az ártatlanok hajnaláról végre
A sötétben rájuk világító sugárról melyben
a megdermedő kígyók szemrése összeszűkül
Majd:
Engedelmességük régmúlt időktől része
a Tanítás törvénykönyvbe foglalt legfőbb
parancsolatainak melyekre szomjazunk
s melyekről mit sem tudnánk nélkülük
és nem lehetnénk a lelkünkben szegények
nem részesülnénk a kiválasztottság kegyelmében
csak fém tartományok lakói lehetnénk
hajnalból száműzöttek
Csakhogy az éjszakában való létezést nem lehet a hajnalból történt puszta száműzetésként felfogni, sokkal makacsabb és fertőzőbb jelenség ez annál. Mutis-nak mégis csak igaza lehet abban, hogy „semmit sem érne tagadni hatalmát”. Nem mintha igazságot lehetne vagy kellene tenni a két költő között.