Mellár Dávid: Irodalom és maszturbáció II.

Liam Moody felvétele

 

 

 

II.[1]

 

Kitömött állat, orgazmus közeli állapotban. Egy elhagyatott múzeum,

évtizedek óta nem látogatja senki: fonnyad a fény, rohad a bőr,

elpárolog a szín, embertől függetlenül. Maga teljességében a befogadás

hiánya.

 

Egy ponton

a rutin stimuláció elhagyása, a gyűrött szemhéj mögötti retinavilágban

a másik öntudatlan izom- és idegrángása, mosolyra nyíló szájból

szemfog villanása.

Izzadtsággal elkent, de folytonosan újraíródó palimpszeszt bőrmitológia:

feszül, simul, borsódzik. Mellé pár rutin csípőmozdulat imitálása,

mikor a bőrtangás srác döfköd ritmusra a vörös fényben izzó, állott fél-

homályban. A hatalom kiszolgáltatottja: ellenőrzött, megbélyegzett,

színpadra állított és összefirkált, erekkel telerótt mozgó húsdarab.

Az izomzat látványanarchiája, csillogó szemgolyók, kívánt pózba

merevedő, ütemes luftmozdulatok. Nulla indulat. Csak a feszülő

bőr zaja. Mikor a vágyat nem a csukló, hanem a képzelet mozgatja.

 

Állattá fotózott. Húsizgalmas defektusok installációja. Az egyszer volt,

a precízen újragondolt preparátum. Beleszületni a sötétségbe, a kopott,

polaroid egyszeriségbe. Mesterségesen létrehozott és kikényszerített.

Vad, képekben ömlő fantáziamaraton.

Szélsőségek közt születő reménybe oltódás. Eltorzul az arc, egyedülléttől

túlzsúfolt. Az a bizarr, görcsbe feszülő testtartás, miközben minden test

nem más, mint az ember hiánya után kiáltó árasztott művészet.

 

Nem nyúltam hozzá. Mégis lassan, saját tempójában kicsordult

belőle egy emlék, egy tökéletesen steril gondolatfutam, a lehunyt

szemek mögött születő híg és terméketlen múlt.

 

 

[1] A szerző a mű megírása alatt a Kisebbségi Kulturális Alap alkotói ösztöndíjában részesült.