Izsó Zita: Irodalom és tér 4. / Iker

Neked akartam adni a

vezetéknevem.

Írják csak a tiéd elé,

ahogy vonat elé csatolják a

mozdonyt.

De te más irányba,

a távoli városba akartál menni,

ahol hamarabb kel fel a nap,

és később őszül a haj.

 

De végül itt maradtál ebben

az országban,

ahol semmi sem szép, csak

a szállodák,

meg azok a nők, akik külföldi

férfiakhoz akarnak feleségül

menni,

és gyakran próbálnak

öngyilkosok lenni, miközben

divatos keleti önvédelmi

sportokat tanulnak.

 

Talán eljutott hozzád a híre

valahonnan,

hogy két évre rá én lettem a

város uralkodója,

úgy dobták be a kinevezést a

postaládámba, mint valami

számlát,

már bánom is, hogy

elfogadtam,

a korona mély karimát hagy a

homlokomon,

és unatkozom, mert nem

keresem a bonyodalmakat,

egyszerű emberekkel veszem

körül magam, közben pedig reszketve

várom, hogy végre te is ideérj,

és én állhassam utadat.

 

De csak áltatom magamat,

te már rég elfelejtetted,

hogy van valahol egy város,

ahol nincsenek zárak az

ajtókon,

és mindenkinek van egy ikre,

és az ikrek egymáshoz

igazított órái

olyan csodálatos

összhangban forognak,

mint egy tengerparti kikötő

felé tartó bicikli két kereke,

és mindenkit, aki itt él,

boldognak tartanak az

emberek,

mert én soha nem fogom

elárulni senkinek,

hogy ugyan megtaláltam az

ikredet,

de vele is ugyanolyan nehéz,

mint veled,

mert ő is egyfolytában össze

akarja mérni,

ki szereti a legjobban,

olyan szakszerűen és

tárgyilagosan, mint amilyen itt az a szokás,

hogy a hentesek vágás előtt

kiviszik a bolt elé

az élő állatokat,

és lehet versenyezni, vajon ki

kitalálja ki,

melyiknek a legnagyobb

méretű a szíve.