Öt évig semmi és senki sem kötött a városhoz. A közelében is alig jártam, csak Babits háza után éreztem nosztalgiát. Ott mindig az egérlyukak palotájában éreztem magam, ha a falak között tévelyegtem. Ilyen helyet képzeltem magunknak, amikor még normális igény volt lakásra gondolni. Azt gondoltam: ha gyerekem lesz, nőjön fel úgy, hogy semmit sem jelent … Bővebben: Kovács Lajos: Hosszúra nőtt árnyékaink