Soóky László: Az univerzum váróterme (a Kassai Thália Színház A mizantróp című előadásáról)

Ismert Molière vonatkozó mondása (1666), miszerint: „Jobbat nem tudtam írni, és bizonyos, hogy nem is fogok.” Száz évvel később Diderot úgy vélte, „A mizantrópot ötvenévente újra kellene írni”. Számomra A mizantróp egyszerre jelenti az időtállót, az időtlent s az időszerűt.

Molière olyan emberi jellemekre és jellemtelenségekre bukkant rá, amelyek az ősközösség megszűnése után megmételyezték az emberiséget, s ezt a kórt csak a végső kipusztulás gyógyíthatja: álszentség, képmutatás, árulás. A fecsegés melankóliája, a tét nélküli lélekgyilkosság mindennapos esetei. Olyan kórelőzmény, amely az eszmélés pillanatától kísért minden emberi lényt; a mindennapos megtételére vonatkozó vágy kínzóbb, mint az éhség vagy a szomjúság. Az ártás boldogító mámora, az elvtelenség alkímiája.
Az írás szerint létezik egy másik tömeg is, amely magában hordozza a szeretet, a barátság a jóság, az igazság, a tisztesség örökségét, de ez a tömeg végtelenül magányos.
A mizantrópban a vonatkozó arányszám 3>5. Czajlik képlete is így olvasható: az egyik oldalon Alceste, Philinte és az ingadozó, de tiszta Eliante, a másik oldalon Oronte, Arsinoe, Acaste, Clitandre és a mindig talányos Celimene.

A felvázolt képleteknél viszont A mizantróp sokkal rafináltabb szerkezetű dráma, nyilván nem véletlen, hogy a kassai alkotók szomorú vígjátékként jegyzik.
Amennyiben csak a formai világát és a figurák felszínesnek tűnő viselkedését kapirgáljuk, a vállalt műfaj talán ez. Vagy keserű vígjáték: ízlelgethetnénk, de csak akkor, ha mentséget keresnénk valamire, ha hiányérzetünk lenne. Lehet hiányérzetünk egy ilyen ragyogó előadás után? Van.

Értem, hogyne érteném a dramaturg és a rendező szándékát, a szembenézés és az önlátás bizsergető megtapasztalását, hiszen pazarul működik a leképezés: nem én vagyok, de nagyon szeretnék én lenni.

Emiatt döntő fontosságú a legelső jelenet, Alceste és Philinte beszélgetése: olyan információkat kellene kapnom, amelyek a későbbiek folyamán eligazítanak az előkészített helyzetek egyébként pontosan megrajzolt labirintusában. Ezek a várt információk viszont egy nagyon távoli időt, egy más kort idéznek mind hangulatukban, mind életfelfogásukban, mind pedig érték- és erkölcsítéletükben, mint az a rendezői-filozófiai tétel, amely a folytatásban oly elemi erővel, döbbenetes hitelességgel zúdul ránk. Monotóniája az idő múlásával a tűréshatárt súrolja, mert maga Alceste sem érti pontosan, hogy ebben az időpontban mi fontosabb számára: a szerelem?, az igazság?, az erkölcs?, a menekülés? Philinte gesztusai, félmondatai segítenek át bennünket abba a megkomponált térbe és időbe, amely miatt érdemes színházba járni. Mert ebben a pillanatban válik játék- és élettérré Isten alagútja, amely egyidejűleg jelenti a bezártságot és a végtelent, a kiszolgáltatottságot és a mentsvárat. Mindent, csak otthont nem. Egy szcenikailag pazarul kitalált és megformált hely; hangszigetelt, se ajtaja, se ablaka, csak járatai vannak, mint a hangyák építményeinek. Digitálisan felügyelt világ, szonett felolvasására épp alkalmatos. Az alagúton kívül egyébként létezhet élet: kávéházak, bíróságok, kuplerájok, repülőterek, biztonsági kamerák vagy maga az univerzum. Ha pedig odakinn létezhet az univerzum, akkor ez itt az univerzum váróterme. Belakott vagy várakozó állásponton lévő székek, szék-élőlények, precízen kijelölt, idomított mozgáskultúrával.

A játék pedig úgy folytatódik, hogy minden szereplő megmutatja a másik arcát, s lehetőséget nyújt arra, hogy az eredeti énjét kitaláljuk, megfejtsük.

Kivételt Acaste és Clitandre képez, mert az ő képlékenységük, életteret teremtő kapaszkodásuk, kóklerségük, céltudatos butaságuk egy megejtő, évezredes pillanat. Máig érő folyamatosságát idézi a Molière-versszöveg rappesített felmondása, amellyel nagy kockázatot vállalt a rendező, de nem karambolozott a líra és a dráma; rendkívül izgalmas szimbiózisban találtak egymásra.

