Nagy Hajnal Csilla: Irodalom és lomtalanítás 2.

Ma sem szöktünk el Kubába.

Pedig mindketten tudjuk, az ilyesmit

csakis szombaton lehet.

De már este nyolc múlt, és négy óra

nem tudja elnyelni a köztünk

keletkezett távot.

 

Szóval megint várnom kell

legalább egy hetet.

Pedig… tizenöt év múlva

éppen tizennégy évesek

lennének az ikrek.

 

Három hónap múlva

nemzenénk őket, a lázadás

közepén, egy autó hátsó ülésén, amely

mellett éppen fölrobban egy másik.

 

Bár talán már megint

összetévesztem az időt valami

egészen mással.

 

Talán tizenöt év semmivel sem

kevesebb, mint négy óra. És ez a szakadék köztünk

éppen annyira nem tér, mint

amennyire nem idő.

 

A kinyújtott jobb karom, ha

végre úgy igazán kinyújtom,

vajon éppen a szíved előtt áll meg, vagy

pont a bal pitvarban?

 

Ha egy hét múlva elindulunk

Kubába,

talán akkor is csak a

bal pitvarban tudunk megállni.

 

Tizenöt év múlva

egy takaros kubai lépcsőn

ül majd egy ikerpár,

énekelnek,

és részegek,

az egyiknek csapzott szőke haja van,

a másiknak kócos barna,

az egyik szempárban barna folt,

a másik folyton változtatja a színét.

 

Sosem látták a szüleiket,

mert még a születésük előtt felrobbantak

egy lázadás közepén, egy kocsiban, amely

mellett egy másik hátsó ülésén éppen

két boldogtalan ember

szeretkezett

hangosabban,

mint a robbanás.