Kosztrabszky Réka kritikája

Kosztrabszky Réka kritikája

Kép: Moly.hu

A  látás  kudarca – Bogyó Noémi Vakfoltok című regényéről

A szovjet uralom közép-kelet-európai összeomlását követő rendszerváltozásról eddig meglehetősen csekély számú regény született magyar szerzők tollából, míg a prágai tavasz eseményeit az utóbbi években már több könyv is tematizálta; gondolhatunk például Horváth Viktor humoros hangvételű, az inváziót magyar katonai szemszögből bemutató, Tankom című regényére, vagy Szomolai Tibor Felvidéki saga című családregényére, melynek szereplői – az 1968-as megszállás mellett – egy évszázad sorsfordító történéseit élik át, többek között a kommunizmus csehszlovákiai bukását és a csehszlovák rendszerváltozást elhozó bársonyos forradalmat. Bogyó Noémi első regénye azonban már nem csak érinti, hanem a cselekmény központi eseményének teszi meg a forradalom előkészítésének és kitörésének történéseit, összekötve azokat egyúttal a fiatalkori útkeresés, illetve a kényszerhelyzetek meghatározta döntéshozás nehézségeivel. Bár a szerzőt saját bevallása szerint személyes élmények – 1989-ben maga is ott volt a pozsonyi diáktüntetéseken –, illetve Szabó István filmrendező egy rövid nyilatkozata inspirálták az írás során, alapvetően a saját fantáziájára hagyatkozott a főhős megtörésének és besúgóvá válása folyamatának ábrázolása során.

A négy nagyobb, egyes évszakok neveit viselő részre tagolódó mű három alak sorsára fókuszál; Adamra, az ígéretes jövő előtt álló festőművészre, Sofiára, a forradalmat pártoló szerelmére, illetve az őt titokban szerető, vezéralkatú bátyjára, Martinra. Bár alapvetően Adam hisz a kommunista hatalom ellen tüntető egyetemisták eszméiben, külföldre disszidált, árulónak bélyegzett kedvese, Helena miatt a titkosszolgálat látókörébe kerülvén komoly erkölcsi dilemmával járó választási helyzetbe kerül: vagy a rendszer besúgójává válik, vagy kivégzőosztag elé állítják. Az elsősorban pszichikai nyomásgyakorlás hatására a fiú az előbbi lehetőséget választja, és bár kezdetben szűkszavú és semleges jelentéseket ír a hozzá közel álló személyek érintettsége miatt, a titkosszolgálat fenyegetésének hatására mégis kénytelen eleget tenni jelentési kötelezettségének, ám a forradalmi eseményektől betegségére hivatkozva távol marad. Ennek ellenére Adamot az elkövetkező évek során is bűntudat és a leleplezéstől való félelem gyötri, mely nemcsak saját egészségét, hanem a Sofiával kötött házasságát is tönkreteszi.

A forradalmat követő évek történései tovább bonyolítják az Adam, Sofia és Martin közt kialakuló szerelmi háromszöget; a regény hangsúlya hármójuk viszonyára helyeződik át, így a narrátor az utolsó nagy egységben már Martin nézőpontját is bevonja az elbeszélésbe. A műben minden szereplő lehetőséget kap a közvetlen megszólalásra; a regényben egymást váltogatják a személyesebb megnyilatkozási módok, például Adam idézett belső monológjai vagy Sofia naplószövegeinek beidézése révén, ám a regény utolsó részében a narráció módjában már nem mutatkoznak számottevő különbségek az egyes alakok gondolatainak megjelenítése során. Azonban az Adam kálváriáját elindító, s egy gyerekkori sokkélmény hatására megnémuló Helena gondolataitól a narrátor teljesen elvonja az olvasót, így disszidálásának oka az utolsó fejezetig homályban marad, ám hazatérését, illetve némaságának leküzdését követően sem kap saját szereplői szólamot, hiszen a többi alakkal ellentétben képes verbalizálni mindazt, amin keresztül ment, s ami disszidálásra késztette.

A mű több nézőpontra épülő narrációs technikája révén rajzolódnak ki az események azon összefüggései, melyet egyetlen szereplő sem képes teljes egészében átlátni, hiszen – ahogy azt a cím is sugallja –, mindenkinek megvannak a saját vakfoltjai. A látás metaforái ezért sűrűn átszövik a regényt; Adam sajátos látásmódot igénylő festményeket és fotókat készít, az optika fejlődéséhez különböző új megfigyelésekkel hozzájáruló filozófusok egy Zenit fényképezőgép fogságában élnek, s valamennyien más szempontból ítélik meg a külvilág történéseit, illetve Adam tetteit, továbbá metaforikusan leképezik a valóság megítélésének személyes látásmód általi determináltságát, és az ennek nyomán kialakuló vakfoltokat, amik miatt minden alak a saját nézőpontjának rabjává, illetve saját szenvedéseinek okozójává válik.