A „másik arc” pedig a figurák tudatos álszentségessége: „úgy akarok jót neked, kedvesem, hogy elárullak”. Czajlik szokatlanul tudatos színészvezetésének köszönhetően ez alól Alceste sem képez kivételt, de még Oronte sem. Igaz, hogy Alceste nagy hévvel védi a saját álláspontjait, véleményét, igazságképét, de érzelmi téren ő is elbizonytalanodik, visszahátrál és prüszköl, akár a sarokba szorított kandúr. Az első pillanatban tudja, hogy Célimène-nel szemben ő a vesztes, mégis folyamatos igazságkeresésben kísérli meg jóváírni a kudarcait. Bosszút állna duzzogva és látványosan is, de hiába ront rá szexuális dühvel Éliante-ra, az csupán pótcselekvés, suta önigazolási kísérlet: ez az a pillanat, amikor az embergyűlölő Alcaste meghasonul önmagával, sodródóvá válik a történetben. Oronte-tal szemben még csörtét nyer, de ez a pürrhoszi győzelem felér egy valóságos vereséggel, mert a pipogyának tűnő Oronte rafináltan erős jellem. A mód, ahogyan Alceste-nek felolvassa Célimène-hez írt szonettjét, bravúr. S bravúr az is, amint Alceste lépre megy: vakságában nem arra összpontosít, hogy Oronte ékesszólóan, szemtől szembe épp most szarvazza fel; számára jellemzően az irodalmi mű minősége fontos. Ő nem, de Oronte, akár a sakkozó, már tudja a következő lépéseket.

A női oldal árnyaltabb, direktebb, rámenősebb és gyakorlatiasabb. Másodrangú kérdés a rokoni vagy baráti kapocs, a hím kell mindenáron. Célimène játszik a férfiakkal, szórakozásra vágyik, s ők szórakoztatják őt. Viselkedéséből úgy tűnik, naiv, Alceste bosszantása is csak allűr, az őt érintő pletykák leperegnek róla. Éliante megrovásait figyelmen kívül hagyja, s – vesztére – nem veszi komolyan Arsinoé ármánykodását sem, épp úgy sétál be a csapdájába, mint Alceste Oronte-éba. Klasszikusan életveszélyes csiki-csuki helyzet, s kiderül, hogy a körülrajongott Célimène éppoly magányos, mint Alceste. Vívódásuk a ki-ki alapon működő párviadal, amelyből mindketten csak vesztesen kerülhetnek ki.

Mellékszálon fut, mégis kiteljesedik Éliante és Philinte kapcsolata, mert a toleráns Philinte nem csupán a békítésben állhatatos, de a szerelem terén is az.

A mizantróp minden játszónak lehetőséget kínál karakterformálásra, s a kassai színészek maximálisan éltek a felkínált helyzettel. Kiemelhetnénk egy-egy bravúros pillanatot, de nem ér meg annyit a válogatás, mert a társulat alkotott nagyot. Színész, dramaturg, zeneszerző, fordító, koreográfus, díszlettervező, rendező egyaránt.

S ha a legelején feltettem a kérdést, hogy lehet-e hiányérzetünk egy ilyen ragyogó előadás után, be kell fejeznem a gondolatot: pontos a formai világa az előadásnak, kottaszerű a felépítése, a szerkezete a színészek mozgatásának, de a tartalomból vagy abból a lehetőségből, amit a szöveg rejt, esetenként csak a felszín mozgott, s nem volt elég bátorság ahhoz, hogy belépjünk az emberi érzések mélységeibe.

—

* Jean-Baptiste Poquelin (Molière): A mizantróp. Fordította: Petri György. A versbetétek fordítója: Csehy Zoltán. Dramaturg: Forgács Miklós. Konzultáns: dr. Kiss Rita Panda. Zeneszerző: Lakatos Róbert. Díszlettervező: Fodor Viola. Jelmeztervező: Őry Katalin. Rendező: Czajlik József. Akik a kozmikus térből megszólalnak: Galovics Róbert (Baszk), Megyesi Klára (Tiszt), Forgács Miklós (Dubois). Akik eljátszották: Alceste: Petrik Szilárd, Philinte: Ollé Erik, Oronte: Benkő Géza, Célimène: Varga Szilvia, Arsinoé: Szabadi Emőke, Éliante: Latócky Katalin, Acaste: Madarász Máté, Clitandre: Nádasdi Péter. Bemutató: 2016. január 21.