Fut a delizsánsz az őszi avaron

Péterfy Gergely Kitömött barbár című regényéről

A 2010-es években is, ugyanúgy, ahogy eddig, nagyon sokféleképpen lehet regényt írni, bár vannak uralkodó irányzatok, amelyek közül az utóbbi időben kitűnt a személyes hangú, traumákat feldolgozó, a szöveget, az írást egyáltalán, vagy csak nagyon csekély mértékben problematizáló műveké, annak ellenére is, hogy ezeket a szövegeket, egységes vagy legalább látszólag egységes poétika híján, nagyon nehéz egybefogni, egyáltalán irányzatként kezelni. Mégis, mintha alapvetően elég lenne, ha bizonyos témákat vet fel egy irodalmi mű, hogy már felkarolja a kritika, annak ellenére is, hogy nem is olyan rég még elfogadott tételnek számított, hogy az irodalmi műnek tulajdonképpen „nincs témája, csak nyelve”, ami természetesen radikális nézőpont, mert igenis, számos (bár ez százalékban elég nehezen volna kimutatható) érvényes irodalmi műnek nagyon jól körülhatárolható témája van. Viszont a jó téma nem eredményez automatikusan jó írást is.

Ha Péterfy Gergely Kitömött barbár című regényéről akarunk beszélni, akkor most, csaknem egy évvel a megjelenést követően, nem hagyhatjuk figyelmen kívül a könyv eddigi, rendkívül pozitív szakmai fogadtatását. Péterfy Gergely eddigi művei már megalapoztak egy nagyon tekintélyes életművet, viszont „az a bizonyos nagyregény” mintha még váratott volna magára (vagy nem is? inkább csak a méltó visszhang? – erről később). A Kitömött barbár terjedelmében is „igazi” nagyregény, és sokak szerint ez az a könyv, amire annyira vártunk Péterfy Gergelytől. És itt érkeztünk el a „téma témájához”: a Kitömött barbár témája kétségkívül „telitalálat”, egy igazi aranybánya, és még folytathatnák a metaforákat. Az egyik oldalon Kazinczy Ferenc életrajza, egy nagyon színes és mindmáig kiaknázatlan történet, amelyről bármeddig el lehet vitatkozni, vajon kudarc-e, vagy végső soron siker. A másik oldalon Angelo Soliman, a Bécsbe került afrikai férfi története, aki egy „szuperdiszkriminatív” korban és helyen meg tudta őrizni a méltóságát és a szabadságát. A Kitömött barbár tehát a szabadság regénye, a méltóságáért küzdő ember regénye, a kirekesztés, a provinciális megbélyegzés elleni hősies küzdelem regénye, és még sorolhatnánk a nagyszabású jelzőket.

Az egyik kritikában „kulturális thrillerként” (Ujvárosy Emese, Holmi, 2014/8) jelölték meg Péterfy regényét, ami szerintünk nagyon találó megjelölés még akkor is, ha nem ragaszkodunk az efféle címkékhez. Fontos jellemzője a regénynek, hogy sodró erejű a cselekménye és a narrációja maga, amiben benne foglaltatik az a „trükk” (vagy talán: „eljárás”, „módszer”), hogy már a szöveg legelején, az első fejezetben közöltetik az olvasóval, hogy itt valami rendkívüli titkokra fog fény derülni. Gyilkosságra is utalás történik, épp egy kolerajárvány kellős közepén járunk, és egy kitömött fekete testtel szemben állunk egy múzeum üres mélyében. Kell-e hatásosabb indítás? A történet később a kellő módon lelassul, és Péterfy szembesít bennünket kiváló dramaturgiai érzékével, ahogy a két történetszálat váltogatja, ám időnként finoman egybe is fonja. „Behúz” a történetbe, és aztán már nehéz szabadulnunk, mert a könyv „olvastatja magát”, és mi élvezzük, hogy egy kultúrtörténeti alapú szöveg ennyire magával ragadó tud lenni. Remek mondatokat olvashatunk arról, hogyan viszonyul Angelo Soliman saját idegenségéhez, és egészen meghökkentő képet kapunk arról a Kazinczy Ferencről, akit, azt hittük, ismerünk valamelyest. Olykor majdhogynem hajlamosak vagyunk elfelejteni, hogy fikciót olvasunk, olyannyira hitelesek Péterfy leírásai, máskor pedig hajlamosak vagyunk elfelejteni, hogy történelmi regényt olvasunk, olyannyira aktuális és húsbavágó a történet. Ez a lendület végigolvastathatja velünk a regényt, és akkor a végéről visszatekintve vehetjük újra szemügyre az egészet, de nem kizárt, hogy már korábban, a szöveg közepe táján elhal. A regény közepe táján ugyanis felbukkannak olyan üresjáratok, amelyek megakaszthatják az olvasást, és arra késztethetik az olvasót, hogy vizsgálja felül az egész olvasmányát.

