Nagy Tamás: A Samsa-affér, avagy egy leleplezés története (esszé)

„A nagy erőkről meg persze kussolok.” Esterházy Péter1
(BEVEZETÉS)
Metró, peron, buszmegálló. Novhét, Felszab. Jégbüfé. Ki az a Csokonai Lili? – (1 nő, persze, de mégis: ki-cso-da!? – tették fel a kérdést mindenütt 1986–’87 telén és kora tavaszán.

Értetlenség. Suttogva terjedő pletykák egy titokzatos szerző kilétéről. Homály, kétség, találgatás – akadt, akit bosszantott  –,  misztifikáció, ál-leleplezések és hárítások, s legfőképp gyanakvás, mely sehol nem lelt nyugvást, se beigazolással, se cáfolással. (Még ha az ilyesmi akkoriban amúgy sem volt szokatlan, titok van, valami készül, lenni összeesküvés. Jó, jó, de banán lesz, fater? Arról beszéljél.) Milyen tél volt, alig emlékszem. Nagy havak, leginkább. Épp, mint Chicagóban, ahol
– egy másik tél dolgai – ez idő tájt formálódott egy szintén rejtélyes kézirat. A Jog és irodalom címet viselte, s végül két évvel később jelent meg monográfiaként az amerikai jogtudomány könyvpiacán,

Richard Posner neve alatt. Látszólag semmi különös nem történt, könyvhét vagy ilyesmi, megint egy nap, megint egy dollár, csak egy újabb publikáció. Látszólag semmi nem indokolta a találgatásoknak azt a hosszú sorát, amely a könyv borítóján szereplő név hitelességét illetően indult meg szinte azon nyomban, ahogy az értő közönség kezébe vehette a művet. A jogtudományban egyébként sem szokásos, hogy a szerző kilétének kérdése kerüljön, akárcsak átmenetileg is, a figyelem középpontjába. Kéziratoknak születniük kell, a tudós kutató szakmai elismerést kap pályatársaitól a teljesítményéért, kell hogy legyen neve – a borítón szintén –, s mindenki gondosan fel is tünteti: a sajátját. A szerző amúgy is ismert volt mindenki előtt, már évtizedek óta.

Ám talán éppen ez, a szerző korábbi pályafutásának és műveinek általános ismertsége vált a kételyek első számú forrásává. A kérdés rendkívül egyszerűen hangzik: mi indokolta a hirtelen váltást, miért kezd bárki, aki a jog közgazdasági szemléletének elkötelezett híve volt több évtizeden keresztül, irodalmi művekkel és irodalomtudománnyal foglalkozni, és miért fektet többévnyi energiát ilyen irányú kutatómunkába.

Többféle egyszerű okoskodás lehetséges. Ezek közül a legelterjedtebb vál-tozatok a szakirodalomban fellelhetők, most csak a ritkábban felbukkanó álláspontokra térünk ki röviden.
Az egyik verzió szerint, amelyet az amerikai jogélet – nevezzük így – sansculotte-jai és jakobinusai terjesztettek, Posner arra a kihívásra kívánt válaszolni, amelyet az 1970-es és ’80-as évek fordulóján  egyre népszerűbbnek mutatkozó
„jog és irodalom”-kutatások jelentettek a jog gazdasági elmélete számára. Talán meglepő, de ebben az esetben nem a teoretikus kihívásról van szó – hisz a megszámlálhatatlanul sok vélekedés, iskola és irányzat egyidejű jelenléte a jogtudományban már akkor sem számított új jelenségnek –, hanem az intézményiről. Nevezetesen –  a  helyzet igen röviden összegezhető – az amerikai egyetemek jogi fakultásain szinte egyik pillanatról a másikra látványosan szaporodni kezdtek a „jog és irodalom” kurzusok. Márpedig – és Posnert ez késztette lépésre – a leendő jogászok gondolkodásmódját befolyásolni: hatalom. Azt viszont: ki ne akarná? Írnia kellett hát egy monográfiát, amelyben rendkívül fortélyos kettős stratégiával egyrészt azt kellett bizonyítania, hogy jognak és irodalomnak nincs érdemben közük egymáshoz (egyben világossá tennie, hogy a jog gazdasági elmélete mennyivel kifinomultabb, tudományosabb és  hatékonyabb megközelítés), másrészt el kellett érnie, hogy amennyi köze mégiscsak lehet egymáshoz az említett területeknek, annak foglalata legyen az ő munkája (ami ráadásul így a töretlenül népszerű kurzusok révén magas példányszámot is biztosít), és a jövő amerikai jogászai nevelődjenek annak tézisein.

A másik verzió valamelyest nagyobb átfedést mutat az amerikai jogtudomány – úgymond – hivatalos történetíróinak feljegyzéseivel, de  némileg szánakozó, bár egyúttal romantikus felhangoktól sem  mentes.  Ezen  elbeszélés  szerint
„szegény Posner” voltaképp egész életében a jog és az irodalom összefüggéseiről szeretett volna írni, csak egészen eddig, karrierje kiteljesedéséig nem tehette meg, ugyanis már pályafutása legelején be kellett látnia, hogy ily módon esélytelen maradna, hogy megvalósítsa az amerikai jogtudósok langdelli álmát, az igazságszolgáltatási gyakorlat működésének tényleges befolyásolását (hogy a legfőbb tisztesség, a bírói kinevezés elérhetetlenségéről már ne is beszéljünk). Ekként lett végül is ifjúkori indíttatásai ellenére – ki ne emlékezne, milyen meleg szavakkal idézi fel könyve előszavában édesanyjának az irodalom iránti vonzódását? – a jog gazdasági elméletének híve és minden tekintetben sikeres reprezentánsa. A Jog és irodalom kritikai hangvétele pedig nem más, mint részleges leszámolás saját ifjúságával.

Történetünk kezdetei azonban e ponton   valamelyest   homályba   vesznek. A jogtudósok ugyanis – ki tudja, miért? talán a teljes igazság utáni vágyuk, avagy szenvedélyes kíváncsiságuk okán? – nem érték be a napvilágot látott magyarázatokkal, újabbak és újabbak után kutattak, amelyek végre tisztáznák a kérdést: ki ez az ember? Egyre merészebb – bár vélhetően eleinte csak tréfaként megfogalmazódott – elképzelések bukkantak fel a szakmai közvéleményben. Például: „ez a Posner nem is az a Posner”, „két Posner van, ikrek, egypetéjűek, olyannyira, hogy a nevük is azonos”, „több Posner van, tulajdonképpen ezek a Posnerek maguk a brazíliai fiúk” (ez egyben magyarázattal szolgálhat arra is, hogyan képes anynyit írni) stb., ám ezek az állítások nem vehetők komolyan, igazolatlanul maradt valamennyi. Annyi hasznot azonban mégis tulajdoníthatunk ezen ötleteknek, hogy valamelyik valószínűleg forrása lett annak a feltételezésnek, amely mindenkit lázba hozott. (Biztosat nem tudhatunk és sajnos városi legenda sincs, amely őrizné az elgondolás eredetének pontos történetét.)

A Jog és irodalom igazi szerzője Gregor Samsa, Franz Kafka Az átváltozás című elbeszélésének főszereplője –  hangzott az állítás. Amennyire képtelennek és megdöbbentőnek tűnt a kijelentés első hallásra, anynyira meggyőzővé vált alig néhány hónap leforgása alatt. Hetente születtek  teóriák, amelyek Samsa szerzőségének a lehetőségét kísérelték meg valószínűsíteni, fokozatosan hárítva el az akadályokat a végső bizonyosság megszerzésének útjából.
Mindenekelőtt kiemelendőek azok az érvelések, amelyek rámutatnak arra, hogy a valósként tételezett és a fiktív/ virtuális, illetve a humán és a szuprahumán világok közötti határok létének a bizonyosság erejével történő állítása milyen teoretikus nehézségeket támaszt (e kérdések történeti szempontú elemzései pedig kiemelték, hogy filozófusok, teológusok és egyéb tudósok hosszú sora miként próbálta e szférák kontinuitását igazolni). Ha pedig konkrét irodalomtörténeti  vonatkozások után  kutatunk – mondták a diskurzusba bekapcsolódó irodalmárok –, azonnal eszünkbe juthatnak például a „Balzac-ügy” tanulságai (köztudomású, hogy az Emberi Színjáték szerzője a halálos ágyán saját regényfolyamának orvosát hívatta), s miért ne lehetne ez a reláció ellenkező irányban is „működőképes”?

