Szöllősi Mátyás: Irodalom és hit IV.

Alagi Mihály felvétele

Simon Péter

(részlet)

Megint eltelt csöndben néhány másodperc, majd zúgolódást hallott, és valaki kiabálni kezdett, hogy van itt egy ember, aki jelentkezik, és aki beszélne magáról. Többen Simon felé fordultak. Nem tudta biztosan, mi tükröződik az arcukon. Talán kíváncsisággal vegyülő értetlenség volt, csodálkozás, mintha nem számítottak volna arra, hogy ez megtörténhet. A mellette álló nő arcán a mosoly határozottabb formát öltött, és Simont zavarta, hogy egyfolytában őt nézi, s közben folyamatosan, ütemesen tapsol. A telefonáló férfi melletti pár is tapsolni kezdett, aztán még többen, és hallotta, néhányan biztatni kezdik. Azt mondták, bravó, meg hogy végre valaki, aki vállalja magát, és milyen vakmerő, hogy fölmegy és beszél ilyen nagy tömeg előtt. Simon hátrafordult, és azok, akik mögötte sugdolóztak korábban, határozott tekintettel nézték, a nő bólogatott is, ami zavarba ejtő volt. Páran a telefonjukkal képeket készítettek. Egy-két vaku is villant, hunyorognia kellett tőle. Mások azonban csak álltak és bámultak rá értetlenül. Legszívesebben azt mondta volna, hogy nem, nem azért tette föl a kezét, hogy rá figyeljenek, hiszen nem ő a fontos, de közben a pódiumon ismét megszólalt a férfi, jó hangosan mondta, erősen visszhangzott tőle a tér, hogy ez az, végre valaki, egy bátor és őszinte ember, majd hívta, hogy menjen föl mellé. Simon látta, hogy mosolyog, miközben mozdult a karja, s mivel határozottan feléje intett, mindenki számára egyértelművé vált, hol helyezkedik el. Hallotta, hogy sokan megmozdulnak. Nyilván látni akarták, ki tette föl a kezét, és akkor rájött, hogy legalább egy perce úgy áll, s hogy már nem szükséges a magasban tartania. Aztán arra gondolt, milyen türelmetlenek, mert ha fölmegy az emelvényre, úgyis látni fogják, de rögtön eszébe jutott, hogy mindez talán csak reflexszerű, és lehet, nem is hiszik, hogy tényleg válaszol a kérdésekre, amiket az az ember, akinél a mikrofon van, bizonyára föl fog tenni. Tudta, hogy nem mondhat mást, csak amit érez, amit igaznak tart, mintha egy utolsó, vagy inkább utolsó utáni pillanat lenne az, és nem volna már több lehetősége rá, hogy őszinte legyen. A sokaság zúgolódott, legalábbis ott, Simon körül. Szokatlan melegség öntötte el a mellkasát, és kíváncsi lett, mi történik majd, ha enged nekik. Biztatta is egy érzés, amit addig nem ismert még, hogy válaszoljon, bármit kérdeznek tőle. Megnyílt körülötte a tér. Az emberek hátrébb húzódtak. Kisebb kör alakult ki, aminek pereméről nagyon különböző arcok néztek befelé. Izzasztó volt a tekintetük. Sokaknak csak a fehéren ragyogó arca látszott ki a sötét esőkabát vagy ernyő alól, mintha megelevenedett szobrok volnának, akik kutatják, ki zárta be őket olyan hosszú időre. Simont meglepte ez a gondolat, mert nem az emberek voltak bezárva, hanem ő. Közben pedig bátorította is az a rengeteg szempár, és úgy érezte, hogy ha nem is mindenki, de néhányan kíváncsiak rá. Megnyugtatta a távolságuk. Hogy kissé eltávolodtak tőle, bizonyára, hogy jobban lássák. A férfi újra hívta, hogy menjen föl a pódiumra, és akkor, átvágva a tömegen, odament az oldalt álló fém lépcsőhöz, ahol két kemény kötésű fickó álldogált. Megtorpant, mert azt hitte, átvizsgálják, de az egyikük csak mutatta, hogy szabad az út. Szokatlan volt, hogy nem taperolják végig, és csak úgy, mindenféle magyarázkodás nélkül fölmehet a férfi mellé. A sok arc süllyedni kezdett. A legtöbb el is tűnt, mert föntről már tényleg olyan volt a tér, még az olvatag, sárga fényben is, mintha elszórtan virágok áznának az esőben. Szépnek látta a színkavalkádot a szürke falak között. Érdekelte, vajon hányan állhatnak a téren, de rádöbbent, még ha lenne is rá ideje, akkor sem tudná megszámolni az embereket, akik – bár nem látta tisztán a félhomályon át szitáló esőben – őt nézték. A férfi, miközben Simon közeledett hozzá, nevetve beleszólt a mikrofonba, és kérte a téren állókat, hogy tapsolják meg ezt az embert, aki ilyen bátor, hogy fölmerészkedik a színpadra. Sokan tapsolni kezdtek, ami ott fönt már dühítő volt. Ha azért tették volna, merthogy Simon mondott bármi értelmeset, akkor az talán ösztönző, de így inkább csak összezavarta. Nem érezte őszintének, hiszen a mellette álló ember mondta nekik, hogy csinálják. Aztán a férfi hirtelen megfogta a jobb karját. Előbb közelebb húzta magához, majd előrébb lépett, így Simon is vele, az emelvény fedetlen részére, már-már az első sorok fölé. Aztán egy fiatal lány került melléjük, hogy Simon feje fölé tartson egy esernyőt. Zavarta, hogy ott áll mellette, nyújtózkodva, mert vagy húsz-huszonöt centivel alacsonyabb lehetett, mint ő. Arra gondolt, kiveszi a kezéből az ernyőt, de akkor a férfi megint megragadta a karját, egy mozdulattal előre fordította, s megint a színes mező tárult elé. Irritáló volt, hogy hozzáér anélkül, hogy bármiféle kapcsolat lett volna korábban közöttük, de azonkívül, hogy kihúzta a karját a szorításból, nem tett mást. Folytak a másodpercek. Simon a tömeget figyelte. Igyekezett elkülöníteni egymástól az időnként fölvillanó arcokat, a szitáló eső azonban összekuszálta őket. A tér széléről a magas lámpák finom, sárga fénypermetet szórtak szét és az esőben a házak magasra nyújtózkodtak. Lent mozgolódás támadt. Úgy érezte, egyre türelmetlenebb körülötte minden, s hogy benne is növekszik valami, talán izgalom meg némi bizonytalanság és indulat. Bánni kezdte, hogy így látják, pedig csak azzal a szándékkal ment föl oda, hogy őszinte legyen, mintha az valamiféle szabadság volna. De akkor már, ahogy ott állt, abban sem volt biztos, hogy lehetséges az, s hogy egyáltalán kapcsolat van a két dolog között. A férfi Simon mellett ismét fölemelte az egyik kezét. A taps hangosabb lett. Az járt a fejében, hogy akiknél ernyő van, azok bizonyára nem tapsolnak, tehát a hangzavar lehetne sokkal erőteljesebb is.

