Steinmacher Kornélia: Az enyészet krónikái (Nemes Z. Márió A hercegprímás elsírja magát című kötetéről)

Nemes Z. Márió új verseskötetének világában az olvasó pókhálóba ragadt, vergődő légynek érezheti magát. Ha van valami állandó és egységes ebben a mesterien megalkotott, ellentmondásokkal teli kötetben, az a sorok által keltett örökös sejtetés, hogy az élet az elmúlás árnyékában zajlik, minden félelem, vágy, tett ebből ered, és hiába minden küzdelem, az élet keletkezésének pillanatában már magában hordozza a halált.

S mindeközben elegyedik itt szerves és szervetlen, tárgyi, növényi, állati és emberi entitás: rettentő, elborzasztó, visszataszító s elvétve kegyetlen szép lények sora: minden csupa hibriditás. Az élők magukban hordozzák a halott dolgokat, s egy frankensteini gesztussal elevenednek meg az élettelenek a bizarr verssorok áradatában. Ebben a „sötét varázslatban” az enyészet dalait hirdetik az elmúlás törvényszerűsége felett álló, mesékből, legendákból és népdalokból felbukkanó hősök is.
A kötet szabadverseket és prózaverseket tartalmazó két ciklusra van felosztva. Az első ciklus az Arborétum címet viseli, ahol a sötét varázslat, a fantasztikum mesei hagyományokból építkezik, míg a második ciklusban, a Heraldikában népballadák hősei és történelmi alakok kerülnek abszurd, fantasztikus helyzetekbe, vagy esnek át misztikus átalakuláson.

Ahogy az arborétum is az ember által megtervezett, megszervezett, kialakított természet jelölője, úgy a ciklusban feltűnő lények abszurditása mellett mesterséges létrehozásuk, előállításuk módja is felsejlik. Az Arborétumban, a ciklus címadó versében, az emberevő növények rejtekében a hüllőgyáros vezénylete alatt egy új, hitvány faj van kialakulóban. („Itt dagasztanak / pikkelyes babát a munkásnők, / de már hetek óta egyre jobban félnek. A hüllőgyáros áll mögöttük és / nyelvét öltögeti, mert hitvány anyagot / termelnek gépei.” – 11.) A köteten végigvonuló, talán két legjellegzetesebb hibrid lény a hal/hüllőember és a növényember alakja. E lények beidézhetik a sellők és a nimfák alakját, de azoknak mindig ártó, pusztító szándékú változatait.

Az erdők és vizek mélye veszélyes terep. A kötet „áldozatait” – akik többnyire, de nem kizárólagosan nőnemű lények –, sajátos erővel vonzza a vizek és erdők világa, ahol többnyire szexuális erőszak és/vagy gyilkosság áldozatává válnak. A nemi egyesülés és annak következményei határtalanok és beláthatatlanok nemcsak a különböző létformák, hanem a nemek tekintetében is: itt a férfiember is lehet viselős. („Aztán elérkeztek a nagy mocsárhoz, ahol tavi nőstények bukkantak elő a víz alól. A két fiú rosszul lett a kigőzölgésektől és elájult, testüket a nádas királynője használta. Amikor felébredtek, az egyikben már ott növekedett a mocsarak helytartója.” – A tűzoltó fiai, 33.) Az aktus többnyire fertőzésként, betegségként van jelen, melynek eredményei gyakran újabb szörnyszülöttek lesznek. Ezekben az esetekben pedig ugyanúgy megmutatkoznak a „halál arcai”, mint esetenként az aktus vagy az utód létrejöttének kudarcában. Vigyázni kell, mert akinek a figyelme lankad vagy másnak szavaz bizalmat, az ebben a világban csúnyán végezheti.

Az ösztönök, a düh, a nemi vágy, a gyilkolás, a teremtés, a hatalom vágya ott pulzál minden szörnyetegben, a hierarchia minden fokán. E növény-állatemberek funkciója a megtermékenyítés, párzás, gyilkolás, míg egy fokkal felettük a személytelen entitású, foglalkozásuk által jelölt lényeknek a rendszer fenntartása, mások megfigyelése, őrzése a dolga: a bíró, az orvos, a rendőrnő, a huszárok, a munkásnők vagy a segédek egyfajta aszexualitást képviselnek. Őket követik a létrehozó, teremtő lények, a mesteremberek, a gyárosok. A hierarchia csúcsán álló lények a második ciklust benépesítő történelmi személyiségek, akiket a vágy különböző formái feszítenek széjjel, mint Kossuth, Haynau vagy Batthyány Ilona. Batthyány Ilona válik igazán a Heraldika-ciklus állandó szereplőjévé: a kifogástalan elegancia, finomság, úri megjelenés mellett lényében van valami ösztönszerű, ősi, boszorkányos is. Rossz hírneve, határtalan nemi vágya, bűbájossága s a denevérekkel kötött szövetsége által tekinthetünk rá Báthory Erzsébet alteregójaként is. A hercegprímás elsírja magát című vers hercegprímása bizonyos értelemben Ilona férfi alteregója is lehet: a kegyetlen, barbár tetteket eltakaró kifinomult elegancia, a civilizáció tárgyi kultúrája iránti szenvedély, a környezetüket jellemző rokokós giccs s a féktelen vágy és végtelen magány érzete közelíti alakjukat egymáshoz. Ahogy a hercegprímás a szultán fejét, úgy Ilona és férje a három megnyúzott zsidót falja fel a Griff Hotelben: a kannibalizmus jelensége az Arborétum-ciklus Piros víz című versének mesebeli törpéi után itt történelmi színezetet kap.

