Podhradská Lea: „…nem nézünk vissza, csak előre!” (tanulmány)

2015-04 Posted 2015.04.06. | by admin

„…nem nézünk
vissza, csak előre!”1
„Egy magyar valóság”
Spiró György drámáján keresztül
Spiró Kvartettje 1996-ban íródott, hét évvel a rendszerváltás után. Műfaját tekintve komédia, mégis a rendszerváltás utáni magyar társadalmi valóság máig tartó tragédiáját jeleníti meg. Nemcsak egy korabeli középosztálybeli magyar család életkörülményeit tükrözi, hanem egy letűnőben levő eszme- és értékrendszer iránti görcsös ragaszkodásnak a kritikáját is magában hordozza. Radnóti Zsuzsa 2003-ban megjelent Lázadó dramaturgiák című munkájában írja: „vannak korok, mikor a harmónia, a világban való otthonosság érzete helyett a diszharmónia, a káosz, a félelmekkel teli otthontalanság kerül a művészi ábrázolás középpontjába, és ilyenkor a fő kérdés nem az, hogy az ember hogyan tudja megőrizni a maga által teremtett világot, az értékeket, hanem épp ellenkezőleg, hogyan veszíti el azokat”.2 Tanulmányom célja, hogy a dráma diskurzusain keresztül a rendszerváltás után fennálló lehetséges értékválság, értékveszteség bemutatást nyerjen. A munkámban foglaltak Spiró szereplőinek meghatározott életeseményeire, gondolataira adott reakciók, nem kívánom általánosítani a kor emberét. Elsőként az elemzés szempontjából elengedhetetlen tartalmi részeket mutatom be, majd áttérek a szövegelemzésre.

I. rész

A darabról röviden

Közvetlenül a rendszerváltás után járunk. Egy budapesti lakótelepen élő nyugdíjas házaspár meglepetésektől mentes hétköznapjait egy idegen zavarja meg, mondván, Amerikából érkezett, és azért jött, hogy háláját fejezze ki a férjnek, aki 1957 januárjában megmentette az életét. A Vendég, hogy megköszönje az Öreg jóságát, terítéken ajánlja fel magát; családtagként tekint rájuk, drága ajándékokkal és pénzzel halmozná el őket, ám a férj mit sem akar hallani szándékáról. Nem hisz neki, kémnek állítja be, aki azért jött, hogy minél több információt megtudjon a családról. A Vendég igyekszik meggyőzni az Öreget; eseményeket, személyeket elevenít fel közös múltjukból, ám a férj hajthatatlan, újra és újra kitessékeli az idegent. Az Öreg lányának megjelenéséig a köztük levő párbeszédet a Feleség rövid elmélkedései, férje egyeduralmába vetett hite, illetve az eseményekre adott reakciói színesítik. A Vendég soha nem létező családját szerette volna visszakapni, amivel találkozott, az azonban őt is meglepte. Spiró darabja lélek- és társadalomrajz, könnyed stílusával, kendőzetlenségével máig tükröt tart elénk. Előítélet, sztereotípia, az emlékezés „művészetének” alakulása (vagy épp annak tagadása?), folyamatos önigazolások, visszatérő motívumok és szimbólumok mind részei egy elmúlóban lévő, ugyanakkor folyamatosan újjászületni vágyó magyar valóságnak.

A helyszín

Történetünk egy lakótelepi lakás zsúfolt konyhájában játszódik, amelyet kisebb-nagyobb átalakítások jellemeznek. A lakást, ahogy a feleség is mondja, „kiutalták (…) nem lehetett válogatni”,3 miután korábbi lakhelyüket, egy öreg „kizsákmányoló” asszony házát az ötvenes évek végén lebombázták. Az Öreg és neje feltételezhetően a hatvanas évek elején juthatott a lakótelepi lakáshoz, ám az az általános tendenciát jellemző lehetőségekhez képest már jóval élhetőbb megoldásokkal várta a házaspárt. Két szoba, fürdőszoba, központi fűtés. Telefon beszerelésére ugyan volt lehetőség a házban, ők ezzel, biztonsági okokra hivatkozva, mégsem éltek. Az Öreg szerint „minket is lehallgatnának, ha lenne telefonunk”.4 A készüléket a rendszerváltás után sem szereltették be. Bár 1989/90 után a tanácsi/állami lakások nagy része az újonnan megalakult önkormányzatok tulajdonába került (több, mint 700 ezer), az 1993-ban megszületett „lakástörvény” egy 1994-es kiegészítése (ún. vételi jog) lehetővé tette, hogy a lakások bérlői alanyi jogon felvásárolják azokat.5 Hogy az Öreg és neje éltek-e a felvásárlás jogával, csak találgatni lehet. Többször tesznek ugyan utalást a lakásra, egyedüli konkrétummal mégis csak a lányuk él, amiből elsősorban arra következtethetünk, hogy egy olyan öröklakásról lehet szó, mely már a rendszerváltás előtt a tulajdonukban volt: „Mindenki más megszedte magát a Kádár alatt, pláne ilyen pozícióban, Apukának meg mije lett? Semmije – ez a vacak panel meg egy kiskert Horányban.”6