A férfi Simonhoz fordult, de aztán a saját szájához emelte a mikrofont. Először azt mondta, nagyon örül ennek a találkozásnak, és köszöni, hogy ilyen bátor és őszinte, majd arra kérte, mondja meg a nevét. Simonnak föltűnt, hogy olyasmit mondott, ami nem igaz. Hiszen még egy szót sem szólt, és az eszébe juttatta, hogy beszélhetne tulajdonképpen bármiről, akár hazudhatna is, s ez abban a helyzetben félelmetesnek tűnt. Sejtette, tapsolnának szinte bárminek, és az közben nem is rajta múlik, hanem azon az emberen, aki mellette áll. Az apjával folytatott beszélgetés részletei merültek föl benne, s hogy éveken át hazudott neki, és nem csak neki, hanem másoknak is. Düh öntötte el, és egy pillanatra azt hitte, megragadja a férfit, hogy letaszítsa az emberek közé, merthogy az is csak kényszeríteni akarja valamire. A férfi mosolygott, mert mindebből semmit sem észlelt. Nem adta át a mikrofont, csupán odatolta Simon arca elé, aki motyogva, zavartan, azt mondta, hogy Péter. A férfi azonnal megismételte a nevet, és akkor Simon fölfogta, mit mondott, s hogy a válaszát már nem lehet megmásítani, mert közben heves tapsvihar éledt a téren. Behunyta a szemét, hogy megnyugodjon, s idővel rádöbbent, senki nincs a tömegben, aki fölismerné, az sincs ott, akire gondol, hiszen akkor fölkiáltana, hogy ő nem az, akinek mondja magát. Figyelt, de csak a csendesedő tapsot, majd a szemerkélést hallotta maga körül. Pislogott néhányat, s lassan kirajzolódott előtte néhány fürkésző tekintet az elülső sorokból. A lány megmozdult mellette. Frusztrálta Simont, hogy mosolyogva ott áll, és tartja az ernyőt, hogy ő ne ázzon. A férfi ezalatt folyamatosan beszélt, kissé összefüggéstelenül, majd újra odafordult, és guvadt szemmel nézett, mintha szuggerálni akarná, s a tekintetéből Simon azt vette ki, zavarba kéne essen. Mintha az ott a férfi felségterülete volna, ahol mondhat bárki bármit, övé a döntő szó. Talán ezért is alakult ki Simonban nagyon hamar az az elhatározás, hogy akármit is kérdez, ő csak azt mondja, ami történt, az igazat, mégis szinte azonnal olyan hibát vétett, amit nem lehet kijavítani. És az sem tette magabiztosabbá, hogy rájött, már a tömegben állva volt benne valami kétes érzés a férfi szándékával kapcsolatban.

Szöllősi Mátyás (1984, Budapest)

2010-ben jelent meg Aktív kórterem című kötete, 2011-ben Állapotok – negyvenöt töredék című könyve. Első prózai munkája az Európa Könyvkiadó gondozásában megjelent Váltóáram című elbeszéléskötet, mellyel 2017-ben elnyerte a legjobb első prózakötetnek járó Margó-díjat. Szerkesztőként dolgozott több szépirodalmi és kulturális folyóiratnál. Fotóriporterként is dolgozik, a Budapest Katalógus szerkesztője, valamint számos egyéni portré- és dokumentarista sorozat készítője.