Mint minden vizsgálódás során, itt is adódtak előre nem látott nehézségek. A Samsa-nyomozást egy pillanatra meg- akasztotta az időbeli elcsúszás (différance) kérdése. A fenti „egyvilág-tézis” elfogadása ugyanis még nem eliminálta azt a problémát, hogy Samsa Kafka beszámolójának tanúsága  szerint  –  az  írás 1912-ben keletkezett – már akkor felnőtt hivatalnokként dolgozott. Ez egyben azt jelenti, hogy 1988-ban már jóval túl kellett járnia a századik életévén. A jogtudósok nem tartották valószínűnek, hogy valaki ilyen idős korában álljon elő olyan jelentős munkával, mint a Jog és irodalom, és ez átmenetileg csüggedést okozott körükben. Azt az olvasói levelet (bizonyos Mulder és Scully FBI-ügynökök aláírásával), amely az amerikai kormány titkos és egészen újszerű humánreprodukciós kísérleteiről számolt be, s amely így elűzte volna a jogtudósok gondját, a Harvard Law Review nem merte közölni, a diákszerkesztők jobbnak látták titokként kezelni a dokumentumot. Más megoldáshoz kellett folyamodni, amit meg is találtak hamar: az időproblematikát módszertani kérdéssé nyilvánították, s így az – bizonytalan lejárattal – könnyen felfüggeszthetővé vált, és folytatódhatott a leleplezés processzusa.
Jelentős eredmények ígéretével kecsegtettek azok a vizsgálódások, amelyek a „Posner” (elérkezett az idő, hogy immáron mi is idézőjellel utaljunk a személyazonosság bizonytalanságára), valamint Samsa és Kafka viszonyrendszerét illetően textuális bizonyítékok után kutattak. Egyes értelmezők a Jog és irodalom terjedelmes Kafka-fejezetét egyértelműen a Levél apámhoz című Kafka-írás inverz mintáját követő hommage-ként olvasták, amelyben Samsa lerója háláját saját teremtőjének, és egyúttal figyelmeztetést küld a jogtudomány számára – s ezt azonosítják a fejezet megírásának közvetlen indokaként –, hogy azok a  kérdések,  amelyekről Kafka  művei szólnak, csak az „örökkévalóság háttere előtt” vizsgálhatók és nem földi jogrendszerek kontextusában. (Meg kell jegyeznünk, hogy e ponton Samsa hibát vét, amikor elmulasztja érvei erejének növeléséhez felhasználni a cseh esszéista, Milan Kundera elemzéseit, amelyek „kafkalógia” névvel illetik és ostorozzák mindazon értelmezéseket, amelyek Kafka írásait az európai regény történetének összefüggéseiből kiragadják.) E megjegyzésnél azonban fontosabb, hogy bár rögvest részletezendő okokból kifolyólag aggályok merülhetnek fel ezen olvasatok helytállóságát illetően, azt kétségtelenné teszik, hogy a szövegben – s ennek megállapítása volt a kutatás legfőbb tétje – kétségkívül Gregor Samsa beszél, egyszerre hozzánk, olvasókhoz és Franz Kafkához (pontosabban: köztünk járó szelleméhez). Ami az aggályokat illeti: más értelmezők arra figyelmeztetnek, hogy a fejezet egy bizonyos pontján Samsa Az átváltozás történetét „tipikusan beteges kafkai vicc”-nek nevezi. Ez még ugyan elhárítható volna azzal, hogy az vesse az első követ Samsára e megjegyzésért, aki még nem érezte magát pocsékul a saját életében (és okolta ezért szülőjét, nevelőjét), az viszont már szinte visszaverhetetlen támadás, hogy a Jog és irodalom „bosszú-fejezetének” (amelyet sokan a könyv elméletileg leginvenciózusabb részének tartanak) számos értelmezése azt támasztja alá, hogy Samsát a gyűlölet viszonya fűzi Kafkához. Nina RothSwanson professzor asszony mutat rá – aki korábban a Mendel Oszipovics költészetére vonatkozó értelmezéseivel hívta fel elemzőkészségére a figyelmet –, hogy a bosszú intézményének analitikája éppen e gyűlöletből meríti teoretikus energiáit és kiválóságát, amely gyűlölet voltaképp nem más, mint a Levél apámhoz kényszerűen elfojtott és elfojtottságában ki nem élt bosszúvágyának transzportált és transzformált samsai formája, amely az „evilági realitás” koordinátarendszeréből kilépve immár az imaginárius fiú és a valós – ámbár rég halott –  apa viszonylatában realizálódik. (Abban mindenki egyetért, hogy a „bosszú-fejezet” utalása Hamlet apjára csak Samsa „elterelő hadművelete”: retorikai stratégia, amellyel a hétköznapi olvasó figyelmét kívánja elvonni egyre nehezebben titkolható kilétének kérdéséről.) Mindenesetre: a Samsa/Kafka viszony ezen ambivalenciája nemhogy gyengítette, sokkal inkább megerősítette a „Posner”/Samsa-azonosság tézisének az  álláspontját, amennyiben láthatóvá tette azt is, hogy a feldolgozatlan múlt feszültségeinek a  „kibeszéléséhez”, és az ezáltal esetlegesen eredményre vezető önterápiához – személyazonosságának felfedése nélkül –  Samsának „semleges” terepet, nyelvet és szerepet kellett választania, s erre mi sem tűnt alkalmasabbnak, mint a  jogelmélet. E birodalom lakói – hercegek, herkulesek és halandók – között, úgy gondolta, feltűnés nélkül elvegyülhet. Ám, mint utólag már tudjuk, kísérlete nem járt sikerrel. A fent ismertetett teoretikus előkészítés után csak egyetlen lépésre volt szükség, hogy a rejtély ne legyen többé az. A lépést Anthony D’Amato professzor tette meg, amikor 1989 nyarán minden további vizsgálódást feleslegessé téve igazolta a „Posner”= Samsa tézist. Arra azonban még ő sem számíthatott, ahogy senki sem – és ez lett a nyár legnagyobb szenzációja –, hogy megtörténik a beismerés. Samsa, érezvén, hogy értelmetlen tovább rejtőzködnie, előlépett az ismeretlenségből, és  bevallott mindent (mintegy beteljesítve Heidegger hajdani jóslatát, amely szerint a létező igazsága egyszer csak működésbe lép). E két dokumentumot, a végső leleplezését és a beismerését, adjuk közre az alábbiakban.

(AMIKOR EGY REGGEL GREGOR SAMSA)

Amikor egy reggel Gregor Samsa nyugtalan álmából felébredt, a Jog – szörnyű! – Közgazdasági Elemzőjévé változva találta magát ágyában. A hátán feküdt. Egy kissé fölemelte a fejét, ám hirtelen megmerevedett. Azon kezdett töprengeni, vajon költséghatékony-e mindezt folytatni. Miután arra jutott, hogy nem, viszszahanyatlott a hűvös lepedőre.
„Mi történt velem?” – gondolta. Nem álmodott. Szobája, e szabályos, csak kissé szűk egyetemi oktatói szoba, békésen terült el a jól ismert négy fal között. Az asztalon keresetek, kárigények, kifogások hevertek szanaszét, amelyek – ahogy most Gregor felidézte mind – oly jelentéktelennek tűntek.
Tekintete ezután az ablakra vetődött, és a borongós időtől – hallani lehetett, amint esőcseppek koppannak a párkány bádoglapjára – egészen mélabússá vált. „Mi lenne, ha kicsit még aludnék, és elfelejteném ezt az egész őrültséget?”
– gondolta. De ez megvalósíthatatlan volt. Ránézett az ébresztőórára, amely az éjjeliszekrényen ketyegett. „Mennybéli Úristen!” – villant belé. Fél hét volt, és a mutatók békésen haladtak előre, jelezvén az összefüggést, miszerint az idő: pénz. Pénz, amit Gregor épp elherdált, ágyában heverészve.