Főbb karakterek

Az Öreg szakszervezeti bizalmiként dolgozott, felesége elmondása szerint élvezte a dolgozók bizalmát, „szerették, mert szigorú volt, de igazságos. Ő mindig a micsodát betartotta.”7 Az Öreg ellentmondást nem tűrő elképzeléssel rendelkezik az új rendszerről: „Ma mi van? Egymillió munkanélküli, az van! Négymillió koldus, az van! Kurvák meg stricik országa lettünk.”8 Hisz az új szocializmus feltámadásában, mert „az eszme (…) újjá fog születni (…) az embereknek megtisztul a vágyuk – majd tiszta emberekkel fogják újrakezdeni”9 – mintegy utalva Huxley utópisztikus regényére, a Szép új világra. Az asszony korábban egy szövőgyárban dolgozott, leszázalékolása óta is csak „folyton köt”. A család szabadidős elfoglaltsága, hogy kupakokat gyűjt; hogy elnyerjék az ötmilliós főnyereményt. Az őket meglátogató Vendég mérnökként dolgozott Amerikában. Magyarországon a disszidálása óta nem járt, most is csak azért érkezett, hogy megtalálja az Öreget, és megköszönje neki, hogy megmentette az életét.
„Öreg:   Mit akar tőlem?
Vendég:    Meg szeretném köszönni, meg szeretném (…) hálálni.
Öreg:    Én senkit nem mentettem meg. (…) hogyhogy szóltam, éjjel, januárban? Kinek? Senkinek! (…) van magának tanúja? Ki a tanú? – majd én ügyvédet fogadok. Engem nem fognak belerángatni.” 10

II. rész

„A politikai átmenet köztes állapotában a kilencvenes évek elejétől alapvetően megváltoztak a társadalom szerveződésének és irányításának elvei és gyakorlata, a centralisztikus, autoriter rendet a jogra, a szabadságra, a demokráciára és az autonómiára épülő társadalomszerveződés váltotta fel.”11 Hivatalosan. Számos tanulmány foglalkozik a rendszerváltás problematikájával, így a gazdaságpolitikai változások alakulásával, nem beszélve a vesztesekről és nyertesekről szóló szociálpolitikai írásokról. Mi történt azonban egyéni szinten? Melyek a négy évtized lehetséges hozományai, és miként jelennek meg a rendszerváltás utáni hétköznapi diskurzusok során? Ezek lennének tanulmányom főbb kérdései. Mint ahogy korábban is kifejtettem, nem célom az általánosítás, sem a posztszocialista jellemábrázolás. Írásom csupán próbálkozás, egy lehetséges kiindulópont a megértéshez, egy fiktív eseményszálon keresztül. Elemzésem alapjául a dráma dialógusait veszem, vizsgálatom tárgya pedig a korábban kifejtett problémára adott reakciók pszichológiai, adott esetben történeti vetületei. Természetesen vitába lehetne szállni azzal, hogy az Öreg vajon mennyire hitt abban, amit mondott, lehetséges-e, hogy még mindig egy letűnt rendszer árnyékában él, hogy a Vendéget valóban a jószándék vezérelte-e, vagy tényleg egy beépített ügynök, ám mindezekre egyrészt nem célom válaszolni, másrészt a téma körüljárása egy különálló tanulmányt érdemelne. A hamis szerepek lehetőségét ugyanakkor fenntartom.

