Géczi János: Köpés. És a zaja (vers)

Sven Beyersdorff felvétele

A halált túléli a szégyen! Négy
óránál indul, tizenegy felé
tart, de hétnél csapódik a falnak.
Mint megannyi hasonlat, ha ívet
rajzol, de a sorsa végezetül
az alsóbb szférák egyikébe helyezi.
Nincs mit hezitálni, a pálya
alkotja a rendeltetését e
fölött, szerephez mindössze a végén
jut a nyállal kevert turha. Múltja
van, meseszövése és nem várat
a kifejlés hosszan magára, példabeszéd
a exemplénumokban, hol
ezen, hol azon a régi akusztikájú
nyelven, bármely korból és
könyvtárból visszalapozhatóan.
Kussol, miként rektor a kancellár
előtt, mint szavazó az urnához
járulva. Nem számít, ha közben felébred
a vizelési inger s hozza
magával a székelést. Észrevehető,
van törvénye neki, amely
nem bíróság, az undor szobrának
nyújtja alapzatát kizárólag,
amelyben a görcs a bélen megköt,
egy másik a gégecsövön s a harmadik,
ahogy a hurok összerándul
a nyelőcső alján, a gyomor majd mindent
befogadó nyílása előtt.

Mert nincsen benne torzó, a helyzet
tökélyre formázott! S kék, amiként
kék a szörnyülködéstől a gyermek
szeme, ahogyan az utcai verekedésre
az erkélyről letekint,
abban a pillanatban, amikor
ugyanaz villan elő a múltból
és a jövőből. Az eseménybe
becsapódó járókelő, ki az
összeakaszkodó testek kavarcs
tömegét megkerülve köp, megfigyelhető,
s ahogyan harákol és
újra köp a bérház rőt falára.

És a zaj? A versen kívül marad,
s a gyermekben pedig benn a sikoly.
Talán vadmadár szárnnyal verdes, de
tulajdon ketrecét el nem hagyja.

Megjelent az Irodalmi Szemle 2018/3-as számában.

Géczi János (1954, Monostorpályi)

Író, költő, képzőművész, egyetemi oktató.