Ilyen „megakasztó” lehet például a 7. fejezet, amely Ferenc és öccse, Dienes konfliktusokkal terhelt kapcsolatáról szól. „Dienes élete már kisgyermekkorától azzal telt, hogy bebizonyítsa az anyjának és a világnak, hogy különb, mint a bátyja. Szörnyű sérelemként élte meg, hogy másodikként jött a világra, és ezt a méltánytalanságot minden erejével igyekezett megtorolni. Se szeri, se száma nem volt a gyerekkori – akkor még – csínyeknek, amelyekkel igyekezett letromfolni és megelőzni a bátyját, de miután belátta, hogy sem számolásban, sem latintudásban, sem rajzolásban, sem testi játékokban nem tud fölé kerekedni, rájött arra, amit a gonoszak hamar felismernek: nem önmagát kell jobbá tennie, épp elég, ha a bátyja erényeit befeketíti” (203.) – stb. stb. Azért láttuk érdemesnek idézni ezeket a mondatokat a 7. fejezetből, mert itt látszik először, mennyire egyszerű regiszterben meséli a történetet az elbeszélő: adott a gonosz öcs, aki minden áron keresztbe akar tenni a bátyjának, mint egy népmesében. A karakterek ebben a fejezetben meglehetősen kétdimenziósak (Pruszkay Antónia, akinek „minden képessége megvolt arra, hogy magába bolondítsa a férfiakat” – 227., vagy özvegy Antalóczyné, a „nem különösebben eszes asszony” – 226.), a történet pedig úgyszintén végletesen naiv. Itt még az egyébként izgalmas Kazinczy-karakter is kiszámíthatóvá válik.

A Kitömött barbár fő elbeszélője Török Sophie, Kazinczy Ferenc felesége, aki férje halála után a bécsi Természettudományi Múzeumban néz szembe Angelo Soliman kitömött testével, és felidézi férje és Angelo történetét. Ebbe az elbeszélésbe ékelődik magának Kazinczynak az elbeszélése Angelo Solimanról – ennek az ideje a kolerajárványkor bevezetett vesztegzárra esik. Az első komolyabb narrációs probléma, amit Péterfy megoldatlanul hagy, ennek a két hangnak az összeegyeztetése: a regény végig ugyanazon a hangon szól, amit már az első mondatoknál megüt, és hiába váltakoznak az elbeszélők, erről csak abból értesülünk, hogy most épp Kazinczyról vagy Solimanról van szó. Persze, magyarázhatnánk ezt azzal, hogy Kazinczy elbeszélése is Török Sophie-éba ékelődik, ám sajnos ezt a magyarázatot a szerző ellehetetleníti: egyértelműen a tudtunkra adja, hogy Kazinczy beszél, feleségének, Sophie-nak. Ebben az esetben azonban érthetetlen, miért merül bele ilyesféle magyarázatokba: „Onnantól fogva az ördög cimborájának számítottam, becsukódtak az ablakok és a kapuk, amerre mentem a városban, és még évekig tartott a piszkálódás és az áskálódás ellenem, és amikor börtönbe vetettek, sokan gondolhatták úgy, hogy utolért a jogos büntetés, és az egyház meg a király végre igazságot szolgáltatott” (357.). Mindez akkor hangzik el Kazinczytól, amikor Sophie-val már a közös történetük végén járnak, tehát meglehetősen hihetetlen, hogy ilyen komótosan beszél neki ezekről a régi ügyekről, amelyeket már százszor és ezerszer volt alkalmuk kivesézni. Mintha Sophie ekkor hallott volna először minderről – márpedig mi itt már tudjuk (illetve: úgy tudjuk), nem.

