Egy eltűnt világnak árnyai

Marco Tutino – Márai Sándor: A gyertyák csonkig égnek. A Szegedi Nemzeti Színház produkciója, ARMEL OPERA FESTIVAL 2014, Budapest, 2014. október 9.

A gyertyák csonkig égnek Európa-szerte az egyik legsikeresebb magyar szerző által írt regény, így nincs semmi meglepő abban, hogy már több színpadi feldolgozást is készítettek belőle, és az idei Armel Operaverseny egyik produkciójaképpen operaváltozata is megtekinthető volt. A vérszegény cselekmény első olvasásra nem tűnik igazán alkalmas drámai alapanyagnak, de a Magyar Színház közel tíz évvel ezelőtti adaptációja Iglódi István rendezésében, két színészóriással (Avar István és Agárdy Gábor) egy élvezhető, gördülékeny előadás volt. Mindezt azonban csakis annak köszönhettük, hogy a stáb tagjai átmentették Márai szövegéből mindazt, ami egy színpadi előadásba átmenthető volt. Így a színészeknek a vérszegény cselekmény ellenére is remek lehetőségük nyílt megcsillogtatni tehetségüket, a közönség pedig egy erős atmoszférájú előadást tekinthetett meg. Csupán az ügyes rendezés aligha lett volna képes előidézni a regény teremtette szenvedélyt és feszültséget: Márai szövege nagyban meghatározta az előadás sikerét. Sajnos a regényből komponált opera esetében nem tapasztalhattuk ezt az erős atmoszférát, ennek következtében az Armel Operafesztivál idei nyitó előadása minden erénye ellenére hiányérzetet hagyott bennem.

Egy opera esetében ugyanis lehetetlenség lett volna Márai szövegének irodalmi értékkel bíró olasz fordítását minden változtatás nélkül felhasználni a librettó írása közben. Marco Tutino (az opera zeneszerzője és szövegkönyvírója) is érezte ezt, ezért értelemszerűen lerövidítette a szöveget és megpróbálta pergőbbé tenni az eseményeket, amennyiben Henrik megszólalásaiból kihagyta a Márainál meglévő kitérőket, felvezetéseket. Az operában az öreg Henrik a regényhez képest egyből a dolgok közepébe vág. Maga az elmúlt, monarchiabeli világ iránti nosztalgia, a szerelmi háromszög története és egy nem kivitelezett gyilkosság tervének felelevenítése nem olyan súlyos témák, hogy egy igazi dráma alapját képezzék. A prózai színház adaptációja viszont megtehette, hogy Márai szövegének erejére támaszkodva egy szuggesztív előadást hozzon létre. Tutinónak erre nem volt lehetősége, ennek következtében a A gyertyák csonkig égnek operaváltozatából hiányzott a magával ragadó drámaiság. Se a zene, se a szöveg nem volt képes igazán feszült, drámai atmoszférát teremteni.

Tutino megelevenítette az elmúlt időket is a színpadon: látjuk Konrádot és Henriket fiatal korukban, miközben megismerkednek Krisztinával, az imádott nőt, amint naplót ír stb.  Tehát nem kétszereplős operáról van szó. Ez változatosabbá tette a cselekményt, lehetőséget biztosított az előzmények megismertetésére, ugyanakkor ezzel a megoldással a szerző elvágta annak lehetőségét, hogy két ember utolsó párbeszédének minden mozzanatát részletesen elénk tárja. Márainál Henrik felvezetései, kitérői fokozzák a feszültséget és fenntartják az olvasó érdeklődését. Tutino ehelyett megelevenítette a múltat. Ha a múltban drámaibb események zajlottak volna le, ezt is helyénvalónak és hatásosnak érezhettük volna, így viszont ezzel a megoldással sok pluszt nem tudott hozzá tenni a történethez. Egy valamire azonban alkalmas volt a múlt megelevenítése: az elmúlt világ iránt érzett nosztalgia ábrázolására.