A látásmódok folyamatos ütköztetése tehát a szöveg egyik szervezőelemeként működik, ám a gondolkodásmódban rejlő különbségek érzékeltetésére célszerű lett volna egyénibb nyelvhasználattal felruházni a szereplőket, hiszen a különböző szólamok egymásba játszásának létjogosultsága éppen ebben rejlik, továbbá egy ilyen narratív megoldás erősítette volna a mű deklarált koncepcióját is. Ebben a tekintetben az egymással vitázó filozófusok dialógusai sokkal jobban sikerültek, amiben közrejátszhatott regénybeli alakjuk szatirikus tulajdonságokkal való felruházása is, mely által a szerző a szöveg egy játékosabb, ám egyszersmind elvontabb rétegét teremtette meg. A három szereplő tudatábrázolására épülő regény az előbbieknek megfelelően nem a forradalmi események pontos dokumentálására törekszik, hanem sokkal inkább a diktatúra emberi életeket megnyomorító hatásainak, illetve az ez alól felszabadulni kívánó emberek (a főszereplők korából adódóan elsősorban az egyetemisták) ellenállási kísérleteinek ábrázolására. A bársonyos forradalom – eddig kevés irodalmi mű által feldolgozott – eseményeinek történelmi helyzethez való kötöttsége ellenére azonban a bűn és bűnhődés tértől és időtől független problematikájának boncolgatása tekinthető a regény másik meghatározó tematikai vonulatának. Dosztojevszkij Raszkolnyikovjához hasonlóan Adam is egy idealista diák, aki azonban nem saját akaratából válik bűnössé, ugyanakkor előbbitől eltérően a későbbiek során sem meri felvállalni a tettét, ezért soha nem is nyerhet feloldozást bűnei alól. A Vakfoltok ennek ellenére a főszereplőt nem egyszerűen a diktatúra áldozatai ellen vétkező árulóként ábrázolja, hanem olyan emberként, aki egy kényszerhelyzet hatására vált a rendszer kiszolgálójává, s egyúttal saját elveinek elárulójává. A mű talán legerősebb részének az előbbiekből adódóan a besúgóvá válás zsarolással és pszichológiai nyomásgyakorlással kikényszerített folyamatának bemutatása tekinthető, melynek során az olvasó a fiú nézőpontján keresztül szembesül azzal a dilemmával, mellyel a kommunista időkben minden, erőszakkal ügynökké lett embernek szembe kellett néznie.

A regény utolsó része már évekkel a bársonyos forradalom után játszódik, s bár a saját lelkiismeretével való elszámolás nehézségei még ezután is meghatározzák Adam életét, a mű utolsó része mégsem a férfi múltjának feltárulására fut ki; Adam titkáról ugyanis sem Sofia, sem a rokonai nem szereznek tudomást még a halála után sem, holott egy ilyen fordulat egyrészt lekerekíthette volna a regény első felében kialakított drámai vonalat, másrészt ennek betetőzéseként a férfi regényvégi öngyilkossága még nagyobb jelentőséget kaphatott volna. A mű azonban ehelyett a Sofiával kötött házasságát sem biztos pontként megélő, s a múlt nyomasztó terhe elől alkoholizmusba menekülő Adam ön- és kapcsolatpusztító cselekedeteire koncentrál, melyet felesége nemcsak érzelmileg, hanem testileg is megszenved, hiszen elvetél, s később kis híján életét veszti a férje által okozott autóbalesetben. A házaspár mellett a sógornője iránti érzelmeit egyre kevésbé titkolni képes Martin is szenved abban a szerelmi háromszögben, mely – mint az a regény végén ismét megjelenő Helena elbeszélése révén világossá válik – egy múltbéli kapcsolatrendszer tükörképének bizonyul, ezzel is kiemelve a három alak változtatásra való képtelenségét.

Bogyó Noémi első regénye vitathatatlanul hiánypótló mű, hiszen egy mindmáig alig tematizált történelmi eseményt mutat be három fiatal egyetemista nézőpontján keresztül, s ezzel párhuzamosan olyan univerzális problémákat jár körül, mint a bűn és bűnhődés, a múlttal való szembenézés, illetve a megalázó helyzetből való kilépés nehézségei, miközben a látás szöveget átszövő metaforikája révén mutat rá arra, hogy a cselekvés legfőbb akadályát számtalan esetben éppen saját vakfoltjaink jelentik.

(Pozsony, Kalligram, 2017)

 

 

Megjelent az Irodalmi Szemle 2019/9-es számában

 

 

 

 

 

Kosztrabszky Réka (1983, Budapest)

Irodalomtörténész, kritikus.