Amikor a lehetőségköltségek alakulását nagy sietve végiggondolta – megéri-e

mégis felkelni vagy sem? –, az ágy fejénél óvatosan kopogtattak az ajtón.
„Gregor – szólt anyja –, háromnegyed hét. Nem akartál elindulni?”
Gregor megijedt, amikor meghallotta önmaga válaszoló hangját, amely félreismerhetetlenül régi hangja volt ugyan, de mintegy alulról valami visszafojthatatlan, fájdalmas semmitmondás vegyült bele.
„Igen, igen, anyám – mondta –, de a tranzakciós költségek túl magasnak tűnnek, legalábbis számomra. S jelen pillanatban én vagyok az egyetlen, aki saját hasznosíthatóságomat illetően tisztán látok.”
„Mit locsogsz itt?” – hallotta meg apja hangját. A másik oldalajtónál a húga aggodalmaskodott halkan: „Gregor, nem jól vagy? Szükséged van valamire?”
Mindkét oldalra így felelt:

„Várjatok egy  percet,  megmutatom rögvest,  miről  beszélek!”  Fogott  egy darab papírt, rajzolt rá néhány egyenes vonalat,  majd  azok  végpontjaihoz és a vonalak metszőpontjához apró betűket illesztett. Kicsúsztatta a lapot az ajtó alatt. „Mi ez?” –  kérdezte anyja, amikor kis idő múlva újra megszólalt, ám ezúttal mélyebb, figyelmeztető hangon, ami Gregor számára eddig ismeretlen volt. „Ez  a  szolgáltatásaimra vonatkozó keresleti-kínálati görbe – felelte Gregor a csukott ajtó mögül. – Ez támasztja alá, amit mondani próbáltam. Az egész görbe bal felé mozdul el, ha az embernek tranzakciós költségei támadnak.”

„Milyen görbe!? Mi mozdul el balra!?” – kérdezte anyja. Gregor ingerülten résnyire nyitotta az ajtót. Ott állt anyja a papírlapot fürkészve, mögötte apja dühös tekintettel, s a háttérben húga, aggodalmasan.
„Ez a görbe!” – mutatott Gregor a vonalakra.

„De hát ez nem görbe. Ez itt két egyenes vonal X alakban.” „Nem érted, anyám. Ez egy görbe.” „Ez nem görbe, ez két egyenes vonal, s majd én foglak téged bal felé mozdítani, te ostoba!” S mintha varázsütésre, hirtelen egy seprű tűnt fel anyja kezében – eddig nyilván a háta mögött rejtegette –, magasra emelte, és mint egy légycsapóval, ütlegelni kezdte Gregort. Ő hátralépett, hogy elkerülje felbőszült anyja csapásait. A kilincset megragadva Gregornak sikerül becsuknia az ajtót, abban a pillanatban, amikor anyja épp visszahúzta seprűjét, hogy lendületet vegyen egy komolyabb előretöréshez.

Kulcs fordulása hallatszott a zárban. Bezárták! Gregor nem törődött vele. Kimerülten zuhant vissza ágyára, és már csak azt furcsállta, hogy valaki egy seprűvel  még  mindig  püfölte  a  kemény tölgyfaajtót.

Egy pillanattal később hallotta, amint csengettek a lakásajtón. „Valaki az egyetemről!” –  gondolta magában. A  cselédlány, mint máskor, most is  szilárd léptekkel az ajtóhoz ment, és kinyitotta. Gregornak elég volt a látogató első üdvözlő szavát meghallania, és már tudta is, ki az: maga a Dékán.

„Nem tudták, hogy egy évfolyamnyi hallgató várakozik rá?”– kezdte faggatni a Dékán a szüleit. „Miért nem jött?” Kopogás az ajtón. „Miért nem jelent meg az egyetemen?” A Dékán volt az, olyan panaszteljes és emelt hangon szólalva meg, ahogy azt Gregor még sosem hallotta. „Tisztában van azzal, hogy hallgatók várják? Diákok, akik a fizetését állják – meg az én fizetésemet is, de jelen pillanatban a maga fizetése az, amely miatt aggódom.”

Gregor mély lélegzetet vett. „Ez az egész olyan ostobaság, uram – hallotta, amint kibuknak szavai –, a bírók azt hiszik, hogy az eseteket a jog szabályai alapján döntik el, így gondolják a hallgatók is, úgyszintén az egyetemi oktatók, sőt, ha már itt tartunk, a világ összes jogásza és a közvélemény is. De mindannyian  tévednek! Az  eseti  döntések alapját a közgazdaságtan hajlíthatatlan vastörvényei adják! Legalábbis a java részükét.”

„Miket beszél?”– kérdezte a Dékán, öklével a tölgyfaajtót verve. „Elment magának a józan esze?”

„Nem, uram, éppen hogy most vált tökéletesen nyilvánvalóvá számomra, hogy doktrinális  jogtudomány helyett  mást kellene   tanítanunk!   Mikroökonómiát, metaökonómiát, makroökonómiát, ökonometriát! Vagy bármit, de legyenek benne számok és táblázatok!” „Megtagadja, hogy jogot oktasson?” „Igen. Úgy értem, nem. De a régi fajta oktatás szuboptimális. A közgazdaságtan a Bar új zászlóshajója! Ez magyarázza meg a legtöbb esetet, a legtöbb ellent- mondást.”

„Hát, akkor azt mondja meg nekem, Herr Professzor, mi van azokkal az esetekkel, amelyeket nem magyaráz meg? Nos? Nos?”

Gregor úgy gondolta, a Dékán – minden hőzöngése ellenére – ördögien intelligens. „Lépre akar csalni.” Egy pillanatig kivárt. „Hogyan tudná egy közgazdasági elmélet megmagyarázni azokat az eseteket, amelyeket nem magyaráz meg?” Gregor új teoretikus elméje gyorsabban felelt meg a kihívásnak, mint azt lehetségesnek gondolta volna.

„Azok az esetek nem igazodnak az elmélethez, uram” – mondta. „Ó,  valóban? És  pontosan miért is nem?”

Gregor felült az ágyban, és jól kivehetően így kiáltott: „Mert azokat roszszul döntötték el! Minden esetet, amelyet a közgazdaságtan nem tud megmagyarázni, rosszul döntöttek el. A többit pedig helyesen, összhangban a megcáfolhatatlan közgazdaságtani érveléssel.” Szünet támadt. „Aha – gondolta Gregor –, most megfogtam a vén zsiványt”. „Nem tudom, mitévő lehetnék – hallotta, ahogy anyja a Dékánhoz szól –, ez egyáltalán nem jellemző arra a Gregorra, akit mi mindig is a legnemesebb értékekre neveltünk.”

Gregor  hallotta,  ahogy  becsapódik a bejárati ajtó. A Dékán nyilvánvalóan köszönés nélkül távozott. Egy pillanatra Gregornak eszébe jutott, hogy kétségkívül szégyellnie kellene magát, és úgy találta, hogy egy nap- pal  korábban  még  minden  bizonnyal lett is volna efféle érzése. De valahogy ezen a napon az érzései mintha elhagyták volna. Szégyent hozott a szüleire, ez igaz. Ugyanakkor: önálló döntéssel bíró felnőtt emberekről van szó. Ha szégyenben érzik magukat, fel kellene ajánlaniuk valamekkora összeget Gregor számára, hogy ő tegyen bizonyos lépéseket hangulatuk  javítása  érdekében. Ám  kellő ellentételezés hiányában, érvelt Gregor, semmi nem ösztönzi arra, hogy helyrehozza a dolgokat.

Így töltötte az egész délelőttöt szobájában. Az újra meg újra rátörő éhség ellenére elfoglalta magát: megírt egy teljesen hasznavehetetlen értekezést a haszonélvezeti jog közgazdaságtani megközelítéséről. Hatórányi munkával készült el az 560 oldalas értekezés, amelyhez 921 lábjegyzet tartozott, 17 grafikon ábrákkal, 33 grafikon ábrák nélkül, valamint 237 matematikai egyenlet, nem számítva a segédtételeket.
Kopogtattak az ajtón. „Én vagyok az, Grete, a húgod” – hallotta a hangot. „Veszel ebédet?”
„Mennyiért?”