Ilona-Erzsébet alakja először a luxus, a hatalom és az elegancia hármasában jelenik meg, hogy aztán a mindenétől megfosztott asszony egy dísztóba ugorva „megadja magát az új-mitológiának”. Ilona áldozattá lesz. Az asszonyt már korábban is vonzotta a vizek világa, a kötet egy jellegzetes csoportjához, a hüllőember örököseiként is tekinthető mocsári parasztokhoz, köztük a ciklusban ikonikus alakká váló Hany Istókhoz is közel állt. Ilona hiába várja, hogy a vágya törvényes keretek között – ura által elégüljön ki, csalódnia kell. Határtalan vágya végül a dísztó mélyén, egy királypolip által teljesül be, de a beteljesülés egyben megsemmisülés is: Ilona megfullad, miközben a polip által új faj létesül – az új mitológia egyede. („…A zöld alkonyatban / Ilona tüdeje lassan kimerül, míg a polip / egyre gyorsabb csapásai mentén új faj / érkezik a császári természetbe. Jussunk / élet és fulladás közt a nyelv himlőhelye.” – A tritón haragja, 60.) Ilona visszatér, hogy a régi rend ellen a denevérekkel kössön szövetséget. E szövetség, amit feltehetőleg egy denevérrel létrejött aktus pecsétel meg (A grófnő pedig / élvezettel ingerelte magát tüzes ekémmel, / mintha a császári udvar szonettkényszere / után megváltás lenne a népfibáj, hiszen / nem árthat új szellemet csempészni a hatalomba.” – Denevérek honfoglalása, 69.), az új mitológia polipasszonyának egy alternatív története is lehet a „régi-mitológia” keretei között: ez a metamorfózis a vámpírrá válás történeti legendájához közelít. A létformákon túl e kötet lírai világában az idő és a tér is összekeveredik: olykor összezsugorodik, olykor meg kitágul, amiben sci-fi-hatás is megmutatkozik. Minden az abszurd, a képtelen irányába mutat, ami egyben valami vitathatatlan igazságot is képvisel: az élet lehetősége, az élet létrejötte magában hordozza annak végességét, ahogy minden metamorfózis feltétele egy régi megszűnése, hiánya, pusztulása.
A lét és nemlét határainak vegyítése, a mindenben megmutatkozó enyészet a hibriditáson túl másfajta emberi testet érintő anomáliák, biológiai abszurditások jelenlétében is megmutatkozik. Ilyenek a kilógó, elolvadó, kiköphető belső szervek motívumai, vagy a sajátos parazita, sziámi létformák. A létezés törvényeinek felülírása mutatkozik meg annak feltételezésében is, hogy valami nagyobb elférhet valami kisebben is. („A nemes főnek olyan illata volt, mint egy kismadárnak, amibe belesütötték az anyamadarat is” – A hercegprímás elsírja magát, 47.)

A kötet alakjai az önmeghatározás, az önérvényesítés lehetetlenségét, a kiszolgáltatottságot s az elemi magányt hirdetik. A bizonytalanság érzete zsigerekig hatol, s ezt nemcsak a szövegvilág, a megteremtett hangulat, hanem a versszerkezet, a technika és a költői képek használata is jelzi, amelyekre szintén egyfajta hibriditás, összemosódó határok, feloldhatatlan ellentmondású jelentések egyszeri társulása a jellemző. Ahogy a versek határai összemosódnak, úgy a két ciklus is, s e sajátos hibriditásnak hódol a jelöletlen intertextualitás is, s még az is kitűnik a kötet végén felsorolt szerzők áttekintése során, hogy Nemes Z. nemcsak mások alkotásait elegyíti saját műveivel, hanem saját, korábbi lírikus világának egyes elemeit is beemeli ide. Nem csupán a szerző által teremtett világ, hanem a költői nyelv, technika is alakulóban van. Nemes Z. minden értelemben határokat feszeget, a befogadóra gyakorolt hatás értelmében is: ahol talán az irritáció mértéke, kísérlete a lényeg.

Miközben egy összetett, briliáns módját látjuk itt a hibriditásban megjelenő pusztulás megképzett világának, addig az alkotó folyamat értelmetlenségének – ami a nemzés kudarcaként is sokszor megjelenik, illetve ezzel a képzettel társul a kötet során – gondolatával is találkozunk: mert maga a hagyománykeresés folyamata ez a kötet, pontosabban a régi hagyomány megtalálása annak érdekében, hogy abból valami új teremtődjön.  Így a rátalálást rögtön követi annak megtagadása: a kísérletek sűrű sorozatát a megcsömörlés váltja fel, a régi és új mitológia határa közé szorulva, mintha magában az alkotóban, az alkotásban is megindulna egy erjedési folyamat, ami kivédhetetlen. A lírai én akaratlan „ragadt a hálóba”, az enyészet krónikáinak hatása alatt.

(Nemes Z. Márió: A hercegprímás elsírja magát. Libri, Budapest, 2014, 80 oldal, 1416 Ft)