Bozsik A szakszervezetek a proletárdiktatúra idején című írásában feleleveníti Lenin egy 1920-as gondolatát, miszerint a szakszervezet elengedhetetlen velejárója egy jól működő rendszernek, összekötő kapocsként működik a párt és a munkás/paraszt tömegek között. Lenin „vallotta, hogy a pártnak bármilyen kérdésben, bármely pillanatban hibátlanul kell megállapítani a tömegek hangulatát, törekvéseit, szükségleteit, gondolatait.”12 A szakszervezet feladata ekképp, hogy pozitív nyomást gyakoroljon a dolgozókra a közös célok elérésének érdekében, védje annak érdekeit, továbbá egy átfogó, a szocialista szellemiséget követve nevelő és felvilágosító jelleggel működjön. Az Öreg – aki korábban szakszervezeti bizalmiként dolgozott – elmondása szerint „ha én valamire azt mondtam, hogy nem, mert az nem a dolgozók érdeke, akkor még a vezérigazgató is gazsulált, és befogta a pofáját”.13 A Kolosi–Sági szerzőpáros tanulmányában olvasható a rendszerváltás veszteseivel kapcsolatban egy hipotézis, mely szerint „minél idősebb valaki, annál kevésbé lesz képes adaptálódni a megváltozott körülményekhez, annál nehezebben ismeri fel és használja ki az állandóan változó környezet nyújtotta új lehetőségeket”.14 A rendszer változásával a korábban meglévő tisztségek, szerepkörök eltűntek vagy épp átalakultak, a munkakörökkel járó, korábban univerzálisnak tekintett és követendő értékek egy új megvilágításba kerültek, s az új rendszerben már nem tudtak érvényesülni, amivel szemben az Öreg éles kritikával él. „Vannak nekünk még szakértőink, akik tudják, mi folyik, csak nem közli az újság. (…) Itt rend volt és igazság. Itt a dolgozó embernek megvoltak a jogai.”15 Az idegen megjelenését provokációként éli meg, az általa elmondottakból csupán annyit hall meg, amire a pillanat hevében épp reagálni tud. Meggyőződése, hogy a Vendéget a titkosszolgálat küldte, majd mikor kiderül annak valódi hivatása (mérnök), végleg biztossá válik az ellene folyó összeesküvés-elméletben. „Magát jól kitanították. Ismerem az ilyen módszereket. (…) A mérnökök tettek tönkre mindent (…) Mi felépítettük az országot, vérrel-verítékkel, és most szétlopkodják a mérnökök.”16 A négy évtizeden át uralkodó eszmerendszer nem képes már együttműködni az újjal. Ez ott jelentett elsősorban problémát, ahol a korábban megkérdőjelezhetetlen abszolút igazság hirtelen értékvesztett lett. Orwell 1949-ben megjelent regényében, az 1984-ben hangzik el: „ha mindenki elhitte a hazugságot, amelyet a Párt állított – ha minden írott emlék ugyanazt a mesét tartalmazta –, akkor a hazugság bevonult a történelembe és igazsággá vált”.17A bekövetkezett értékválság és értékveszteség következtében nem meglepő, hogy az új rendszer megjelenése az Öreg értetlenségét váltja ki. A Vendég elfogadása egyenértékű lenne számára a régi rendszeren való felülemelkedéssel és az új jóváhagyásával, ez utóbbit azonban sem megismerni, sem elsajátítani nem akarja. „Mondja meg nekik, hogy nemcsak én gyűlölöm az egészet, az egész nép gyűlöli. (…) És mondja meg nekik, hogy ez így nem fog menni (…) vér fog folyni.”18 Az idegen által felajánlott ajándékok (drága autó, pénz, családi ház, külföldi utazás) elfogadása nemcsak önmaga megtagadása, hanem az elmúlt negyven év meghazudtolása is lenne. „Mindenki azt hiszi, el van temetve, elborítja a feledés – de az Eszme ott lenn újjá fog születni – és feltámad.”19 A Vendég iránti bizalmatlansága (habár már a rendszerváltás után járunk), a megszűnni nem akaró veszélyeztetettség érzete és a logikus érvekkel meg nem alapozott ellenségkép kialakítása ma már talán komikusnak tűnhet számunkra, ám ha a dolgok mögé nézünk és végigtekintünk a rendszerváltást megelőző négy évtizeden, talán mi is jobb belátásra térünk. A szövegből kiderül, hogy az Öreg már az ötvenes évek végén kiutalt határőrként dolgozott „a román határon, ahol nem volt semmi”.20 Ezt az időszakot 1957-re datálja, mintegy megerősítve a tényt, hogy a Vendéggel akkor nem találkozhatott. Az 1956-ban feloszlatott ÁVH-nak ekkor már gyakorlott ismerője volt, ahogy később az 1971-től 1990-ig működő Belügyminisztérium III. Csoportfőnökségének is. Egy, az utóbbi működéséről szóló 1972-es hivatalos dokumentum a következő tevékenységek sorát jegyzi: elhárítás, felderítés, korlátozás, leleplezés, irányítás, bomlasztás, megakadályozás.21 Láthatjuk, hogy a meglévő rendszer társadalmi színterén kialakított egy elsődleges kontrollt, mely a teljes körű ítélkezés jogát magáénak tudhatta. Nem meglepő tehát, hogy mind egyéni, mind kollektív szinten kialakult egy bizonytalansági faktor, mely rövid időn belül a hétköznapok gyakorlatába is beitta magát. A társadalom tagjai az állandó kiszolgáltatottságnak és az azzal járó veszélyeztetettségérzésnek köszönhetően folyamatos érzelmi készenlétben voltak. Ferenczi írja, hogy az elfojtásra, hazugságra, képmutatásra építő társadalmi rendszer „megteremti a mai társadalmi viszonyok lehetőségét, amikor (…) a szocialista emberboldogítás neve alatt az egyéni akarat zsarnoki elnyomását propagálják”.22 Az ellenségkép fenntartása, a projekció arra volt hivatott, hogy egy olyan képet fessen meg, „amely a »gonosz megtestesüléseként« hordozta magában a közösség elfogadhatatlan lelki tartalmait”.23 Ahhoz, hogy a rendszert fenntartsák, bűnbakra volt szükség. A bűnbakkeresés célja pedig nem volt más, mint tanúbizonyság tétele önmaguk kulcsfontossága mellett. Nem volt szükség azonban rendszerellenesnek lenni ahhoz, hogy a külső nyomás hatására elinduljon egy introjekciós folyamat, melynek köszönhetően az egyén elkezdte a rendszer eszméivel ellenkező tulajdonságokat önmagában felfedezni. A külső kontrollnak köszönhetően elindulhatott egyfajta bűntudatképzés, mely akár hárításba, projekcióba, bűnbakkeresésbe is fulladhatott. Hogy a szocializmus embere mennyire hitt a kor eszmerendszerében, nem célom eldönteni. Ám ez a fajta „külsőkontroll-beállítódás (…) bizonyos önfeladást, a felelősség elhárítását”24 is jelenthette. Nem meglepően, hisz az elnyomás, az önkényuralom mindennapi jelenség volt, s a rendszer kereste „ellenségeit”. Ilyen ellenség volt maga a Vendég is. Egy másik rendszer megtestesítője.