A  megnevezett ár  abszurd módon magasnak bizonyult, így a következő tíz percben Gregor alkudozni próbált. Egyre elkeseredettebb és dühösebb lett. „Grete, úgy tűnik, nem érted, hogy az az ebéd sokkal értékesebb, ha megeszem, mint ha elfogyasztatlanul marad.” „Persze, értékesebb: a te számodra, a te gyomrodban. S ha ez így van, fizetned kell nekem érte, méghozzá olyan összeget, hogy  inkább  azt  válasszam, ahelyett, hogy megtartanám az ebédet.” „De  hát  miféle  lehetséges  hasznot jelenthet számodra egy elfogyasztatlan ebéd?”

Grete egyből válaszolt. „Ha visszatartom az ebédet, károm keletkezik. De legalább megtestesíti az ettől kezdve veled szemben fennálló követelésemet.”
„De tudod, hogy nincs nálam semmi készpénz. Tartozáselismerő nyilatkozat megfelel?”
„Személyazonosságodat tudod  igazolni?”
„A papírjaim kint vannak a nappaliban, az asztalfiókban.”
„Ez  így  elfogadhatatlan –  mondta a lány –, azok lehetnek hamisak is.”
„Az ég áldjon meg, Grete, a bátyád vagyok!”

„Ó, nem, nem – felelte élénken a lány –, többé nem nyomhatsz el engem azzal, hogy saját érdekedben a családon belüli önzetlenségre hivatkozol.”

Gregor erősen törte a fejét, igyekezte újonnan támadt képességét a közgazdasági racionalizálásra a lehető legmélyebben kiaknázni. S végül úgy tűnt, megoldásra lelt.
„Te nem értesz semmit – kiáltotta a tömör ajtónál –, egyáltalán nem szükséges, hogy bármit fizessek neked! Amíg van pénzem vagy képes vagyok előteremteni azt, és hajlandó is vagyok megadni az árat, amit kérsz, addig nincs szükség rá, hogy ténylegesen fizessek is.”
„Igazad van, Gregor, ezt valóban nem értem.”
„Figyelj jól!”– szólt ingerülten. „A hajlandóságom, hogy X összeget fizessek neked Y ebédért, azt jelenti, hogy Y ebéd többet ér, ha megeszem, mint ha ott maradna  kint,  megpenészedne és  legyek lepnék el. A nálam jelentkező utilitás bármilyen alternatív utilitásnál nagyobb. Egy pártatlan bíróság nekem ítélné az ebédet, és nem azért, mert fizettem érte, hanem mert így értékesebb.”

„Mi az az utilitás?”
„A szükségletkielégülés mértéke, te idióta!”– kiáltotta Gregor. „Közgazdasági értelemben az az összeg határozza meg, amelyet hajlandó vagyok fizetni, tőkém más  jellegű  hasznosításával  összevetve. S mivel hajlandó vagyok X összeget fizetni, Y ebéd utilitása a gyomromban nagyobb, mint bárhol máshol, így ha azt odajuttatjuk, az egész világ összjólétének mennyiségében fog  általános  növeke-dést okozni.” Itt rövid szünetet tartott, s a hangját kissé visszafogta. „Azt még neked is el kell ismerned, Grete, hogy a világ összjólétét mint totalitást növelni jó dolog. Ez a te javadat is szolgálja, s persze az enyémet is éppúgy, de én itt most elsősorban rád gondolok.” Szavai most már gyorsan törtek fel. „A világ összjóléte azon nyomban növekedni fog,

amint megeszem azt az átkozott ebédet, akár fizettem érte, akár nem!”
A vita véget ért. Grete hallgatott; nyilvánvalóan nem tudott mit felelni. Gregor kivárt, s bizonyosan hitte, hogy győzött. Közelebb lépett az  ajtóhoz, és  nyújtani kezdte kezét, hogy jutalmát átvegye. Grete váratlanul megszólalt.
„Nos, ezt mesélheted valamelyik hallgatódnak, de ha nem csúsztatsz ki az ajtó alatt X koronát Y ebédért, akkor üldögélj csak ott, és lakjál jól a Z utilitásoddal.”
Kész, kereset elutasítva. „De még az is lehet – okoskodott Gregor –, hogy az étel hiánya nem jár különösebb következményekkel.” Visszatért a munkájához. Ahhoz túl éhes volt, hogy megírjon még egy értekezést, de hogy mégis elterelje gondolatait az ételről, írt tizenkét law reviewtanulmányt, négy könyvfejezetet, három kommentárt és tizenhét recenziót.
Az utcán már alkonyodott, és az éhség borzalmas rohamai lehetetlenné tették Gregor számára, hogy folytassa az írást. Egyedül volt, éhes és teljesen magára hagyatott. „De végtére is, mi az a privacy?”– tűnődött el Gregor. „Paradox fogalom, igencsak az, ha a közgazdasági elemzés nagyítójával szemléljük. Híres atléták és filmsztárok áruba bocsáthatják arcukat hirdetések számára, azon az áron, hogy feladják privacyjukat. Minél kevesebbet őriznek meg belőle, annál nagyobb részét tudják eladni, és egyre magasabb és magasabb összegért cserébe! Viszont az olyan teljesen ismeretlen emberek, mint Gregor Samsa – akik számára pedig a privacy létfontosságú érték –, semekkora részét sem tudják piacra dobni, még áron alul sem.”

Ez az ellentmondás tegnap még elkeserítette volna Gregort. De ma nem volt más érzése, csak a kisemmizettség.  Tekintete körbejárta a szobát. A késztetést, hogy felmásszon a falra, elfojtotta.

Arra gondolt, lennie kell valami módjának, hogy privacyjét pénzre váltsa. „Ez az!” – gondolta hirtelen. „A privacymból táplálkozva csinálok egy  közgazdaságtani értekezést a privacyról. S aztán nincs más dolgom, mint hogy eladjam az értekezést, és így keletkezik majd származtatott érték az értéktelen privacym helyén.”
Gregor fogta a  már  megírt értekezését, kitörölte a „haszonélvezet” szót, ahányszor az csak előfordult a szövegben, és kicserélte a „privacy” kifejezésre. Azonnal látta, hogy ez a behelyettesítés szemernyi hatással sincs munkája teoretikus érvényességére.

„Grete!” – kiáltotta.
Hallotta, ahogy húga csoszogó léptei az ajtó felé közelednek.
„Van itt egy 560 oldalnyi könyvem.
Lehetnél az ügynököm, elvihetnéd és eladhatnád egy kiadónak.”

„De mi van, ha még az útiköltségem sem térül meg, édes bátyám? Adsz előleget útiköltségre?”

„Tudod, hogy semmi pénzem nincs itt.”

„Akkor a könyved, a jelenlegi helyén, nem ér semmit.”
„Jól van, te nyertél – mondta Gregor –, eladom az egész könyvet, közvetlenül neked, egyetlen nyomorult ételért.”
„Rendben” – szólt Grete olyan hirtelenséggel, amely meglepte Gregort.

Hallotta a kulcsot megfordulni a zárban. Az ajtó valamelyest kitárult. Húga valami kásaszerű pempőt tolt be, amit tegnap még Gregor azon nyomban visszautasított volna, kijelentve, hogy élvezhetetlen, de ma valahogy finomnak tűnt az illata. Cserébe átnyújtotta a  vaskos kéziratot.

Az elkövetkező három hetet így vészelte át Gregor, és így kapta meg mindennap  táplálékát.  Naponta  megírt egy-egy jogtudományi értekezést, s azt eladta húgának az esti étkezésért. Azt viszont nem sikerült elérnie, bár folyton ezzel zaklatta húgát, hogy Grete elárulja, mennyit kapott a könyvekért. Arra a következtetésre jutott, látva a dühöt, ami húgát elfogta aznap, amikor egy új értekezés helyett egy köteg law reviewcikket adott át neki, hogy Grete kezdeti kiadásai csak most kezdhetnek megtérülni. Húga hozzávágta a cikkeket, és azt mondta, hogy eladhatatlanok. Mindazonáltal a szokásos kását elkészítette.
„Semmi haszna, hogy éheztesselek – magyarázta –, mert akkor holnap nem tudnál két könyvet megírni, sem azt, amivel a mai napért tartozol, sem az újat.” Ez olyannyira szokatlan volt tőle, hogy Gregor zavarba jött. Soha nem úgy ismerte húgát, mint aki hajlandó lenne kockázatot vállalni. Az a Grete, akit ő ismert és szeretett egész gyermekkorában, minden kétséget kizáróan vidáman hagyta volna éhen halni, semmint hogy hitelezzen. Rövidesen azonban már majszolta is mohón a hideg kását, ismerős íze megnyugtatta, s elterelte figyelmét a kérdésről.