Toronykőy Attila jól átgondolt rendezése a két öregembert és a szolgálót megfakult, fehér jelmezbe öltöztette, arcaikat is fehér sminkkel vonatta be, míg a múltban játszódó történések résztvevői a korszakot idéző, „színes” jelmezekben léptek színpadra. Ez a megoldás elsőre talán kicsit szájbarágósnak tűnik, viszont jól érzékeltette a főszereplők viszonyát a múlthoz és a jelenhez. A jelen megkopott és az életük végére ért szereplőknek már semmi örömet nem nyújt – csak egykori önmaguk kísérteteiként vegetálnak egy számukra idegen világban. A jelen hidegségét a megvilágítással még tovább fokozta a rendező, s miközben az öregek mesélte történetek megelevenedtek a színpadon, az idős szereplők szoborrá merevedtek, mintegy maguk is a díszlet részévé váltak. Önmaguk dermedt néma szobraiként pörgetik le lelki szemeik előtt életük képkockáit, újraélve és értelmezve azokat. Így mintegy belső lelki világuk egy szelete tárul elénk vizuálisan a színpadon.

A rendező igyekezett életszerűen megjeleníteni a történetet, és ügyelt az énekesek színészi játékára is, akik ennek következtében egytől egyig hitelesen alakították szerepeiket. Öreg Henrikként Altorjay Tamás nyújtotta a legkiemelkedőbb teljesítményt. Erőteljes színpadi jelenléte meleg, átható basszus hanggal párosult. Kiválóan alakította az önmaga fájdalmába merevedett idős, élete végén az őt foglalkozató kérdésekre választ kereső  magányos férfit. Jean-Philippe Biojout színészileg szintén hatásos alakítást nyújtott: Konrádja rideg, távolságtartó és cinikus volt. Altorjaynál kisebb volumenű hangja azonban egyenetlenül, olykor érdesebb színezettel szólt. A mellékszereplők közül a Krisztinát megformáló énekesnő, Kónya Krisztina teljesítményét emelném ki, akinek nagy drámai erejű szopránja finom árnyalatok egész sorát vonultatta fel. Monológszerű szólóit magával ragadó szenvedéllyel, szép olaszos énektechnikával adta elő. A többi mellékszereplő is helytállt, de jobbára csak középszerű teljesítményt nyújtottak. A fiatal Konrádot alakító Kiss Tivadar hangja olykor túlságosan éles volt, és sokszor nem volt képes dinamikailag megfelelő mértékben árnyalni énekhangját. Szélpál Szilveszter fiatal Henrikként színészileg kifogástalan teljesítményt nyújtott, és magabiztos tenorja is mindvégig egyenletesen szólt, azonban különösebb drámai erő nélkül. A Ninit éneklő Laczák Boglárka olykor képtelen volt áténekelni a zenekart, de jobb pillanataiban nagyon életszerű dajka volt, még ha túl fiatalnak is találhattuk egy öregasszony szerepére. Mert hiába a sok smink: az énekesnő fiatal arcvonásait nem lehetett meggyőzően öregesre maszkírozni.

A Gyüdi Sándor vezényelte zenekar meleg, nosztalgikus hangon játszotta az alapvetően a késő romantika operazenéjét megidéző muzsikát. Merthogy Tutino elsődlegesnek tartotta, hogy a közönség számára is élvezhető muzsikát írjon, és nem akart mindenáron valami újat felmutatni. Ennek következtében Puccini operazenéjéből indult ki, keresztezve azt Mahler szimfonikus hangzásvilágával, de olykor egy-egy valcer dallamfoszlánya vagy Richard Strausst idéző akkord is felcsendült az est folyamán. Tutino ezzel a megoldással hitelesen idézte meg a történet korát és ábrázolta a monarchia letűnt világa utáni édesbús nosztalgiát. Nem komponált kiemelkedő alkotást, de a letisztult rendezésnek és a tisztességes énekesi teljesítményeknek hála egy szórakoztató előadásnak lehettünk szem- és fültanúi. A kortárs operákkal szemben bizalmatlan közönség pedig szokatlan érdeklődéséről tett tanúbizonyságot: a Zeneakadémia Solti terme zsúfolásig megtelt. Ez az érdeklődés azonban minden bizonnyal elsősorban Márainak, nem pedig Tutinónak szólt.

Péter Zoltán