Ami azonban ennél is zavaróbb, az maga Sophie elbeszélése (amely, mint bemutattuk, a kettős narráció ellenére az egyetlen hangja a regénynek), az ugyanis egy hamisítatlan romantikus elbeszélés, nem egyszerűen „történetalapú”, hanem meseszerű, a XIX. századi nagy mesélőket megidéző hang. Péterfy mesélőkedve határtalan, csak úgy ontja magából a színesebbnél színesebb történeteket, és a nyelv, amelyen elbeszéli őket, nem nélkülözi sem a líraiságot, sem a precizitást, és kultúrtörténetileg teljesen hitelesnek hat. Ez a nyelv ugyanakkor sehol nem több annál, amit „vérbő mesélésnek” lehetne nevezni, és mindenhol kész „tények” elé állítja az olvasót. Kazinczyt és barátját, Angelót kitaszították, mert különböztek, egyikük a bőrszíne, másikuk a gondolkodása miatt, és ezért el kellett bukniuk. Igazi romantikus hősök, az intellektuális fajtából. Csodálatos a történet, varázslatosak a színei, igazi nagy kaland, a szöveg azonban nem tesz fel valódi kérdéseket – illetve, amiket feltesz, azok inkább etikai alapúak, esztétikailag bajosan értelmezhetőek. Persze, nem biztos, hogy ezt a kettőt el kell választani – hisz erre épp a regénybeli Kazinczy is képtelen volt. Vagy azt is mondhatjuk, megint egy olyan korban élünk, ahol az irodalom etikai mintákat kell hogy megalkosson. Visszakérdezhetünk azonban, hogy még akkor is, ha ezáltal esztétikai engedményeket tesz? Mert Péterfy regénye a nagyregény ambícióival bír, miközben egy lektűr módszereivel dolgozik. (Érdemes idézni ehhez a regény 10. fejezetének ezt a jellegzetes bekezdésindító mondatát: „Az őszi avaron puhán, szinte hangtalanul futott a delizsánsz” – 399.).

Péterfy nem rejtette véka alá szándékait: sikeres regényt akart írni, s azért választotta ezt a nyelvet és ezt a hangot, hogy „érzelmileg bevonja” az olvasót (Józan befektetőként jártam el, Népszabadság, 2014. 8. 9.). Vitathatatlan bravúr, hogy annak ellenére, hogy sokkal inkább „pepecs mérnöki munkáról” (lásd az idézett Népszabadság-beli interjút) van szó, mint irodalmi kategóriákat felforgató újszerű alkotásról, Angelo Soliman és Kazinczy Ferenc története sok ponton továbbgondolható, és a szöveg számos bonyolult motivikus felvetést tartalmaz. Emellett pedig zavarba ejtő tud és akar lenni – mindezt viszont kockázatmentesen teszi, hiszen a „testpoétika” és az idegenségmotívumok jól bejáratott mintáit használja; kitaposott ösvényen jár tehát. Érdekes összevetni ebből a szempontból a Kitömött barbárt például a Halál Budán című regénnyel, amelyben Péterfy sokkal merészebbnek mutatkozott szövegalkotás szempontjából: a barokk halálregényhez egy egyedi nyelvet dolgozott ki, amely kimagasló szöveggé tette a Halál Budánt. Az a kötet azonban nem talált igazán méltó kritikai és közönségfogadtatásra – azt végül az „olvasóbarát” nyelven megírt regény hozta meg. Talán azonban nem hiába bízunk benne, hogy a szerző a nagy siker learatása után majd merészebb irodalmi tettekre is vállalkozik.

(Péterfy Gergely: Kitömött barbár. Pesti Kalligram, Budapest, 2014, 448 oldal, 3490 Ft)

Sebők Annamária