Másnap  viszont,  bárhogy  próbálta is, a második értekezését képtelen volt megírni. Kétségbeesésében új  stratégiához folyamodott. Fogta a  law reviewtanulmányok kötegét, amelyet Grete visszadobott, megváltoztatta a címeket,
„Első fejezet”, „Második fejezet”, és így tovább, összenyalábolta a papírhalmazt, s az egészet új címmel látta el: Az Engedelmesség Ökonómiája: Szerény Hozzájárulás az Emberi Gondolkodáshoz. Amikor elérkezett az ideje, Grete átvette a köteget, s az esetről soha többé egy szót sem ejtett – nyilvánvaló, hogy senki nem vette észre a cselt.

Így történt, hogy Gregor nap mint nap tanulmányokat és értekezéseket készített, amelyek mindegyike önmagában is megjelenítette a jog valamennyi problémájának teljes közgazdasági elemzését, úgy mint:
ERŐSZAK
INCESZTUS
CSONKÍTÁS
MAZOCHIZMUS
ANYAGYILKOSSÁG
APAGYILKOSSÁG
VÁLLALATI FÚZIÓ
SZADIZMUS
SZODÓMIA
RABSZOLGASÁG
BESTIALITÁS
TETTLEGESSÉG
MEGVESZTEGETÉS
BETÖRÉS
ZSAROLÁS
TAROLÁS,
és még sok egyéb, lehetetlen volna mind felsorolni. Úgy tűnt, a családja nem bánja többé, hogy nem jár be az egyetemre, miként azt sem, hogy a Dékán bizonyára kirúgja majd. Ha már kirúgta volna, Gregor arról sem tudott volna. Semmiféle újságról nem szerzett tudomást.
Ebben a jelenlegi állapotában az járt a fejében, vajon milyen lehet családja vagyoni helyzete, most, hogy professzori fizetésétől vélhetően  elestek.  Remélte, hogy sikerült félretenniük valamennyit, rosszabb napokra. De hát nem épp ő volt-e az, aki – még a bőséges pénzkereset idején – annyiszor figyelmeztette őket, hogy gyakorolják a takarékosság és a mértékletesség erényét?
Egy alkalommal –  Gregor születés- napja volt –, amikor vacsoráját beadták az ajtón, a valószínűleg egyszer s mindenkorra Gregornak szánt tál közepén, a kásába szúrva, egy gyertya égett. „Hogy engedhették meg maguknak, hogy gyertyát vegyenek? Ez azt kell jelentse, hogy a családomnak mégsem mehet olyan rosszul”
– gondolta Gregor. S ekkor váratlanul elöntötte a  megelégedettség érzése. Ez egészen sokkszerűen hatott Gregorra, mert átváltozásának napja óta ez volt az első érzelem, ami elérte. Úgy tűnt, hogy új, közgazdasági elemző teste számára az elégedettség érzése megengedett.
Szinte minden nap, amikor Grete az ételt hozta, jogtudományi folyóiratokat is mellékelt, amelyek a postával érkeztek. Először csak szórványosan, de kis idő elteltével egyre növekvő gyakorisággal, olyan cikkek kezdtek megjelenni ezekben a folyóiratokban, amelyek Gregor írásait támadták. Mivel hiányzott belőle a sérelem érzete, Gregor egyszerűen tudomásul vette a kritikai darabok létét. De egy este mégis úgy alakult, hogy valamelyikre választ fogalmazott meg. Valójában az apropó, ami a válaszírás gondolatát szülte, annak a felismerése volt, hogy lassan kezdett kifogyni a mondandójából. Ráadásul válaszcikkek írása révén talán elkerülhetővé válnak bizonyos mentális költségek, amelyek az eredeti gondolkodással általában együtt járnak.
És így Gregor tudományos pályafutása új vállalkozásába kezdett: a válaszírásba. Úgy találta, semmi másra, mint egyetlen témára van szüksége, mégpedig arra, hogy kritikusai nem voltak képesek megérteni korábbi munkásságát. Mivel Gregornak egyetlen példánya sem volt munkáiból – kizárólag eredeti kéziratokat készített, amelyek mindegyikét át is adta Gretének –, találgatnia kellett, mit is írhatott. De még ha rendelkezett volna is

49

JOG ÉS IRODALOM

ezekkel a példányokkal, akkor sem lett volna ideje – hisz újfent rengeteget megírnivalója akadt –, hogy újra kézbe vegye azokat és elolvassa.
Mindennek következtében Gregor talán  megfeledkezhetett korábbi munkáinak egynémely részletéről, kritikusai ugyanis most azt rótták fel neki, számos alkalommal, hogy nem ők, hanem éppen maga Gregor nem értette meg, mit is állított. Feleletként Gregor azzal vádolta meg kritikusait, hogy pontosan ugyanannál az oknál fogva képtelenek a válaszcikkeit is megérteni, amelynél fogva képtelenek voltak megérteni már eredeti mondandóját is, nevezetesen, hogy nem képesek megragadni a jog közgazdasági alapjait.
Taktikája zavart keltett kritikusai körében, s az ellene felhozott újabb vádak már  inkonzisztenciáról, irrelevanciáról, inkoherenciáról, inkompetenciáról és inhumanitásról szóltak. Ezek a támadások azonban azt a nem várt hatást eredményezték, hogy a Gregor írásaira irányuló figyelem erősebb lett, s így azok immár a szakma legmegközelíthetetlenebb folyóiratainak lapjaira is utat találtak.
Az elkövetkező termékeny hónapok során Gregor soha, semmilyen formában nem kért információt a külvilágról. Az íráshoz csak elméjére volt szüksége, s még ha a szobáján túli világ megszűnt volna is létezni – feltéve, hogy ez tudomására jut –, szavai közül akkor sem kellett volna egyetlen egyet sem visszavonnia. Az új közgazdasági elemzés csodája abban állt, hogy egyszerre volt deskriptív mindent illetően, amivel kapcsolatban a jogban deskriptívnek lehet lenni, s ugyanakkor normatív minden mást illetően, amivel kapcsolatban normatívnak lehet lenni a naprendszeren belül. Gre-

gornak különösen örömére szolgált az a tény, hogy bármely ponton, ahol a jog gazdasági elemzése megszűnt deskriptív lenni, automatikusan átalakult normatívvá – és vice versa.
Egyszer azonban előfordult, hogy egy kritikus oly módon támasztott kifogást, hogy az aláásni látszott Gregor elgondolását. A kritikus Gregor egyik tanulmánya ellen indított támadást – a Milyen Hatást Gyakorol a Hűtőszekrény-eladásokra a Negligencia Elvének Felváltása az Objektív Felelősség Rendszerével a Sarkköri Régiókban: Izobarikus-Izometrikus  Analízis című munkáról van szó –, és kárörvendve kimutatta, hogy a sarkkörtől északra egyáltalán nem adnak el hűtőszekrényeket, s így Gregor elemzése menthetetlenül téves. Gregor ujjai egy percen – illetve, hogy pontosak legyünk, 57 másodpercen
– belül már gépelték is a választ. Az említett tanulmányának lényegi megállapítása, írta Gregor, éppen az kellett legyen, hogy a jogi szabályozás megváltoztatása – negligencia helyett objektív felelősség – semmilyen hatást nem gyakorol a hűtőszekrény-eladásokra. S ez pontosan az, amit Coase – aki pedig tekintélyes időt töltött az eszkimók földjén – előre megjósolt. Az eladási görbe nulla felé konvergálása, folytatta Gregor, érvényesen alátámasztja elméletét, ahogy ugyanez lenne a helyzet, ha a nevezett görbe bármilyen pozitív egész számértéken stagnálna. S aki ez ügyben nem lát tisztán, az csak tudatlanságáról tesz tanúbizonyságot a jogrendszer mint egész közgazdasági alapjait illetően.
Gregor  ekkorra  annyi  elvégzendő munkát halmozott fel, hogy merész lépésre szánta el magát. Közölte Gretével, hogy mivel ezentúl napi két könyvvel fogja ellátni egy helyett, neki is kapnia kell egy második ételt, ami azonban ezúttal nem lehet pocsék. Meglepetésére húga alkudozás nélkül beleegyezett. Így aztán, napi kétszeri étkezéssel, az élet kezdett valamelyest jobban alakulni Gregor számára.
Egy csütörtöki napon, 19.. május elsején, reggel negyed kilenckor, minden előzetes figyelmeztető jel nélkül Gregor szobájába zajongás és élénk vitatkozás hallatszott be, mindezt éles kopogtatás követte, majd hallatszott, amint a kulcs megfordul a zárban. Grete hangja szólalt meg. „A rendőrség van itt. Azt hiszem, le vagy tartóztatva. Azért jöttek, hogy a bíróságra vigyenek.”
„Mi a vád?” – tudakolta volna Gregor, de az ajtót azon nyomban belökték, két szakállas rendőr vonult be, és megragadták Gregort mindkét karjánál fogva, habár meglepő gyengédséggel. „Velünk kell jönnie” – mondták.
A lakás nappaliján keresztül vezették el Gregort. A rozoga szobabútorok eltűntek, helyükön antik darabok, aranyozott karfákkal és ékszerberakásokkal. Cselédlányok álltak vigyázban egy hatalmas cserepes növény mellett. A szobában, annak különböző stratégiai pontjain elhelyezkedve, még két komornyik, egy inas, egy sofőr és egy szolga is tartózkodott, valamint egy ideges ügynök az East Könyvkiadó Társaságtól. Gregor anyja – prémekbe öltözötten, nyakán gyöngysorral – és apja – elegáns lovaglóöltözetben,  fényes csizmában, s kezében egy ostort tartva – alig vetettek pillantást Gregorra, ahogy elhaladt mellettük; építési tervek nagy, kék színű lapjait tanulmányozták, a hátuk mögött több sornyi ügyvéd bólogatott bátorítólag. Mielőtt kivezették a bejárati ajtón, Gregor észrevette húgát a bal kéz felé eső előszobában – „vajon hogy ért oda