Létezett tehát egy évtizedekig tartó fenyegetettségélményre alapuló szorongáskeltő tényező, melynek köszönhetően arra szocializálódtunk, hogy énvédő mechanizmusaink konstans módon aktívak legyenek, s amint felmerül a gyanakvás ténye, az adott jelenségre adható érzelmi reakcióik sorozatát indítsuk el. A félelem és nyugtalanság érzése állandósodott, így az idegenek iránt (sőt gyakorta idegennek sem kellett lenni) táplált gyanakvás és bizalmatlanság (kiváltképp, ha azok nem elvenni, hanem adni szerettek volna) reflexszerűvé vált. Orwell írja az 1984-ben: „A legcsekélyebb apróság árulkodó lehetett. Egy ideges rángás, egy öntudatlan, kétkedő pillantás, az a szokás, hogy az ember magában mormol valamit – bármi, aminek a szabályostól eltérő látszata van, ami valaminek az eltitkolását jelentheti. Már az büntethető cselekmény volt, ha az ember arcán a helyzethez nem illő kifejezés ült…”25 A Csepeli–Örkény szerzőpáros egy 1991-ben megjelent tanulmányában fejti ki, miszerint „a politikai rendszer (…) félelem- és szorongáskeltő technikáival elidegenítette és atomizálta a társadalmat, mely a demokratikus viszonyok között”26 kevésbé volt képes magára találni. Társadalmi elvárásnak számított, hogy a meglévő rendszer merev szabályrendszere alapján szocializálódjunk, így nem meglepő, hogy egy értékvesztett és felbomlott rendszer hozománya évekkel később is csak a gyanakvás és a másik igazának megkérdőjelezése: „»Maga kicsoda? Maga mit akar? (…) Miért jött ide? Ki küldte?«”27 Hellerné 2003-ban megjelent tanulmánya talán a fentebb olvasottaknak egy visszaigazolása is lehetne. A szerző a rendszerváltást megelőző négy évtized embereszményét vizsgálta, beleértve az elvárt emberi tulajdonságok alakulását különböző oktatáspolitikai dokumentumok alapján. A kutatottak alapján „megfigyelhető egy bizonyos ív, amely a kemény, »harcos« ideológiai kortól kezdődik, majd különböző stációkon át lassan-lassan finomodik, míg el nem ér az autonómia, a decentralizáció és az alternativitás gondolatának hármas egységéig”.28 Az évtizedekig fenntartott „szocialista” mintaképek mellett olyan elvárt tulajdonságok jelentek meg (a teljesség igénye nélkül), mint a „fegyelmezett állampolgár és a dolgozó nép hűséges fia” (1950), a „jellemes és törvénytisztelő állampolgár” (1960), a „társadalmi célokkal való azonosulás” (1972) vagy épp a „szocialista humanizmus és igaz hazafiaság” (1985).29 Természetesen találunk számtalan példát a negatívnak ítélt eszmékre és jellemvonásokra is, így az ideológiai liberalizmusról, az individualizációról vagy épp a kettős nevelés ellenzéséről (1953). Ez utóbbi az iskolai nevelés kizárólagosságának elvét hirdette.