ilyen gyorsan?” –, amint egy tükör előtt – a leghatalmasabb előtt, amit Gregor valaha látott – illegeti magát, miközben egy érett gyümölcsöt majszol. Úgy tűnt, valahogy sikerült szert tennie egy kivételesen szép ruhára. Ujjait díszes gyűrűk ékesítették, és mindkét csuklóját három vékony ezüst karperec fonta körbe.
Ahogy a rendőrök az utcán kísérték végig Gregort, társaik a járdán összesereglett tömeget próbálták meg visszatartani. Az emberek öklüket rázták, pfujoltak, szidták és minden létező módon sértegették Gregort. „Ugyan melyik írásom kavarhatta fel ezeket ennyire?” – gondolta. „Az a javaslatom talán, hogy a tőzsdén lehessen határidős ügyleteket kötni csecsemőkre? Az a tanácsom a szegényeknek, hogy fontolják meg, mint ésszerű alternatívát, nem érdemesebb-e eladniuk magukat rabszolgának? Talán nem tetszett a közvéleménynek az ötletem, hogy minden tizedik parkolási szabálysértés alkalmával rendeljünk el  gyorsított kivégzést? De mi ezen olyan kifogásolható? Nem akarnak példát statuálni?”

„Jól van – kiáltotta Gregor a tömegnek, miközben megpróbált kitérni a felé hajított dinnyehéjak elől –, visszavonom mindegyiket, és  majd  valami  egészen másról  írok,  ami  nem  lesz  ellenükre, legyen mondjuk: jog és irodalom!” De szavai elhaltak a gyümölcshéjak és -darabok  általános  zűrzavarában. Gregor ekkor felismerte, hogy az emberek nem érdemesek arra, hogy rájuk bízzák a jogszolgáltatást. Közelebb húzódott a rendőrökhöz  védelemért, akikkel  már-már kezdett egyfajta rokonságot érezni. A bíróság épülete távolabbinak tűnt, mint arra Gregor gyermekkorából emlékezett. De  végül  is  megérkeztek, és Gregort a fő tárgyalóterem ajtajához kísérték. „Most magára hagyjuk – szólalt meg az egyik rendőr –, menjen a bírói emelvényhez.” Gregor elindult egy átjárón az emelvény felé. A középnagyságú, kétablakos termet zsúfolásig megtöltötték a legkülönfélébb emberek; mindkét oldalon nézők, újságírók serege és árusok, akik sört és sült krumplit osztogattak. Fönt, egészen a mennyezet alatt a körbefutó karzat is teljesen megtelt, pedig ott csak görnyedten lehetett állni. Általános moraj hullámzott végig a termen, hol erősödött, hol csendesedett, mintegy gyászos kíséretként társulva Gregor bizonytalan lépteihez, amelyekkel megközelítette az emelvényt.
Gregor felnézett a pulpitusra. Nem ült ott bíró! Most mitévő legyen? A rendőrökhöz akart fordulni, hogy közölje: nincs bíró, de azoknak már nyomát sem lehetett látni. Aggodalmaskodva feszengett a helyén, remélve, hogy a bíró gyorsan feltűnik, ugyanakkor azon morfondírozott, nem járna-e jobban, ha mégsem jönne bíró. A csődület élénk zaja majdnem elnyomta gondolatait.
Az emelvény mögötti falon ajtó nyílt, s egy kövér, szuszogó kis emberke lépett be, prémmel szegett kabátban. Hosszú, vékony kecskeszakálla volt. Hirtelen elbődült, olyan erős hangon, ami meglepte Gregort, nem gondolta volna, hogy egy ilyen apró alak erre képes lehet. „Figyelem! Figyelem! A Tisztelt Bíróság megkezdi működését!” – kiáltotta. A tömeg moraja azonnal elült. Minden tekintet Gregor felé fordult, de Gregor továbbra is a kis embert figyelte, aki folytatta:
„A nagytiszteletű Gregor Samsa Főbíró elnököl! Isten óvja a Tisztelt Bíróságot!”2

(GREGOR SAMSA:
GREGOR SAMSA VÁLASZOL3)

Életrajzi kutatásai során Anthony D’Amato professzor a közelmúltban figyelemre méltó megállapításra jutott. Suttogva terjedő pletykákban már régen megfogalmazódott  a gyanú, amely szerint a „Richard Posner” nem több írói álnévnél, ám elsőként D’Amato igazolta e gyanút írásában, s „Richard Posner” így végre lelepleződött. Kiderült, hogy az álnév mögött valójában Gregor Samsa, Kafka Az átváltozás című elbeszélésének féregszerű főhőse rejtőzik.
Mindazonáltal már-már rágalommal érne fel más tudós kutatókkal szemben, ha azt állítanánk, hogy D’Amato minden kollegiális segítség nélkül folytatott nyomozást az igazi Posner azonosítása érdekében. D’Amato is sietve és készséggel ismerné el, hogy elgondolásaira hatást gyakorolt  Peter  Junger  professzornak a maga idejében nevetség tárgyát képező kijelentése, miszerint „Posner” tulajdonképpen nem más, mint maga a „Nagy Sün” Arkhilokhosz töredékesen ránk maradt   állatmeséjéből.4     Arkhilokhosz

– aki egy Mihály Babits (ejtsd: Mihali) nevű magyar kutató szerint „az első jambusi poéta” volt – említett művében a következőket írja, idézem: „Sok cselhez ért a róka; a sün egyetlenegyhez,/ de az pompás…”, idézet vége.5 Ráadásul: publikációjának illusztrációjaként Junger egy sünt ábrázoló tusrajzot illesztett a szöveghez, amely azonban sokkal inkább egy páncélos bogár képeként volt felismerhető. Ezt is figyelembe véve D’Amato munkájának jungeri ihletése végképp nyilvánvalónak tűnik. Ugyanakkor nem szabad megfeledkeznünk Peter  Teachout professzorról sem, aki „Posner”-ben Adler doktort, Saul Bellow Napjaid gyümölcse című regényének érzéketlen apafiguráját látta.6 Sajnálatos módon viszont mindkét kutató tévedett: amiként Junger hibázott, amikor „Posner”-t egy mesén kívül is valóságosan létező állatként gondolta el, úgy Teachout is célt tévesztett, amikor egy (fiktív) emberi alakként azonosította a nevezett szerzőt. Milyen emberi lény volna képes a csecsemőkereskedelmet pártfogolni!? (Attól most tekintsünk el, hogy  „Posner”  nem  veszi  védelmébe a csecsemőkereskedelmet.  Mások azonban – Robin West és a többiek – így értették szavait, s persze nem zörög a haraszt, ha nem fújja a szél.) Csak egy szörnyeteg propagálná az efféle kereskedést – s innen már csak egy lépés –, Gregor Samsa szörnyeteg, így aztán „Posner”: Samsa.