Van tehát egy rendszerünk, ami lassúbb-gyorsabb ütemben csiszolódott, s ennek megfelelően aktualizálta az épp mérvadónak tartott emberi jellemvonásokat. Így jutunk el Csepeli Színlelt liberalizmus című tanulmányában megfogalmazott gondolatához, mely kimondja, hogy maga a szabad társadalom korábban jött létre, mint a szabad egyén.30 „Martin Seligman modellje szerint a tanult tehetetlenség, a tartós, ismétlődő kontrollvesztés élménye bizonyos helyzetekben, tanult módon áttevődnek a későbbi hasonló helyzetekre is. Ilyen állapotba kerül egy állat, ha nincs módja elmenekülni az ismétlődő áramütések elől: először menekülni próbál, azután »holtnak tetteti magát«, amikor ismételten hiába próbálkozik a meneküléssel. Az embernél ugyanilyen lelkiállapot alakulhat ki pszichológiailag megoldhatatlannak minősített helyzetekben.”31 Láthatjuk hát, hogy az Öreg, ahogy a többségi magyar társadalom is, egy olyan rendszerben nőtt fel és öregedett meg, ahol alig néhány évtized alatt sokadszorra változtak a mérvadó értékek, a követendő jellemvonások. Megtanultak ugyan a rendszerben élni és mindennapjaikat ahhoz alakítani, a „rendszeren kívüli” gondolkodás azonban sok esetben máig korlátokba ütközik náluk. Az évtizedekig tartó kontroll és autokratizmus kialakított bennük egy énvédő, reflektív gondolkodást. Az új rendszer egy új, liberális programot ígért számukra, mely felépítésében és elvárásaiban összeegyeztethetetlen volt az évtizedes gyakorlattal, így az Öreg korábbi szerepeivel is. Csepeli szerint a liberalizmus „csak akkor lesz újra vonzóképes erő, ha visszatéríti a kiábrándultakat, a csalódottakat, a megkeseredetteket. A színlelt liberalizmus csak életre kelti a magyar társadalom történelmileg makacs antiliberális reflexeit, azok sorában kiváltképp a paternalizmust, a tekintélyelvűséget és a tanult tehetetlenséget.”32 Ez utóbbira kiváló példa a drámát záró diskurzus, mely rávilágít, hogy a család kilátástalannak tűnő jelenének megváltoztatását inkább egy soha véget nem érő kupakgyűjtés szerencséjében látja, mintsem abban, hogy megbízzon egy „idegen” jóhiszeműségében, aki csak a háláját szerette volna kifejezni.

2 Radnóti Zsuzsa: Lázadó dramaturgiák. In uő: Spiró Görgy: Korszakok krónikása. http://dia.pool.pim.hu/xhtml/_szakirodalom/spiro_radnoti_spiro_gyorgy_korszakok_kronikasa.xhtml (Letöltés ideje: 2015. 01. 12.)
3 Spiró: i. m. 173.
4 Spiró: i. m. 188.
5 Szabó D.: Szociális lakásépítés Magyarországon.
http://dla.epitesz.bme.hu/appendfiles/717-szabod_ek_6_140610%20o.pdf (Letöltés ideje: 2015. 01. 18.)
6 Spiró: i. m. 212.
7 Uo. 177.
8 Uo. 186.
9 Uo. 214.
10 Uo. 171.
11 Valuch T.: Az 1989/90-es rendszerváltás társadalmi hatásai.
http://szoctanszek.unideb.hu/
tart/Kutatomuhelyek/Tarsada
lomtorteneti_files/Rendszer
valtastarshat1.pdf (Letöltés ideje: 2015. 01. 19.)
12 Bozsik Sándorné: A szakszervezetek a proletárdiktatúra rendszerében. Miskolc, 1981, NME Közleményei. V. sorozat. Társadalomtudományok. 27.
13 Spiró (1996) In Spiró. Mohózat http://dia.pool.pim.hu/xhtml/spiro_gyorgy/Spiro_Gyorgy-Mohozat.xhtml (Letöltés ideje: 2015. 01. 22.)
14 Kolosi Tamás – Sági Matild: Rendszerváltás és társadalomszerkezet. http://www.tarki.hu/adatbank-h/kutjel/pdf/a889.pdf (Letöltés ideje: 2015. 01. 20.)
15 Spiró: i. m. 184–191.
16 Uo. 182–184.
17 Orwell, George: 1984. Budapest, 2012, Európa Könyvkiadó. 41–42.
18 Spiró: i. m. 180.
19 Uo. 214.
20 Uo. 188.
21 A Belügyminisztérium III/III. Csoportfőnökség Ügyrendje. http://www.abtl.hu/sites/de
fault/files/pdf/forrasok/ugy
rend_3.pdf (Letöltés ideje: 2015. 01. 20.)
22 In Pfitzner R.: Gondolatok Ferenczi Sándor társadalomfelfogásá-
nak a pszichoanalitikus technikára gyakorolt hatásáról. http://www.mtapi.hu/thalassa/a_folyo
irat/e_szovegek/pdf/(01)
1990_1/pp20-30_Pfitz
ner-R.pdf (Letöltés ideje: 2015. 01. 20.)
23 Juhász–Takács (szerk.): Személyiségelméletek. Budapest, 2006, BME GTK, Typotex. 141.
24 Brehm (1993) in Hunyadi György: A személyes szuverenitás és kiszolgáltatottság élménye. http://www.matud.iif.hu/2013/04/09.htm (Letöltés ideje: 2015. 01. 21.)
25 Orwell: i. m. 71–72.
26 Csepeli Gy. – Örkény I.: A meghasadt tudat.
http://www.csepeli.hu/pub/1991/csepeli_orkeny_magyar_hirlap_1991_07_06.pdf (Letöltés ideje: 2015. 01. 15.)
27 Spiró: i. m. 178.
28 Hellerné Farkas J.: Embereszmény az oktatáspolitikai dokumentumok tükrében (1948–1989). http://elib.kkf.hu/okt_publ/tek_2003_25.pdf (Letöltés ideje: 2015. 01. 15.)
29 Uo.
30 Csepeli Gy.: Színlelt liberalizmus. http://csepeli.hu/pub/1998/
csepeli_168ora_1998_12_01.pdf (Letöltés ideje: 2015. 01. 19.)
31 Kopp Mária: Magatartástudomány és orvoslás a XXI. században.
http://www.matud.iif.hu/03nov/
002.html (Letöltés ideje: 2015. 01. 21.)
32 Csepeli Gy.: i. m.