Ilyen előzmények után úgy vélem, nem tisztességtelen megkockáztatnunk azt a felvetést – D’Amato professzor teljesítménye lebecsülésének a legcsekélyebb szándéka nélkül –, hogy „Posner” kilétének  szinte  azonnali  lelepleződése egyébként is elkerülhetetlenné vált
1988-ban, a Jog és irodalom: egy félreértett kapcsolat című monográfia megjelenését követő hónapokban. Az a kivételes érzékenység (ez most nem ideje az álszerénységnek), amellyel „Posner” Kafka műveinek a mélyére hatol – kiegészítve a kétségbevonhatatlan történeti tény felidézésével, nevezetesen, hogy Kafka vitán felül már meghalt –, egy D’Amato professzorénál lényegesen kevésbé éles elme számára is egyértelművé tehette, hogy a Jog és irodalom szerzője csakis Kafka valamelyik alakja lehet.
De vajon melyik? Annak ellenére, hogy Robin West professzor asszony minden bizonnyal a leghalványabb kétely nélkül nevezné meg A fegyencgyarmaton kínzószerkezetét működtető tisztet, D’Amato Samsa mellett felhozott érvelése ellenállhatatlan. A párhuzamok és azonosságok, amelyekre D’Amato rámutat „Posner” karrierje és Samsa posztkafkai életútja között, a kételkedés lehetőségét is kizárják. Az pedig igen naiv gondolat volna, hogy D’Amato hipotézisét cáfolná a tény, hogy Az átváltozás végén Samsa meghal. A fiktív alakok halhatatlanok (arról nem is beszélve, hogy az elbeszélés végét Kafka elhibázottnak tartotta).
Lévén nemcsak az életrajzi vizsgálódások, hanem egyben a juriszprudencia kiváló szakértője is, D’Amato nem eléged(het)ett meg bámulatos felfedezésének egyszerű nyilvánosságra hozatalával.  A  tényközlésen túl  lényegbevágó    kérdéseket    is    megfogalmaz – s teszi mindezt olyan stílusban, amely egyszerre visszafogott és ellentmondást nem tűrő – a jog gazdasági elemzésének  Samsa („Posner”) nevével fémjelzett álláspontjait illetően. Nincs-e valami nevetséges  abban  a  meggyőződésben – kérdezi D’Amato –, hogy a jog gazdasági elemzése alkalmas lehet az emberi viselkedés valamennyi formájának közgazdaságtani, azaz tudományos terminusokkal történő analízisére. Nem valami fékevesztett redukcionizmusról van-e szó inkább? S ez nem teszi-e képtelenné a meggyőződés híveit, jelen esetben magát Samsát, hogy kiegyensúlyozott és gyümölcsöző  emberi  kapcsolatok részesei legyenek? Samsa sorsa nem példázata-e annak a bölcs mondásnak, amely szerint a közgazdászok ugyan mindennek ismerik az árát, de az értékét semminek? Vajon nem az-e a helyzet, hogy még Samsa legendás  szerzői  termékenysége  sem a  közgazdaságtani megközelítés erejét és lehetőségeit, hanem épp ellenkezőleg, a  csődjét  igazolja?  Nyilvánvaló, hogy a jog közgazdásza csak annak az eleven, lüktető, zsibongó élmény-kavalkádnak, ami az emberi tapasztalat gazdagságát adja, a  teljes figyelmen kívül hagyása mellett lehet képes egyetlen modell keretei között magyarázni társadalmi érintkezéseinket.
A Jog és irodalom hatodik fejezetében Samsa –  álnok módon –  megpróbálta előre hatástalanítani D’Amato kritikáját a  jog gazdasági elemzésével szemben. Többek között amellett érvelt, hogy az absztrakció a tudományos módszer eszszenciája; hogy mivel az emberek végső soron nem mások, mint állatok terjedelmes  agytérfogattal  (mely  utóbbi megjegyzés az éles szeműek kezébe további kulcsot adott a „Posner”-rejtvény megfejtéséhez), így társas interakcióik mutathatnak tudományosan igazolható törvényszerű   szabályosságokat;  hogy a nem piaci viselkedés ökonómiájára vonatkozóan létezik olyan virágzó irodalom, amelynek darabjait a jogászok haszonnal forgathatnák; hogy számos jel utal arra, hogy a jogi eljárások résztvevői gyakran racionálisan viselkednek; hogy a jogtudomány önmagában nem olyan hatékony eszköze a vizsgálódásnak, hogy megengedhetné magának, hogy durván visszautasítsa más diszciplínák közreműködését; s hogy a közgazdaságtan valóban rideg és ijesztő nyelve csak azért ilyen, mert a közgazdász pontosságra törekszik, viszont semmivel sem embertelenebb, mint a tízévenkénti népszámlálás vagy epidemológiai értekezések a tüdőrákról vagy az átlagkereset alakulása. A szépséghiba mégis szembeötlő. Mert amikor mindez elmondatott, hol maradt a szeretet?
West professzor asszony tanulmánya,  amelyben  szintén  lehull  a  lepel a Jog és irodalom szerzőjéről, inkább pszichobiográfiai természetű, mint historikus, ám szépen kiegészíti D’Amato
„Posner”-azonosítását.7 Válogatott idézetek hálóját szőve köré, e dekonstruktív tour de force keretében West sem hagy kétséget afelől, hogy a Jog és irodalom szerzője  egyike  a   kafkai  karaktereknek. Irtózik a szabadságtól (s „Posner” tiltakozásai  csak  további  bizonyítékai a West által feltárt szubtextusnak), irtózik a természetestől (a Halál Velencében Aschenbachjának rokona), a passzivitást és az elnyomást ünnepli, sóvárog, hogy

alávethesse magát valamilyen autoritásnak – ki más is lehetne, mint Kafka teremtménye?
Az a „Posner”, aki West ravasz olvasatában életre kel, nem lehet – miként azt korábban gondolták róla, s ahogy azt hajdanán maga West is gondolta8 – a szabad piacok panglossiánus felkent papja, hacsak a piaci szabadságot valaki nem rabszolgaságként értelmezi. Ahogy nem is a klasszikus liberalizmus híve, hacsak valaki a liberalizmust a szabadság elől való menekülésként nem értelmezi. S épp így nem pluralista, kulturális relativista vagy libertariánus, hacsak valaki mindezeket nem az autoritarianizmus különféle álcáiként értelmezi. S ez ugyanaz a „Posner”, aki – egy híresebb autoritariánushoz, George Orwellhez hasonlóan (már megint egy írói álnév) – úgy gondolja, hogy az irodalmi értékítéleteknek az idő teljességében kell kirajzolódniuk, és nem valamilyen kulturális elit diktátumaiként megfogalmazódniuk; aki, mint az autoritariánus John Stuart Mill, az eszmék piacában hisz; aki, mint az Amerikai Polgárjogi Unió autoritariánus jogászai, úgy hiszi, hogy a művészeteket nem kell cenzúrázni; aki kritizálja az irodalom átpolitizálódását; aki Holmes főbíró véleményét, amellyel kiállt a sterilizációs törvény mellett, „gyatra érvelésű, embertelen, sőt, gonosz” állásfoglalásként jellemzi; aki tagadja, hogy az igazságosság eszméje kimerülne a jogi igazságosság fogalmában; aki megkérdőjelezi a  jogi formalizmus létjogosultságát és a hagyományos legalizmus egyéb nézőpontjaiét

is; aki elutasítja a szerzői szándék kitüntetett szerepét az irodalmi értelmezésben; aki empatikusabb jogtudomány létrehozását sürgeti; aki azt javasolja olvasóinak, hogy „ne vegyék semmibe romantikus ösztöneiket, az emberi lehetőségek végtelenségének érzetét, ami kiiktathatatlan eleme az emberi természetnek, s történetileg legalább annyi jónak, mint rossznak a forrása” – nos, ezek szerint ez a libertariánus pozőr félreértette a szabadság lényegét.
A szabadság nem tűri a kompromisszumot; a „rendezett szabadság”: oximoron. A szabadság 1968 szelleme, az ifjúság szelleme és az egészséges öntudaté. A szabadság a szubjektivitás valamennyi formájának ünnepe, ide értve az olvasó szabadságát is, hogy figyelmen kívül hagyja egy szöveg szavainak a jelentését (ezt a szabadságot aknázza ki West a legmélyebben a Jog és irodalom olvasása során). A szabadság elkötelezettség az emberi természet határtalan képlékenysége mellett, valamennyi dolgunk (szavunk, fogalmunk, jogunk) kontingenciája mellett. A szabadság hit abban, hogy ha meg tudnánk végre szabadítani szellemünket mindazon vénemberek lejárt eszméitől, akik a politikaelméletet, a közgazdaságtant, a genetika tudományát és, igen, a jogot formálták; ha végre megtanulnánk „tanulni elfelejtett természetünktől, hallgatni a szívünkre és bízni legmélyebb énünkben”9; ha végre tudatosítanánk magunkban, hogy a joguralom és a piac, a börtönök és a rendőrség, a konvenciók és a különbségek emberek adottságai és jelleme között, a burzsoá értékek, a prudencia, kérdések intézése diákokhoz az órákon, a nyugati civilizáció nagy művei (melyek sorában ott az a reakciós szexista munka, a Nikhomakhoszi etika is), az érettség és a professzionalizmus, a szakértelem és a tisztelet és a tradíciók és – csak két szóban – az intézmények és korlátok, vagy – egy szóval – a liberalizmus egytől egyig csak autoritariánus hülyeség, akkor elvégezhetnénk a feladatunkat (s könnyebb volna, mint gondolnák), hogy építsünk egy meleg, szeretetteljes, törődő, nyitott, reményteli, összeölelkezős, közvetlen, hierarchiamentes, prelingvisztikus, empatikus, affektív (de  nem  szentimentális,  mert a liberálisok a szentimentálisak), boldog, növényevő, fegyvertelen, teljes kiőrlésű, napenergia fűtötte, radikálisan polimorf, osztálynélküli, Utópikus társadalmat az Egész Emberi Család számára.
Megindultan és zavartan, Samsa egy sötét sarokba húzódik vissza, hogy bánatban és szégyenben – amely nyilván túléli őt is – elmélkedjen vízióinak szűklátókörűsége felett.

(EPILÓGUS)

Ez volt Gregor Samsa egyetlen saját neve alatt megjelentetett jogtudományi publikációja. Samsa további sorsa majdhogynem ismeretlen, újfent jobbára csak találgatásokra szorítkozhatunk. A  legkomorabb lehetőséget egyelőre vessük el, annak ellenére, hogy írásának utolsó mondata nem mentes az efféle célzásoktól. A „sötét sarok” kifejezés egyértelműen a mitológiai Hádészra utal, és Josef K. élete szomorú végének a megidézése is („szégyene talán még túléli őt”) az öngyilkosság lehetőségének fontolgatásáról

szóló üzenetként olvasandó. Teljes bizonyossággal ugyan ezt a tragikus forgatókönyvet sem zárhatjuk ki az események alakulásának sorából, ám mégis élhetünk valamelyest megalapozott ellenvetéssel, amennyiben maga Samsa írja, hogy a hozzá hasonló alakok halhatatlanok, és ebben az esetben szuicid hajlamról kevéssé értelmes beszélnünk. Valószínűleg más történt, és inkább az eltűnés, névés alakváltoztatás vagy a megtévesztés merészebb taktikáihoz folyamodott.
Ily módon a „sötét sarok” fordulat is jelentésváltozáson esik át, jelölheti akár a világ bármely – Amerikától távoli – szegletét. Hiteles források számolnak be arról, hogy mintha látták volna Samsát újra „Posner” álnéven megjelenni a jogfilozófusok amszterdami világtalálkozóján, már az új évezredben. (Főhősünk talán úgy gondolhatta, hogy Európa és a lelepleződése óta eltelt tizenöt év elegendő távolság és idő ahhoz, hogy a jogfilozófusok megfeledkezzenek az 1989-es szenzációról. Elvégre van fontosabb dolguk is, épp elég. Azzal azonban nem számolt, s ez szinte érthetetlen elővigyázatlanságról tanúskodik, hogy a jogtudósok mindent – apró részleteket is – észben tartanak.) A szemtanúk egybehangzó és világosan felismerhető személyleírással szolgáltak Samsáról: cingár alkat, nagy fej, jellegzetes kéztartás. (Ezen a ponton a mesélők egyike sem volt képes ellenállni a karizmának, amely, hasonlóan a kafkai szövegvilág szinte mágikus vonzerejéhez, a leírt alakból sugárzott, és – egy „ilyen hosszú ujjai voltak!” megjegyzés kíséretében – önkéntelenül kifeszítették tenyerüket, mintha maguk is próbálnák valamiképp az ujjaikat megnyújtani.)

Ezek után viszont e különös figura nyomát végképp elveszítjük. Bizonyos vélekedések szerint visszatért szülőhazájába, az irónia városába, ami ma Csehország központjaként ismert. Látták a Hradzsin hosszú folyosóin rollerrel közlekedni (s ezúttal a felsorakozott sofőrök, komornyikok és egyéb tisztségviselők állítólag „Václav”-nak szólították), de feltűnni az U Flekůban és az Arany Tigrisben is, míg más legendák szerint ő lehetett az, aki „Hrabal” fedőnéven szörnyű balesetet szenvedett, miközben galambokat

etetett a főváros egyik kórházának erkélyén, lába megcsúszott és kizuhant. Ám tudjuk, a szájhagyományt a nép teremti, az írók fantáziálnak, ilyetén formán lehetséges, hogy mindez képzelgés, s csak egyvalami bizonyos: hogy Samsa eddigi utolsó felbukkanásának hónapjában – és ilyenkor már a kürt ekhóiban hallatszanak a tél lovasai – Prágába újra beköszöntött, ami minden évben szokott: a karácsony, a hóesés.

1 Esterházy Péter: Tizenhét kitömött hattyúk – fontoskodás –. In uő: A kitömött hattyú – írások –. Budapest. 1988, Magvető. 121.
2 A fenti szövegben, többek közt, szó szerinti vagy torzított  formában  Anthony  D’Amato-idézetek vannak. D’Amato, Anthony: As Gregor Samsa Awoke One Morning from Uneasy Dreams He Found Himself Transformed into An Economic Analyst of Law. 83 Northwestern U. L. Rev. 1012 (1989). A  ordítás Franz Kafka Az átváltozás és A per című műveinek Győrffy Miklós, illetve Szabó Ede által készített fordításai felhasználásával készült. Az idézés fenti módja sem eredeti, Esterházy Pétertől – kitől mástól? – kölcsönöztem. Vö. Esterházy Péter: Bevezetés a szépirodalomba. Budapest, 1986, Magvető. 645.
3  Samsa, Gregor: Gregor Samsa Replies. 83 North- western U. L. Rev. 1022 (1989)
4  Junger, Peter: A Fox Interprets the Hedgehog. 39 In Brief 5 (Jan. 1987), (Law Alumni News Bulletin of Case Western Reserve University).
5 Arkhilokhosz: (Egy elveszett állatmeséből). In Faludy György: Test és Lélek. Budapest, 1988, Magyar Világ. 22.
6  Vö. Teachout, Peter: Chicago Exposition: The New American Jurisprudential Writing as  a  Cultural Literature. 39 Mercer L. Rev. 767, 801 (1988), ill. Bellow, Saul: Napjaid gyümölcse. Budapest, 1980, Magvető.
7 West, Robin: Law, Literature and the Celebration of Authority. 83 Northwestern U. L. Rev. 977 (1989).
8   West, Robin: Authority, Autonomy and Choice: The Role of Consent in the Moral and Political Visions of Franz Kafka and Richard Posner. 99 Harv.          L. Rev. 384, 387 (1985). („Posner teoretikus világa egy elégedett és látszólag boldog világ.”)
9  West, Robin: Law, Literature and the Celebration of Authority. Lásd fent 7. sz. jegyzet. 1011.